„Hoppá!” kurjantottam fel, mikor a kezembe került a film-sorozat gyűjteményem átrendezése közben egy ős öreg kriptaszökevény. Tehát a mai górcső alá vett sorozat a Power kapitány és a jövő katonái (bár arra már nem emlékszem, hogy itthon a „jövő katonái” része lett volna a címnek, bennem csak Power kapitány maradt).
Nos, mivel biztos vannak páran, akik nem ismerik eme ókori mesterművet (amin meg sem lepődöm, egy kezemen meg tudom számolni, hány embert ismerek, akinek mondott valamit a cím), így rittyentek ide egy kis ajánlót.
Első körben, a sorozat valamikor 1987-ben keletkezett (jesszus, én is csak két éves voltam) és az a J. Michael Straczynski követte el, akit Zed Zero kollégám (és sokan mások is) az egekig magasztalnak a Babylon 5 széria miatt (mivel nem láttam túl sok B5 részt, így én még se nem magasztalom, se nem írom le, bár mikor feldobta az ötletet, hogy teljesen átírná a Treket, az nem hozott sok plusz pontot neki a szemembe). Na mindegy, szóval, ez a név már némi garancia a sikerre… lett volna, de akkor még nem volt B5, szóval JMS neve (sajnos) nem garantált semmit, a sorozat 22 rész után ki lett lőve. Pedig ez jó volt. Ámbátor a történet nem egy nagy „was ist das”.
A világ ebben a sorozatban lazán apokaliptikus. A Földön a XXII. században csinos kis atomháború dúlt, melynek folyamán lazán romba dőlt minden város. Néhányan próbáltak kiutat találni, köztük a legtöbbet Lyman Taggart (David Hemblen) és Stuart Gordon Power (Bruce Gray) érték el, akik a hadseregnek dolgoztak. Létrehozták az Agyközpont (Overmind - hangja Tedd Dillon) nevű szuperszámítógépet, amellyel úgy gondolták, megnyerhetik a háborút, és békét teremthetnek. Pofára estek, mert Taggart hatalomvágya elhatalmasodott és az Agyközpontot a saját céljaira akarta használni. Ő is koppant, mert a drága szuperszámítógép öntudatra ébredt és béke helyett háborút hozott, rászabadította a maradék emberiségre kis hadseregét. Kitört a fémlények elleni háború, s lazán elvesztettük, az emberiség szinte kiirtódott. A túlélők bujkálni kényszerülnek. Ok, itt most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el, hol is hallottuk ezt a sztorit. Ja, megvan, Kyle Reese őrmester mesélte Sarah Connornak a Skynetről a Terminatorban. Szóval, eddig a történet nagyon eredeti, de ez csak a világ felvázolása és történelme. A sztori 2147-ben játszódik, mikor az emberiséget üldöztetik a fémlények és a világmegváltásért öt katona küzd. Na igen, a realitás odavág, mi esélye lenne öt embernek egy fémlény hadsereg ellen?
Itt jön a fordulat. Míg Cameron időutazást vitt saját kis apokalipszisébe, addig JMS az energiapáncélt. Míg Taggart az Agyközpont rabja lett és világuralomra tört, addig Power ellen dolgozott és kifejlesztette az energiapáncélt, mely hatásos védelmet nyújt a fémlények bárminemű támadása ellen, ráadásul praktikusan tárolható, mert elfér egy ruhára tűzött apró jelvényben. Na jó, a valóságban az csak az aktivátor, maga a páncél egy testhez álló ruhába tér vissza deaktivált formában, amit az egyenruha alatt viselnek. Egyetlen hátránya van, mindnél több lézertalálat éri, annál gyorsabban lemerül. Szóval, ezt a páncélt Power egyetlen fiára hagyta egy űrhajóval együtt (amely az egykori hadsereg kötelékében röpködött), ő maga meg Vulkánba ment (nem Spock bolygójára, hanem egy valódi acélvulkánra, a fémlények birodalmának központjába), hogy leszámoljon Taggarttal. Nem jött össze, mind ketten meghaltak, ám Taggartot feltámasztotta az Agyközpont és félig ember, félig gépet csinált belőle. Ha most valakinek beugrik Darth Vader, az jó nyomon jár. Taggart ugyanis elfelejti emberi énjét, magát Lord Dread-nek nevezi már. Ráadásul Dread mintha groteszk paródiája lenne Vader nagyúrnak, mivel zömök, de olyan szinten másolat, hogy a mellkas-panel szinte egy az egyben átkerült rá, s éppen csak nem szólal meg a vastüdő.
No, ez a részlet mondjuk csak a 15-16. részből derül ki, de így indul minden. 15 évvel később az ifjú Jonathan Power kapitány (Tim Dunigan) már buzgón küzd Dread és kompániája ellen, oldalán négy hű társával. Páncélja nem túl extra, szépen aranyozott, cool a sityakja és van egy frankó háti rakétája, amivel nagyobb távokat is átugorhat (pl.: fémlények feje felett). Legjobb barátja és bizalmasa, azon túl közvetlen helyettese a Power család régi barátja, az öreg Matthew Masterson őrnagy (Peter MacNeill), becenevén Sólyom (Hawk), a légierő parancsnoka (bár erő nincs, csak légiesség). Az ő páncélja röpködésre készült, príma kis szárnyai vannak, hajtóműve, meg még rakétákat is kilőhet. Aztán, itt van Michael Ellis hadnagy (Sven-Ole Thorsen), azaz Tank. A nevéből kiderülhet, hogy ő a szárazföldi rohamember, a páncélja a legdurvább, legerősebb. Eleve egy ágyút cipel, páncélja teljesen zárt, és hatalmas, a betonfalon is átmegy. Maga az ember sem semmi, a Babylon 5 kolónián (gondolom páran most elvigyorodtak
) hozták létre genetikai kísérletek során, így lendületből erősebb egy átlag embernél. Aztán van itt egy manusz, aki a kémkedésért felelős, ő Robert Baker százados (Maurice Dean Wint), azaz Scout (érdekes, őt a magyarban nem fordították le). Ő is egy teljesen zárt páncélt visel, ám érdekessége, hogy bármilyen emberszerű lényt le tud másolni a fémlényektől az embereken át Dread-ig. Előéletéről semmi sem jut eszembe, ami nem csoda, vele nem sokat foglalkoztak a sorozatban, valószínűleg a túl kori lezárás miatt. A csapat utolsó tagja pedig az egyetlen nő a társulatban, név szerint Jennifer Chase tizedes (Jessica Steen), vagyis Pilóta (Pilot). Nevéből leszűrhető, hogy ő a csapat pilótája, azon túl műszaki zseni (bár ebben Scout is jeleskedik). Ráadásul már tudhatjuk is, hogy szerelmi szál bonyolódik Power és Pilóta között, ami sajnos beteljesületlen marad. Hajdanán Dread katonái között szolgált, ám miután rádöbbent, hogy a rossz oldalon áll, csatlakozott Power ellenállásához. Páncéljának semmi extrája nincs, ha csak az nem, hogy nagyon dögösen fest benne. Itt jegyezném meg, hogy kevés nála szebb nő bóklászik sci-fikben, meg is örültem, mikor Steen kisasszony lett Dr. Elisabeth Weir a Stargate SG-1 7. évadjának végén… és csalódtam egy nagyon mikor a nyolcadik évad elején és az Atlantisban felváltotta Torri Higginson… Na mindegy, ez van, ezt kell szeretni vagy nem szeretni. De vissza Power team-jéhez. Van még nekik egy tanácsadó komputerük, ami az Agyközpont ellentéte. Amúgy kiköpött olyan funkciót tölt be, mint Ben Kenobi Luke-nak. Ő Mentor, afféle kezdetleges hologram, mely egy csőben materializálódik és amúgy Power apjáról lett mintázva (hozzá teszem, szakállas, öreg és bölcs).
Persze az ellenséges oldal sem maradhatott szereplők nélkül. Lendületből ott van Dread és Agyközpont, ami végül is nem más, mint egy karokon ide-oda mozgó, füstölő, lilán fénylő lével teli gömb, ami beszél. Aztán, a hadsereget a rohamosztagosok… azaz… a fémlény katonák alkotják, ami voltaképpen akár rohamosztagosok is lehetnének. Lőni nem tudnak, eszük nincs, viszont kifogyhatatlan a létszámuk és szépen hullnak, mint a legyek. Külalakban meg mint valami középkori lovag, úgy festenek, csak kard helyet lézerpuskát szorongatnak. A hasukon meg a hátukon pedig folyamatosan villog egy-egy idegesítő nem is tudom micsoda. Nekik is vannak alvezéreik. Sólyom örök ellensége Soaron, aki egy röpködő fémlény, a legerősebbek egyike, (hangja Deryck Hazel), ő a legsűrűbben felbukkanó főellen, és legtöbbször le is győzik. Persze Soaron elpusztíthatatlan mellesleg, így minden győzelem csak ideiglenes. Hasonló kaliberű Behemót (Blastarr – hangja John S. Davis), ő földi gyilok és Tank fémlény tükörképe. Bazi erős, minden ujja egy-egy sugárágyú, van pajzsa (hasonlít a lovagok pajzsára), amivel a nagyobb teljesítményű lövedékeket háríthatja, illetve lánctalpa, amellyel seperc alatt elérhet bárhova. Belőle egész armadányinak kellett volna lennie, de Powerék időben felrobbantották a gyárat, így csak másfél született (ami nagy mázli, mert Behemót, akárcsak Soaron, elpusztíthatatlan). Ő, Soaronhoz hasonlóan, rendelkezik egy úgynevezett digitalizálóval, mellyel az embereket digizik be a memóriájukba. Ez két dologra nagyon jó. Egy, könnyen szállíthatóak a foglyok. Kettő, iszonyúan fájdalmas, szóval kínzásra sem rossz. Három, nem kell börtönt építeni, mert akit nem ölnek meg (vagy állítanak a fémlények szolgálatába), az bekerül a két fémkasztni memóriájába. Persze, ez a két mikrobi nem csak azért van a képernyőn, hogy legyen ellenfele a jófiúknak, varázslatos módon jellemet is kaptak. Eleve utálják egymást és mindkettő elég beképzelt. Soaron azt hiszi, hogy ő a főnök, mert ő volt az első újgenerációs fémlény, míg Behemót meg azért tartja magát főnöknek, mert erősebb és jobb, mint elődje. A poén az, hogy mindkettőt ugyan úgy legyűrik, akárhányszor felbukkannak. S, mint korábban említettem, bár a gyár felrobbant, Behemót nem az egyedüli szülött lett, rajta kívül lett még egy fémlény, csak Powerék miatt a folyamat félbe szakadt. Ő lett Maki (Lacchi/Lackki – hangja Don Francks), Behemót kicsi, együgyű kistestvére (Jar Jar mechanizált változata
), Dread az őrületbe kergül tőle, de meg nem semmisítené.
Ez tehát a hősök. Powerék célja Dread végső eltakarítása, a fémlények legyőzése. Ám sajnos az emberiség feladta a harcot, vagy beáll Dread hadseregébe (ami számlál pár száz embert – kollaboránsokat -, akik ruhája szinte teljesen olyan, mint a birodalmi tiszteké a Star Warsban), vagy bujkálnak és reménykednek, hogy nem jár arra egy fémlény sem digitalizálás céljából. Esetleg, talán felbukkan Power és átmenekíti őket a Powerbázisra (Powerbase), mely egy amerikai sivatagban rejtekezik, feltehetően egy holográf álca alatt. A fémlények nem tudják megtalálni emiatt, ezért a Powerék által használt tranzitkapukat (vagy térkapuk, nem emlékszem, magyarul hogyan nevezték őket) keresik és szeretnék megnyitni (hat ilyen van Amerika területein és csak ezeken át lehet bejutni a bázisra). A túlélők sajnos harcolni nem nagyon harcolnak, az ellenállók pár száz főt számolnak. Így hát Power és csapata kénytelen terrorista módszerekkel küzdeni, és próbálnak segíteni, akin csak tudnak. Ketyeréik nagyon jók, már az energiapáncél sem semmi, de itt van a hajó, amit emlékeim szerint Szöcskének hívtak magyarul, angolul meg Jumpship. Ez az ő csapatszállítójuk, ráadásként a tetején parkol egy kisebb, egyszemélyes vadászgép (apám szerint Kocka a neve, de erre meg nem esküszöm). Mellesleg, a Szöcske rendelkezik egy maszek holoálcázóval, aminek aktiválása után akár sziklává is válhat (ugyan úgy működik, mint Scout páncélja). Erről lehet aktiválni a térkapukat is, melyek a Powerbázisra vezetnek. A Szöcskén kívül pedig légi-bicikliket (skybike) használnak, ezek kis kétszemélyes, felfegyverzett röpködő masinák, de elég könnyen leszedhetőek. S persze, mindenki állandó szériaeleme a lézerpisztoly.
Az egyes epizódokban nagyon sok mindent elmesélnek, sokat foglalkoznak a menekülőkkel, a szereplők előéletével, egymáshoz fűződő kapcsolataikkal és persze a győzelemért vívott harcokkal.
Trükk technikailag a sorozat természetesen már nagyon ronda. A lézerek iszonyú rondák, a tíz évvel idősebb Star Wars-ban ezerszer szebbek, de talán még a majdnem húsz évvel idősebb Star Trek sorozatban is. Ellenben itt használtak először teljes mértékben digitális lényeket (Soaron és Behemót) TV képernyőn. Az energiapáncél felvevése pedig máig igazán király pillanat.
A sorozatot ebben az esetben is több évadosra tervezték. Annyit tudni, hogy a 2. szezonban új női taggal bővült volna a team, Christine O’Connorral, azaz Rangerrel (Őrszem – a B5-öt kedvelők most is elmosolyodhatnak
), ő afféle mélytengeri páncélt viselt volna és a 2×01 Vedetta című részben debütált volna. JMS egy korai interjújában szó volt még valami First One-ról is (Első… hát nekem ez is ismerősen cseng), illetve egy bizonyos Morganna II-ről, amely meg valami android lett volna (talán Taggart elhunyt szerelme).
Tehát, a sorozat, mint azt láthatjátok, történetét tekintve erősen B kategóriás. Az alkotók minden sci-fi alkotásból lenyúlták, ami tetszett nekik (ami nem elitélendő), és ezt szépen összemixelték, de az alapok azért nem az igaziak, mégis, elég kellemesen kidolgozottak. A B érzést még az intro is erősíti, ahogy mutatják a lepukkadt földet egy narrátor meg meséli, mi volt, és nagy dérrel-dúrral beharangozza Power kapitányt és a jövő katonáit, az igazság bajnokait, az utolsó reménységet, stb-stb, ráadásként Power és csapata még felvesz egy Charlie-angyalai beállást is, ami már csak a tejszínhab a B formájú tortán. Mégis, van benne valami szerethető, talán a karakterek, talán az energiapáncél coolfaktora, esetleg a két idióta fémszörnyeteg vitái, vagy csak egyszerűen az, hogy gyerekkoromban imádtam és ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy máig bele vagyok bolondulva a sci-fi műfajba.
Végszónak: „Diiigiitaliiizááálááát megkeeezdeeniiii.”
Recent Comments