LIGHTSPEED

No, elérkeztem az utolsó általam még teljes egészében nem látott Trek szériához. Hála a Viasat 3 csodás műsortervének, elsőre csak az 5-6. évadot, illetve az első felét láttam. Másodszorra már megcsodálhattam a negyedik második felét, illetve a hetediket azzal a méltán hírhedté vált frenetikus szinkronnal, amit máig nem értek, hogyan követhetett el a csatorna (egyáltalán, hogyan fogant meg bennük az ötlet, hogy egy Romániában székelő szinkronstúdiót kér fel…). Hál’ istennek, a hetedik évad aztán helyrejött, hála az először, és azóta sem látott hazai rajongói megmozdulásnak. A V3 rendes csatornaként nem szart a nézőire, hanem újraszinkronizálta a megszokott stúdióval és hangokkal (ezzel elérve, hogy a Voyager az utolsó rendes szinkront kapó Star Trek széria legyen, mert bár az Enterprise első évadját is ők csinálták, a második évadtól az AXN egy másik stúdiót bízott meg, így több szériát és filmet – a TNG-ket – átölelő következetes szinkron szakadt meg, hogy szakadnának meg. Ennek folytán a warp már nem szubtér, hanem görbület, a Föderáció meg szövetségtől kezdve minden volt, stb… szóval, az Enterprise szinkronja már szutyok, pláne, mikor a szereplő csak tátog… no mindegy, kesergés off. A Voyager jó.). Na, hol is tartottam… ja, végre láttam rendesen a hetedik évadot (persze volt blama, hiszen a 7×01-et elsőre megint a szutyok szinkronnal nyomták, de aztán helyrebillent az egyensúly, csak mellényúltak…). Aztán egy ideig mindig csak a sorozat közepétől ismételt a csatorna, végül a TNG-t nyomta agyba-főbe, ezzel elpártoltatva a Trektől, mert nem éppen Picard team-je a kedvencem. De, hála bizonyos technika áldásának (interweb ), végre megtudtam nézni a Voyagert is, egyben, helyes sorrendben. Ezzel rájöttem pár dologra. Egy, nem olyan rossz ez a sorozat, mint hittem. Kettő, több részt láttam, mint hittem. No, ugorjunk is neki.

- Kapitány, azonosítatlan spoiler előttünk.
- Vörös riadó! Mindenki harcállásba.

A történet alapja egyszerű, mint az egyszer egy. A TNG-ben érintett, és a Deep Space Nine-ban kiteljesedett Maquie konfliktus közepén járunk, mikor is egy kisebb csoport tagjai, nyomukban egy cardassiai Galor osztályú rombolóval bezúznak a DS9-ből jól ismert Vadvidék nevű jelenségbe. A Galort megsütik, majd a lázadó hajó eltűnik. A Csillagflotta legújabb hajóját, az Intrepid osztályú USS Voyagert küldi utána, mivel azon a kis mütyürön volt a Maquie egyik feje, Chakotay (Robert Beltran), és egy beépített Csillagflottás, Tuvok (Tim Russ), aki egyben a Voyager biztonsági és taktikai tisztje. A hajó kapitánya, Kathryn Janeway (Kate Mulgrew) kihozza a dutyiból Tom Parist (Robert Duncan McNeill), aki hajdanán szintén a flotta alkalmazottja volt, majd miután egy balesetben megölt két embert, és még a jelentést is meghamisította, kicsapták. Aztán meg beállt a Maquie-hoz, ahol az első bevetésén nyakon csípte a Föderáció. Szóval ő ilyen szerencsétlen alak, de a flotta legjobb pilótája, ismeri a Vadvidéket, nem mellesleg Chakotay mellett szolgált. Egy szó mint száz, a Voyager kifut a Deep Space Nine-ról, eljut a Vadvidékre, ahol belekevernek egyfajta örvénybe, ami súlyos károk és a legénység egy részének lemészárlódása árán a Delta-kvadránsba dobja a hajót. S innét indul igazán a kalandozás, ugyanis hetvenötezer fényévre kerültek kedvenc kék golyónktól. Tehát, az útirány a Föld. Céljuk pedig mindenféle téranomália és technológia felhasználása a hazaéréshez, miközben felfedeznek különös új civilizációkat és eljutnak oda, ahová… nos ember már járt, mert a Földre akarnak jutni

A Voyager egyik nagy erénye a családiasság, a bajtársiasság. A USS Voyager feleakkora, mint egy Galaxy osztályú csillaghajó, így a legénység nem annyira hivatalos kapcsolatú, mint mondjuk az Enterprise D-n. S mivel a személyzet nagytöbbségben a Flotta tagja, olyan elhatárolódás sem tapasztalható, mint a Deep Space Nine-on. Ez egy összetartó brigád, sőt, szó szerint család.

Kathryn Janeway kapitány az anyuka, aki összetartja a csapatot. Megkapta a szokásos flotta-agymosást, tehát az idealista, felsőbbrendű hozzáállása megvan, és igyekszik is kötni magát ezen elvekhez, még ha azt a végén csúnyán meg is szívja a legénység. Mindezek ellenére, főleg ahogy közelednek a Föld felé, hajlamossá válik sutba dobni mindent, és a cél alá rendelni hitét. Máskor meg a legénységet rendeli a cél alá, mint pl.: a USS Equinox üldözésekor, ahol annyira elvesztette az eszét, hogy Chakotay helyében kiültettem volna az orra kicsit levegőzni. Ennek ellenére jó kapitány, vagy inkább szerethető anyuka, aki igyekszik mindenkinek a gondját viselni. Különösen Hetesnek.

Aztán, itt van Chakotay, ő indián, törzsi tetoválással az arcán, ősi szokásokkal, melyeket klassz modern köntösbe bújtattak. Hagyománytisztelő, kíváncsi, de határozott személyiség, olyasvalaki, akit szívesebben láttam volna hét évig a Voyager kapitányi székében. Hűséges alak, még akkor sem fordult kapitánya ellen, amikor minden oka meg lenne rá. Támogatja Janeway-t, és szerintem főleg neki köszönhető, hogy a hajón egyszer sem tört ki Maquie lázadás.

Aztán, itt van Tom Paris, kinek papája admirális, amúgy börtönviselt, kissé nagyképű, önfejű, a felelősség alól kibúvó, szóval egy tipikus szerethető figura Na jó, kezdetben ilyen, aztán szépen lassan megváltozik. Sőt, talán a kezdeti csapatból ő az, aki a legnagyobbat fordul. Az elején csoda, hogy Janeway rá meri bízni a Voyager kormányát. Ez persze vissza is üt, Paris eljátssza a bizalmat, igaz egy jó ügy érdekében, de hát ez kit érdekel, a Voyageren csak a kapitánynak van joga a legénységgel szembefordulni. Szóval, Paris megy a dutyiba, lefokozzák, stb. Mégis, ez – ahogy az a részből is kiderül – már nem az a Tom, akit kihoztak a Föderációs büntetőtelepről. A Földre pedig egy férj és apuka tér vissza, aki talán már saját apjával is megbékélt, s akire egy kapitányi széket is rá lehet bízni.

Tom neje nem más, mint B’Elanna Torres (Roxann Dawson), aki félig klingon, félig ember. Hát igen, érdekes keveredés. A klingon ugye egy marha barátságos nép. Az ember meg legalább annyira szerethető. Oké, a Star Trekben eléggé fixaidealizált helyzetben vagyunk, de ugye Kirk is megmondta: „Mindenki ember.” Szóval mi sem vagyunk jobbak a klingonoknál (de ők lehet, hogy jobbak nálunk), így hát B’Elanna igencsak lobbanékony alkat, miközben rettenetesen instabil érzelmileg. Szörnyen fél, hogy magára marad (apja elhagyta őt és klingon anyját), rühelli klingon énjét, és olyan vastag páncélt visel, melyet csoda, hogy Tom képes volt áttörni. Viszont műszaki zseni, de csak annyira, mint Geordi, tehát gyorsan tud sok gombot megnyomni, hogy a hajó újra működjön. Na jó, azért szerszámokkal is rohangászik néha napján, de gépészek terén én még mindig Scotty-t és O’Briant bírom a legjobban.

Egy klingon és egy alakváltó után ezúttal egy vulcanit kaptunk biztonsági tisztnek. Be kell valljam, annak idején én nem bírtam Tuvokot (fajgyűlölő vagyok, egyetlen tiszta vérű vulcanit sem bírok ). Mostanra a kedvenc szereplőm lett. Lehet túl sok időt töltött emberek között, vagy csak Neelix (Ethan Phillips) miatt van, de a végére majdnem olyan jó fej lett, mint Spock. Főleg a humora az, ami megnyerő. Jó kis csípős vulcani humor, melynek nincs párja a Trek világban. Persze, erre csak pár vulcani képes, szó szerint, mert csak Spock és Tuvok az, akik erre szakosodtak, T’Polból már akkor sem tudnánk kicsikarni ilyesmit, ha fenékbe billentenénk.

A TNG-ben Data szerepkörére kitalálták az operatív, vagy más néven műszaki tiszt szerepkörét, ami a Deep Space Nine-ból kimaradt, ám a Voyagerbe újra bekerült. Voltaképpen ő ugyanazt csinálja a hídon, mint a főgépész a gépházban. Egyben tartja a hajót és… és minden más, afféle mindenes. Csak míg Data a kormánypultnál ült, addig Harry Kim zászlósnak (Garrett Wang) – révén a Voyager hídja nem kicsit más elrendezésű, mint az eddig megszokott hajóké – van saját pultja. Nos, Harry friss végzősként került a fedélzetre, majd maradt is ott további hét évre. Rangja nem változott, hozzáállása nem változott… őszintén, a fickó csak öregebb lett, de a hét évad alatt nem fejlődött annyit, hogy megkedveljem. Kim stréberkedik a széria elején, a végén meg nyafog (akkor tehát mégis változott ). Hol azért, mert már megint nem jutottak haza, hol mert nem léptetik elő, hol mert szögletes a zsemle, pedig ő kereket akart replikálni… szóval számomra unszimpatikus karakter. Ennek ellenére ő is a Voyager szerves része, Tom legjobb haverja, és a legoptimistább jószág a fedélzeten, mert ha a műszere kileng fél milit, máris egy féregjáratot lát, ami a mamikája nappalijába nyílik.

A Voyager sem maradhatott orvos nélkül, bár erre minden esély megvolt, révén a főorvos az első fél órában megmekkent, és magával vitte a túlvilágra az orvosi személyzetet is (csak tudnám, hogy akkor mi az a sok kékruhás, akik a folyosókat róják). Ezért Tom aktiválja az Orvosi Segéd Hologramot, röviden OSH-t, akit hét éven keresztül csak Doktornak (Robert Picardo) hívnak (azaz Tom egyszerűen Dokinak). Egy újabb karakter, aki Datahoz hasonlóan ember akar lenni, bár más megközelítésből. Míg Data „lélektelen” android, addig Dokiba előre beleprogramozták a lelket, szóval nincs mit megértenie, megtanulnia. Ennek (és a „papája”, Dr. Lewis Zimmerman áldásos munkájának) köszönhetően felettébb arrogáns figura, egyben a hajó másik humordudora. Ő is azon személyek sorát ékesíti, aki fejlődött az évek folyamán. Programját folyamatosan bővíti, ami néha mondjuk rosszul sül el. Mindezek mellett kapott egy úgynevezett mobil kivetítőt, amivel már a gyengélkedőt, sőt, a hajót is elhagyhatja, így szabadabb lett, mint sok más hologram.

A Voyager útja során a fedélzetére vesz jó pár érdekes alakot. Elsőnek Neelixet, a talaxiai roncskereskedőt. Hóbortos figura, de szó szerint mindenhez ért. Kezdetben szakács és idegenvezető, majd miután elhagyják az általa ismert térséget, nagykövetté avanzsálódik. Voltaképpen humoros alaknak szánták, bár engem az első két-három évadban inkább idegesített a viselkedése. Bár jól beilleszkedik a legénységbe, sőt, ő szó szerint családtag is lesz, miután megszületik az első gyerek a hajón, sokszor megjegyzi, hogy nincs teljesen kibékülve a Föderációs nagyzolással. Mindezek ellenére buzgón segít, és állandóan Tuvok nyakán lóg, ezzel kialakítva kettejük között egy különös barátságot.

A második személy Neelix szerelme, Kes (Jennifer Lien), aki ocampa. Eme faj telepatikus és mindössze kilenc évig élnek. Nos, ez egyrészt szerintem remek ötlet, másrészt hatalmas öngól. A sorozat vége felé Kest már mindenképpen annyira meg kellett volna öregíteni, hogy hasznavehetetlenné vált volna. Ráadásul a készítők az ütemet sem tudták belőni. Három évig szerepelt, de az öregedés nem látszódott rajta, pedig élete több, mint harmadát leélte. Aztán egyszer csak, derült égből villámcsapás szakított Neelixxel (ez ráadásul benne sincs a sorozatban, egyszer csak mondják, hogy megtörtént), majd puff, megnőtt a haja (egyik részről a másikra, pedig azt sem említik, hogy hónapok teltek el). Ja, és elkezdik olyan ruhákba járatni, mint amilyenbe Hetes és T’Pol domborított. Szóval, látszódik, hogy a kezdetben jó karakterrel már nem tudtak mit kezdeni, egyrészt, mert a nézettségnöveléshez akartak egy bombázót, márpedig Jennifer Lien „csak” átlagos szépség, másrészt kezdett kicsúszni a kezükből ez a kilenc éves átlagéletkor dolog. Végül le is váltották egy érdekes húzással, amit szerintem a végén megint jól elszúrtak (azzal, hogy visszahozták. Kellett a visszatérés, de nem így.).

A harmadik jószág, aki a fedélzetre került, az egyik legjobb ötlet a Trekben, még ha a háttérben húzódó alakokat nem is ez motiválta. A cél valószínűleg eme dolog lehetett: kell egy cool karakter és egy bomba nő. Aztán gondolkodtak: A cool karakter legyen bomba nő. Így jött Hétkilenced (Jeri Ryan), a borg unimátrix 01/3 szintű dolgozója. A borg cool faj, a csaj pedig nehézbombázó. Az ötlet mégis jól sült el (sokak szerint talán túl jól is, mert Hetes előtérbe kerülésével a szereplők többsége háttérbe került). Jeri Ryan szerencsére jó színésznőnek bizonyult, az írók príma történeteket írtak neki, és sikerült egy újabb aspektusba vinni az „emberré akarok válni” kérdéskört. Persze, szvsz nem lett igazán kihasználva, mert van pár kérdés, amit csak-csak elkerültek, plussz szerintem túl hamar szabadították meg az implantjaitól (igaz, ha meghagyják, ellentmondanak a TNG-vel, ahol Picard-t ripsz-ropsz visszaalakították). Szóval, ő az, aki még tetemes jellemfejlődésen megy át, hiszen a vége felé az „én borg vagyok” gondolkodást egész emberire cserélte, és párkapcsolatot is képes volt kiépíteni Chakotay-jal (csendben jegyzem meg, annak idején sokat szidtam ezt a semmiből jött kapcsolatot. Viszont, a sorozat nézése közben feltűnt, hogy Chakotay már igen korán elkezdett körülötte legyeskedni.).

Nos, ők a főhősök. Melléjük úgy illik, hogy kellenek állandó mellékszereplők… a DS9 után elég nagy farba rúgás a sorozat ezen része. Merthogy állandó mellékszereplők igazán nincsenek. Legalábbis úgy nem, mint a DS9-ben, hogy a történeti szál(ak) fő alkotóelemei legyenek. Igazság szerint még kiemelni is nehéz. Volt kezdetben egy Seskank (Martha Hackett), aki bajorinak tűnt, aztán cardassiai lett belőle (igen, kém volt). Gonosz is lett, szóval ő jó volt. Mellette van még egy Joe Carey hadnagyunk (Josh Clark), aki B’Elanna riválisa lehetett volna, míg fel nem szívódott, aztán a hetedik évadban visszatért meghalni (illetve ilyen-olyan módon mindegyik évadban szerepelt). A röhej, hogy elméletben végig a Voyageren tartózkodott (biztos beszorult egy jeffrey’s-csőbe, és évekig nem találták, hogy melyikbe). Rajta kívül még érdemes megemlíteni a borgtól kimentett Ichebet (Manu Intiraymi) és társait, a Voyageren elsőként született Naomi Wildment (Scarlett Pomers) és anyukáját, Samathat (Nancy Hower), Vorik zázslóst (Alexander Enberg) és még talán Paris papát, Owen Paris admirálist (Richard Herd). Ők azok, akik több, mint két-három részben szerepelnek, és olykor nagyobb hangsúlyt is kapnak, mint háttéralakok. Mégis, ez nagyon messze van attól, amit a DS9-ben láthatunk, ahol egy elmeroggyantból uralkodó, egy száműzött kémből szabadságharcos, egy háttérben megbúvó alakból forradalmár-vezér, vagy éppen tolvaj kiskölyökből az első ferengi flottatiszt lett. És nem csak öt-tíz részben szerepeltek, hanem végig jelen vannak, olykor csak róluk szól a fáma. Szóval ez nagy visszaesés, úgy érzem.

Természetesen vannak olyan szereplők is, akik más Trek sorozatból vagy filmből bukkannak fel. Lendületből itt a borg királynő, akit nem kell ecsetelgetnem. Nagyrészt jelen van, ha a borg felbukkan (érdekesség, hogy többségében Susanna Thompson játssza, és csak az utolsó duplarészben öltötte magára újra a szerepet a First Contactból Alice Krige). Megjelenik Deanna Troi (Marina Sirtis), Riker parancsnok (Jonathan Frakes), beköszön a jó öreg Q (John de Lancie), de a TNG-ből megismert dadogós és majdnem mindentől beteg III. Reginald ‘Reg’ Barclay (Dwight Schultz) sem marad ki a mókából. Illetve van olyan történet, ami még a TNG-ben indult el, és itt záródik le (a Delta-kvadránsba rekedt ferengik, akik egy TNG részben tűntek el egy instabil féregjárat miatt).

Új fajokból akad bőven, sőt, itt a már ismert Trek fajok mennek ritkaságszámba. A Delta-kvadránsba hemzsegnek az idegenebbnél idegenebb jószágok, és a legtöbbjük nem túl barátságos. Noha, itt is vannak csillag-szövetségek, és egyéb politikai csoportosulások, s persze a borg is itt székel. Mindennek ellenére a Delta-kvadráns afféle vadnyugat, nem olyan „békés” hely, mint az Alfa és Béta-kvadráns. Ennek köszönhetően izgalom akad bőven, és néha kisebb csoda, hogy a Voyager egyben maradt (már amikor, mert hajót ennyiszer felrobbanni még nem láttam ). Számomra ez az egyik probléma a hetedik évaddal, de főleg a fináléval (már megint). A legvégére a Voyager már ultratápos hajó lett. Egy borg kocka eliminálásához elég egy torpedó, ellenben három kocka sem tudja kozmikus gázfelhővé porlasztani a Voyagert. A páncél technológia és a jövőbeli fegyverek nagyon gázosak. Ráadásul, ezzel egyúttal uralkodó társasággá tették a Föderációt, mert az Alfa-kvadránsban senki sincs, aki ellent tudna állni nekik. Egyetlen reményem ennek az amúgy cool, de Trek viszonylatban szutyok felszereltségnek, hogy a borg – ami ellen kitalálták – adaptálta, plusz az egész még jól meg is sült a hazafelé vezető úton. Külön öröm pedig, hogy a Nemesisben színe-nyoma sincs.

Végül essék szó az uccsó részről. A már említett technológiai táposításon túl van itt még egy kis gubanc. Mit egy… Első, a borgnak transztér-csomópontja van, amivel bárhová eljuthat… khm… akkor ezek a fránya kockák, amik a Földre támadtak, miért a „hagyományos” módon közelítettek? Itt pont a Föld mellett nyílt járat, míg a TNG-ben és a First Contactban úgy repültek végig. De oké… felejtsük el. Lehet, hogy csak a 8. film után fedezték fel ezt a nagyot, a többi kicsi meg nem vezet el mindenhová. Ugorjunk arra a bukfencre, hogy Janeway beleugat az időbe, és sehol a több ízben is bevetetett időhajó. Érdekes ez a XXXI. századból ügyelő temporális hatóság, mert amikor hőseink machinálnak az idővel, egyszer sem szólnak közbe (biztos hidegháborúznak). S akkor jöjjön az elköszönés, ami – hasonlóan az Enterprise végéhez – egy kellemes pofon. Olyan búcsúra, mint ami a TNG-ben és a DS9-ben volt, senki ne számítson. Látni a szereplőket egy helyen? Noooo… mindenkin végigpásztáz a kamera? Noooo… utalás, hogy mi lett a szereplők sorsa? Nooooo… Hát akkor mi? Nos, Parist nem láthatjuk együtt a kislányával, de még csak a nejével sem. A család nem egyesül, apuci eltűnik a turbóliftben, anyuci lent a gyengélkedőn a kislánnyal. A Dokinak semmi búcsú nem jutott, bejelenti, hogy Parist várja valaki, azt csók. Kim, ahhoz képest, hogy a képernyőn felbukkanó legkisebb foltra is képes volt ráfogni, hogy intergalaktikus csillagkapu-híd, csak vigyorog. Tuvok.. fene tudja, mit csinál, nem emlékszem. Hetes mosoly, Chakotay annyi sem, csak leül a kormány elé. Janeway… elrebeg egy köszönömöt, faarccal, aztán kiadja az útirányt: „Hazafelé.” Ez az egyetlen szó, ami ér valamit a végén. Hát én valami méltóbbat képzeltem el.

Mindezek ellenére, nem rossz sorozat a Voyager. Bár nem verte le a DS9-et a dobogó tetejéről, és még az Enterprise is jobban tetszik, a TNG mellett elfér.

Miközben lassan a végére érek a Voyager csillaghajó kalandjainak, úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni a Trek 40. születésnapjára készített PC játékot, a Legacy-t. Miután végigküzdöttem magam a Hazard Team élén az Elite Force-on, miután seggbe rúgtam a kardikat a USS Sovereign hídjáról a Bridge Commanderben, miután felderítettem a felderíthetetlent az Away Teamben, kétszer is legyúrtam a borgot az Armadákban, és persze a Starfeet Command trilógia sem maradhatott ki, hát nem gondoltam volna, hogy egy Trek játék még tud meglepetéseket okozni. Tudott, csak az éppenséggel nem volt annyira kellemes, mint a felsoroltak által okozottak.

Ami pöpec
Első, és legfontosabb a pozitívumok listáján, hogy ebben a történetben részben megkaptam azt a crossovert, amire kicsi szívem a Nemesis óta áhítozik. A sztori a Föderáció hajnalán, az NX-01 Enterprise egyik utolsó küldetésével indít. Kicsit furcsa ez a hajó a sok USS Akármicsoda NCC-123 nevű hajók mellett, amik közül több osztály már erősen TOS jegyeket mutat. Tehát az egyik korszakból a másikba váltást remekül kidolgozták. Na de vissza a sztorira. Archer és az Enterprise kivonul, hogy felkutasson egy eltűnt vulcan tudóst. Csakhamar bonyolódni kezdenek a dolgok, mivel előtűnnek a romulanok, akikkel nemrég vívtunk háborút, és természetesen továbbra is a Föld elpusztítása a céljuk. Mármost, ez nem jön össze, hála az Enterprise-nak. Eztán ugrunk úgy nyolcvan-száz évet, át az Enterprise-ra. Csakhogy ez már a Constitution osztályú, és az NCC-1701 USS Enterprise nevet viseli. Indul az oldscool éra, bár ebből semmit sem érzünk, hál’ istennek. Az ifjú Kirk kapitány első öt éves küldetését teljesíti, miközben kellemesen áll a bál a klingonokkal. A vulcan tudós itt újfent bajt kever, majd pár évvel később megint szembekerül Kirkkel, de akkor ő már az NCC-1701-A USS Enterprise-on ücsörög, és a háttértámogatást az NCC-2000 USS Excelsior adja (sajnos nem Hikaru Sulu hangjával ). Miután helyre tettük a klingonokat, újabb generációváltás történik. Megjelenik a USS Stargazer és belekóstolhatunk Jean-Luc Picard első parancsnoki teendőibe. A vulcan tudós már megint gond, akárcsak a romulanok. A Stargazerrel mégsem velük kell törődnünk, hanem egy csillagrendszer evakuálásával, melynek napja szupernovává változott (hála az említett hegyesfülüeknek). Amint ezzel megvagyunk, irány az NCC-1701-D, mellyel kémkedő feladatokat teljesíthetünk (amennyiben valaki képes egy negyvenkét emelet magas, közel hatszázötven méter hosszú döggel besurranni a Romulan Csillagbirodalom szívébe, természetesen három másik hajó kíséretében). Amint a D küldetéseit is letudtuk, Picard megkapja harmadik hajóját, az NCC-1701-E USS Enterprise-t. Na, ekkor már nem kell túl sok speciális feladatot ellátnunk, éppen csak annyi a dolgunk, hogy megállítsuk a Föderációt megtámadó borgot. Csakhogy, ezúttal nem egy dobókocka érkezett, hanem egész armada. Első lépésben megint evakuálhatunk egy naprendszert, ami viszonylag macerás, mert egyrészt fedeznünk kell a civil konvojokat (mondanom sem kell, nem olyan strapabíróak, mint egy Galaxy vagy Sovereign), másrészt meg kell gátolnunk a borgot abban, hogy a civilek elmenekülése előtt asszimilálja a bolygókat. Ez nagyon mókás egy olyan csillagrendszerben, ami tele van térhajtóműüzemelést gátló nebulákkal, kb öt bolygóval, tucatnyi civil hajócal, a borgok pedig végelláthatatlan sorokban özönlenek. S csak ezután jött a végső küldetés, ahol végre leszámolhattunk a borg királynővé avanzsált vulcan tudóssal és „aprócska” kompániájával.

Szóval a sztori korszakokat átívelő, bár annyira azért nem korszakalkotó. Mindenesetre jó végigmenni a különböző nemzedékeken. Vezetni az összes híresebb Enterprise-t, védeni a Deep Space Nine-t, vagy megkeresni a USS Defiantot. Egyetlen probléma, hogy bár Sisko és Janeway is feltűnik, velük együtt a Defiant és a Voyager, ezeket sajnos a missziók során nem irányíthatjuk (bár a flottában lehet Defiant és Intrepid osztályú hajó, de az nem az igazi). Nagy pozitívum, hogy minden szereplő az eredeti hangján szólal meg, azaz Archer Scott Bakula; Kirk William Shatner; Picard Patrick Stewart; Sisko Avery Brooks, míg Janeway admirális Kate Mulgrew. Egyetlen apró hátulütője volt ennek a díszes társulatnak, méghozzá az, hogy Shatner 70 éves hangja nem igazán passzolt a 25-30-as éveiben járó ifjú Kirkhöz, de ha csak ennyi baj lenne…

Ami még remek, az a grafika. Már a Bridge Commanderben is ámultam, de itt lazán túltettek rajta a grafikusok (ehhez lehet van némi köze az elmúlt éveknek ). Gyönyörűek a hajók, mind a filmbeliek, mind az újak, bár romulan részről van néhány merész darab, de még azok is beleillenek a faj hajói közé. Viszont nagyon hiányzott egy intro videó. Azok mindig olyan pazarak a Star Trek játékokban.

A zene sem rossz, bár hiányolom a klasszikus dallamokat. Az effekthangok pedig a szokásosak, egytől-egyig a filmekből és sorozatokból vannak.

Ami nem pöpec
Minden más. Kezdjük rögvest az irányítással. Alapvetően nem bonyolult, amíg ki nem derül, hogy az űrben nem lehet függőlegesen 360 fokos fordulót tenni. Se nem orsóztatni. A hajót az orrára, a farára, többé-kevésbé az élére is állíthatjuk, de fejre nem fordíthatjuk. Mit számít, hogy az űrben nincs viszonyítási alap, így mindegy, hogyan áll az a hajó. Ebben a játékban van fönt-lent, jobbra-balra. Sőt, még bejárható tér is. Egy bizonyos pontig lehet haladni, aztán csókolom, egy láthatatlan fal úgy visszapattintja a hajót a játéktér felé, mint valami teniszlabdát. S még ezt is lehet tetézni. A játék szerint az űr ugyanis nem csak, hogy nem járható be szabadon, a csillaghajók úgy viselkednek benne, mintha légkörben röpködnének. A forduló oly mód történik, hogy be kell dönteni oldalra a hajót, majd emelni az orrát, miközben a masina lomha fordulóba kezd, miközben kissé lefelé mozog. Mondanom sem kell, ez igencsak érdekes manővereket eredményez, mikor hat-nyolc borg hajó kavarog körülöttünk, a milyeinkről nem beszélve, vagy ne adj isten egy aszteroidamezőben szlalomozunk. Mindezek tetejében még lazán meg is tud keveredni az ember kormányosa, mikor a kamera úgy dönt, hogy neki más szögben jobb a rálátás. Ez már csak akkor viccesebb, amikor egymás után húsz-harminc látószöget próbál ki.

Persze, no para, ütközés esetén a hajó nem robban fel – még jó, ilyen szutykos irányítás mellett az már emberkínzás lenne. Egyszerűen gellert kap a csillagszekér a másik hajóról, aszteroidáról vagy bolygóról, és megy tovább, mintha mi sem történt volna. Picard élt-halt volna ezért a technológiáért a Nemesisben.

A másik kedvencem a célbefogó rendszer. Hát ez egy gyönyörű találmány. Ugye, a fézerek általában – hála a tányér formájú elülső résznek – a TNG idejében kb 360 fokban képesek tüzelni. Plusz általában vannak fézerek a farok részen, a hason, szóval úgy teletűzdelik ezeket a masinákat ágyúkkal (vagyis, TNG-ben már ívekkel), mint valami mutáns sündisznót, ily módon a tér bármelyik irányába tudnak tüzelni. Ennek tekintetében azt még beveszi a gyomrom, hogy az Enterpirse és TOS érában lévő hajókkal csak korlátozottan tudok lőni, de hogy az Enterprise E és D is csak előre és hátra tud tüzelni olyan 45 fokos szöget lefedve, az gáz. Ha valami közvetlen mellettünk, fölöttünk vagy alattunk van, akkor onnantól kuka a hajónk. Ennél már csak a torpedók poénosabbak. Először is, kifogyhatnak, csak éppen nem tudni, mikor, mert azt éppenséggel semmi sem jelzi ki. Másrészt, a célbefogási rendszere AÉS szabvány szerint működik. Amikor Éppen Sikerül. Volt olyan, hogy közvetlen szembe repültem egy borg kockával. Ami ugye nem éppen az a fajta hajó, aminek olyan kicsi lenne a célfelülete. Teszem azt, ezt még egy X-Wing célzókomputere is be tudta volna fogni. De nem az Enterprise E-jé. Nyíl egyenesen képtelen volt célba venni (ennél fogva lőni sem lehetett), pedig olyan közel repültem hozzá, hogy kezet foghattam volna a kollektíva helyi képviselőivel. Olykor meg akkor is befogta a célt, amikor az mellettem repült, pedig pont a torpedóktól nem várnám el ezt (valaki felcserélte a torpedókat a fézerekkel). Arról az apróságról már nem beszélve, hogy nem lehet válogatni a foton- és quantum-torpedók között. Az Enterprise E és a Defiant használja egyszerre mindkettőt (amúgy semmi különbség a két típus közt, csupán más színűek), de úgy, hogy a fotont hátra, a quantumot előrefelé szórja.

Mókás dolog a flotta irányítása. Lehet egyszerre egy, vagy négy hajót vezérelni. Ezzel két probléma van. Első, néha baromi jól jött volna, ha a max négyfős flottát példának okáért két-kétfős csoportra bonthattam volna. A második, és ez a rosszabbik, hogy sajnos az MI ebben a programban nem éri el egy újszülött béka szintjét. Kever-kavar, mint Rozi néni a konyhában. Szép példa az utolsó küldetés. Vulcan-borg tudós valami anomáliában ül a hajójával, miközben borg kocka, asszimilátor, tégla, meg ilyenek köröznek körülötte, amikkel jómagam, szerény flottám és még pár másik hajó (föderációs, rumulan és klingon) próbálják felvenni a harcot. Ekkor befut egy Nebula osztályú űrszekér, amely a rendelkezésünkre bocsát pár tartályt, amiből kettőt kell az anomália alá és fölé helyezni (precíziós manőver ebben a játékban, viccnek is rossz volt, de tényleg belerakták), hogy megszűnjön, ezáltal lezárjuk a borg űrbe nyíló féregjáratot. A taktikám egyszerű volt. Enterprise E-vel a helyére vontatom a tartályokat, míg a flottám (és azok, akiket nem irányíthatok) lefoglalják a borgot, hogy ne lőjék szét a már pozícióban lévő tankokat, meg engem sem, ha lehetséges. Kijelöltem a flottámnak a célt (úgy, hogy egyszerre mind a négy hajónak parancsoltam), majd átváltva csak az Enterprise-ra, elindultam a tartályok felé. Csakhogy, a hajóim hamar szétkapták a kijelölt borgot, aztán szétszéledtek, és egyesített erő helyett egy-egy harcot kezdtek vívni. Természetesen mindenki a maga súlycsoportjában, vagyis a Galaxy lerohant egy kis téglát, a Defiantom meg kikezdett a kockával. Mindeközben az Intrepidem két asszimilátorral barátkozott össze. A Galaxy jól tűrte, ám a másik kettő csakhamar dögleni kezdett. Gyors váltás a kifingani készülő hajókra, elrendeltem a sérülések javítását (ezt természetesen manuálisan kell, mert odáig nem terjed ki az MI, hogy maga végezze el). Eztán egyesével kijelöltem mindenkinek a kockát (ekkor jött volna jól, ha csoportokba lehetett volna szedni a hajókat, mert akkor háromnak egyszerre jelölöm ki, nem egyesével háromnak), majd visszatértem az Enterprise-ra, aminek elvileg már el kellett volna érnie a tartályokat. Gyakorlatilag visszatért a csatamezőre és nagyban hepajkodott a borg-vulcan tudós ekkor még sebezhetetlen hajójával. Értékes percek vesztek kárba, mire újra irányba állítottam azt a szerencsétlen (és ekkor már súlyosan sérült) hajót, s javítások közepette megpróbáltam lerázni a két asszimilátort (ezek a szutykok veszélyesebbek, mint a kockák). Természetesen az MI irányította baráti flotta eddigre elbukott. A csatatéren már csak én, meg a másik három hajóm volt, akik legyőzvén a kockát felbátorodva kerestek új célt. Megint ment mindenki a saját súlycsoportjába. Intrepid a két asszimilátorra (baromira tetszettek egymásnak), a Galaxy megkereste a lehető legkisebb borg hajót, míg a Defiant, révén pillanatnyilag nem volt kocka a csatamezőn, hát rászállt a vulcan hajóra. A lényeg a lényeg, mire pozícióba állítottam az első tartályt, az Intrepidem megsemmisült, a Galaxy-m súlyosan megrongálódott. A Defiant maradt egyedül legény a gáton, mert hevesen viaskodott a sebezhetetlen vulcan hajóval. Eztán még párszor bebuktam a küldetést, de végül az Intrepid és a Galaxy feláldozásával kinyírtam azt a tetű vulcant.

Végül, apróság ugyan, de a részletekre való oda nem figyelést jól jelképezi. Sikerült nagyon szép és hangzatos Trekis hajókat hadba vinni. USS Lakota, USS Excelsior, USS Intrepid, USS Galaxy, USS Sao Paolo, USS Reliant, USS Satöbbi. A gond akkor merül fel, mikor a Reliant az Enterprise A társául szegődik, holott az előbbit éppen a még betűjel nélküli Enterprise lőtte szét. Vagy, mikor felrobban a Lakota azelőtt, hogy kikezdhetett volna a Defianttal (DS9), nem beszélve a Sao Paolo pusztulásáról, mielőtt átnevezhették volna Defiantra. Aztán, ha már betették az Excelsiort NCC-2000 számmal az NCC-1701-A mellé, akkor nem ártott volna George Takei-t is leszerződtetni a többi kapitány mellé, mert kicsit kiábrándító, mikor Sulu helyett valami orosz akcentussal beszélő ipse jelenti, hogy „Excelsior standing by”. Azt sem tudom, Sisko hogyan lehet lieutenant commander (parancsnokhelyettes) a USS Defiant parancsnoki székében, holott már akkor sem volt az, mikor kihelyezték a Deep Space Nine-ra. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Nemesis után játszódó idősíkban hol áll az állomás? Egy bolygó körül, holott a sorozat első részében elröptették a Bajor mellől a féregjárathoz, ami a nyílt űrben volt. Szóval nem ártott volna ezekre odafigyelni.

Végítélet
Sokkal jobb lehetett volna ez a játék, ha nem arra mennek, hogy a 40. születésnapját ünneplő Trek csupán a névvel, a főszereplőkkel és a látvánnyal eladja a játékot. Inkább csináltak volna ily módon egy Elite Force 3-at, vagy Bridge Commander 2-t. Ne adj isten, egy Starfleet Command 4-et. Azok bejáratott és jó játékszériák, és mindegyikbe bele lehetett volna szuszakolni a Legacy történetét.

Szóval, a Legacy nem lett valami méltó hagyaték, de azért egyszer kipróbálható. Addig biztos jó, amíg a három fent említett név közül egy meg nem jelenik (ajánlom, hogy legyen Elite Force 3, mert a Voyager és az Enterprise E bejárása után morcos lennék, ha a Deep Space Nine-t hagynák ki). Na meg, ott van a Star Trek Online, bár ahhoz nem főzök nagy reményeket.

Végre itt az új Star Trek film trailere, mely elméletben még a TOS előtt fog játszódni, mégis a régi csapattal. A koncepció engem nem kápráztatott el, de majd elválik, mi sül ki belőle. A trailer minden esetre hangulatos, mindamellett maximálisan semmitmondó:

Ha véletlen a youtube-ról leszednék, itt is elérhető:
http://www.treknews.de/treknews/newspro-treknews/static/120066120558944.php

És íme az új, mégis jó öreg NCC-1701 USS Enterprise első hivatalos fotója (a képre kattintva hangyányit nagyobb lesz ):

Game Over! Ami poén, mert még el sem készült. Pedig valószínűleg így van, és keresztet vethetünk a sok trekker által várt Star Trek Online nevű MMORPG-re. Akik véletlen nem tudnák, mi az az MMO és RPG, pláne a kettő kombinációja, annak gyorstalpaló. Massively Multiplayer Online Role-Playing Game, azaz bazi sok ember által játszható internetes szerepjáték. Kétféle formában lelhető fel. Az egyik a fizetős. Ez annyit tesz, hogy megveszed drága pízért a game-t, majd még havonta leteszel X összeget (ez már általában nem szokott olyan baromi sok lenni) afféle előfizetési díjként. S akkor barangolhatsz a játékban kedvedre, kommunikálhatsz a másik száz, ezer vagy millió emberkével, aki játszik, gyilkolhatod a szörnyeket vagy a többieket, küldetéseket vállalhatsz… egyszóval, azt csinálhatod, amit más RPG-ben, csak jóval nagyobb léptékben. A másik verzió az ingyenes, azaz free. Itt nem kell előfizetési díjat tejelned, csak a game-et megvenned (olykor még azt sem). Általában fizetni csak az extra tartalmakért kell, amiket általában nem kötelező megvenni. Például extrapöpec páncél, gigakirály kard, fullcool varázsige, meg ilyenek. Ám a játék ezek nélkül is játszhatóak, csak max nehezebb.

Nos, egy huszárvágással térjünk rá a legújabb üdvöskére, a Star Trek Online-ra. Hát milyen szép lenne a Star Trek univerzumában egy ilyen program? Szabadon barangolhatnánk kedvenc világainkban, kedvenc fajunk bőrébe bújva (bár borg tuti nem lenne), esetleg több emberrel együtt működve végre irányíthatnánk egy valódi Galaxy osztályú csillaghajót (példa nélküli online összefogás lenne, az biztos). Mindezt persze feltételes módban. Jöhet a kedélyrombolás.

Történt ugyanis, hogy a játékot fejlesztő Perpetual Entertainment (azaz az összes kintlévőség feje, mert a játékot azt hiszem a San Franciscoi kihelyezés készítette – hm, milyen stílszerű egy Trek játék esetében), szóval ez a cég átszellemült kissé Perpetual LLC-vé. Azaz, a vállalkozó bevetette azt a jó kis trükköt, hogy csődeljárást indított, felszámolta a kintlévőségeket, ezzel megpattanhatott a befektetők pénzével. Mindezt gyönyörűen csomagolt hivatalos köntösben. Szép dolog a jog. No mindegy, több játék is elszállt ezzel, mint a győzelmi zászló. Példának okáért a Gods and Heroes: Rome Rising.

Vaj mi lett a STO sorsa? Hát annak nehéz volt utána járni. Az eredmény nem hivatalos, csak egy belsős infója, de semmi jó nem néz ki belőle. Először is, a belsős így nyilatkozott tömören: „more casual experience”. Ez azt jelenti, hogy már eszük ágában sincs a napokat játékkal töltő hard-MMO-zókat kielégíteni, inkább az alkalmi játékosokat célozzák meg. Ezzel eddig még nem is lenne baj, mert eme tény egyúttal magával vonja azt, hogy a játék valószínűleg a free kategóriába pottyan, s csak az extrákért kell fizetni. Szóval még akár jól is járhatnánk, persze ebben a keretben (tényszerűen nem lehet egy súlycsoportba sorolni egy ilyen free MMO-t egy World of Warcraft-tal). Akár… csakhogy a forrás folytatta. Állítólag a projekten dolgozók közül jó páran, akik baromira nem értettek egyet ezzel, uccu, leléptek.

Szóval úgy néz ki, a Star Trek Online-nak fütyültek. Lebutítják, és az eredeti fejlesztők tetemes része is otthagyta a süllyedő hajót. Úgyhogy most kb. így néz ki a szitu:

- A hidat a computer irányítja. Valamilyen szöveget mond.
- Mond? Hadd halljam.
- 9… 8… 7… 6… 5…

Vajon ez minek a nemezise? Picardnak, az Enterprise-nak, a Star Treknek vagy a rajongóknak? Esetleg mindnek együttvéve? Az biztos, hogy ez a rész messze nem a legjobban sikerült darab. Talán csak az ötödik rész tudja alul múlni, ami már filmnek sem túl jó. Mert ez legalább mint szórakoztató mű, megfelelő, hiszen látványos, akció dús, néha humoros. Ámbátor anno többről szólt a Trek ennél.

Ez a film számomra ott van, ahol az Alien vs Predator is. Ha úgy szemlélem, hogy ez egy Star Trek folytatás, akkor gondolkodás nélkül bevarrom a karót. Amennyiben, mint szórakoztató műre tekintek, kaphatna egy erős négyest (az AVP-nek csak egy gyenge hármasra futja). Nézzük hát, miért is tartom ezt az elpuskázott lehetőségek Trekjének.

Spoiler következik!

A sztori szerint a jó öreg romulanok testvérfaja, a remanok vezetője, Shinzon (Tom Hardy) a romulan hadsereg és egy thalaron nevű betiltott vegyi fegyver segítségével lemészárolja a Szenátust és az egész Romulan Csillagbirodalom élére áll. Eztán tárgyalást kezdeményez a Bolygók Egyesül Föderációjával. Közben a USS Enterprise-on Riker (Jonathan Frakes) és Troi (Marina Sirtis) végre összeházasodnak. Ám útban Deanna szülőbolygójára, a Beta Zedre, pozitrónikus jeleket fognak egy, a Romulan Semleges Zónához közel eső bolygóról. Felderítés közben szépen összeszednek egy újabb Data androidot, azaz az elődjét, Before-t (Brent Spiner). Eztán Janeway admirális (Kate Mulgrew) elküldi a romulan űrbe az Enterprise-t, mert ők vannak a legközelebb. A „tárgyalások” folyamán kiderül, hogy Shnzon valójában ember, egyúttal Picard klónja, valamint a szupermodern szupernagy és szupererős Scimitar nevű harcimadár önmagában egy thalaron ágyú (azon túl képes magát úgy álcázni, hogy sehogy sem találják meg; teli van fegyverekkel, dupla rétegű pajzzsal, vadászok egész flottájával, és kétszer nagyobb az Enterprise-nál). Ráadásul Shinzonnak nem célja a béke, éppen ellenkezőleg, el akarja pusztítani a Földet, illetve meg akarja szerezni Picard vérét, mert csak azzal gyógyulhatna fel betegségéből, ami folyamatosan öregíti. Végül hajsza indul, melynek folyamán az Enterprise összecsap a Scimitarral, Picard megverekszik Shinzonnal. Deanna bosszút áll egy telepatikus erőszakért, akárcsak Riker, bár ő a reman alkirállyal (Ron Perlman) vív meg emiatt. Data (Brent Spiner) feláldozza magát, Worf (Michael Dorn) elkotyog néhány mondatot, Beverley (Gates McFadden) meg úgy alapból ott van a hajón és néha dokiskodik, illetve legalább ennyi szerepe jut a főgépészkedő Geordinak (LeVar Burton) is. A filmet aztán szépen lezárják, a romos Enterprise javítás alá kerül, Riker és Troi lelép, bár csak Rikernek adnak búcsújelenetet, Before-ba meg kezdenek felidéződni Data emlékei… aztán ennyi. Vége.

Először is, nézzük meg, miből is építkezik ez a film. A készítők nem titkoltan a második részt vették alapul. Van egy gonosz, aki ugyan úgy megszállottja Picardnak, mint Khan Kirknek. Ugyan úgy feláldozza magát az emberi babérokra törő, logikusan gondolkodó fapofa karakter a hajóért, de előtte az emlékeit azért még letétbe helyezi. Csak míg Spock a saját tudatát McCoyba implantálta, addig Data a nála kicsit fejletlenebb Before-ba. S persze, mindkét rész végén látványos űrcsata folyik egy csillagködben, melynek végén a gonosz hajója látványosan robban egyet, míg az Enterprise-t romokban kell hazavontatni.

Ezen felül az alkotók a hatodik részből is nyúltak. Ott a klingon-Föderáció, itt a romulan-Föderáció konfliktusra akartak megoldást találni, talán azért, mert a TNG-ben a borg mellett a romulanok voltak a másik fő gondokozó faj. Csak míg a hatodik filmnek bravúrosan összejött ez a dolog, addig a Nemesisben ez végtelenül mellékes száll lett. Azon túl mindkét részben elhagyják a hősök a hajót, bár most csak hárman (a film szerint ketten, Crusher távozását egy az egyben kivágták). Itt és ott is egy láthatatlan szuperhajó volt az ellenség gépezete, bár a hatban Chang ragadozómadara nem volt olyan túlkapás, mint a Scimitar. Ja, s ha már Chang szóba került, hozzá hasonlóan Shinzont is „nagy harcosnak” akarták beállítani, aki a saját hajója hídján ülve vezényli le az Enterprise elleni ostromot.

A film tehát alapjaiban két előző filmből építkezik. Saját elemet nem is nagyon mutat fel, kivétel talán a sivatagbolygón történő üldözést, illetve Before szálát, amelynek fontossága lényegében elhanyagolható. Pedig négy szerep is jutott neki. 1. Bemutatták Data prototípusát. Itt ráadásul hiba sincs, mert az egyik TNG részben említették, hogy Dr. Soong összesen hat androidot készített, és ezek közül Data volt a harmadik (sorrendben tehát Before, Lore, Data, Dr. Juliana Tainer + még két ismeretlen). 2. Vele csalták az Enterprise-t a Semleges Zóna közelébe, hogy a Föderáció mindenképpen Picardot küldje a Romulusra. 3. Betört az Enterprise adatbankjába és megszerezte a Föderációs csillaghajók útvonalterveit (ennek már nem volt sok szerepe, hiszen egyrészt felfedezték, másrészt minek kellenek ezek Shinzonnak, amikor a Scimitar észlelhetetlen). 4. Ő lett az új Data. Mégis, nem kapott elég nagy hangsúlyt, ráadásul együgyűsége kicsit bosszantó is.

Az alkotók ráadásul még kedveskedni is próbáltak a Trek rajongóknak. A film elejére így bekerült a régen látott Guinen (Whoopi Goldberg), a majdnem mindenki által utált Wesley Crusher (Wil Wheaton), és a már említett Kathryn Janeway, aki a Voyager kapitányából admirális lett… szép-szép, mondhatnám, ha nem találnék kivetnivalót. Ez a néhány cameo ugyanis nem feledtet el nyilvánvaló kérdéseket. Mit keres Worf parancsnokhelyettesi rangban az Enterprise taktikai pultjánál, mikor a Deep Space Nine utolsó részében ő lett a Föderáció klingon nagykövete? Míg a nyolcadik és kilencedik részben könnyedén kimagyarázták azt, hogy akkor éppen Worf hogyan került a DS9-ról az Enterprise-ra, addig itt kísérletet sem tesznek a magyarázkodásra (a könyvben, illetve valószínűleg egy kivágott jelenetben ez benne van, de azt a gyomrom valahogy nem vette be. Vagyis Worf otthagyta követi állását, mivel neki nem való a politika… na ja, hányszor is vállalt szerepet a klingon politikában?). Aztán, mit keres itt Wesley Csillagflottás egyenruhában és hadnagyi rangban? Ő nem ment el véletlen az Utazóval? Mondanom sem kell, erre már a könyvben sincs magyarázat. Aztán, akik hiányoznak a ceremóniáról: Riker apja, Deanna anyja, pedig ő aztán üvöltött a jelenlétéért. Shinzon hogy tett szert ekkora hatalomra a Tal Shiar tudta nélkül (oké, a szervezett csúnyán meggyengült a Domínium háború elején, de attól még megvolt). S honnan a csudából kerültek elő ezek a remanok? Elég rész szólt a romulanokról ahhoz, hogy szó essen a testvérfajukról. (Pozitívuma az Enterprise-nak, hogy e hiba orvoslására az egyik részben szerepeltet remanokat. Persze, ehhez az kell, hogy az ember fia valami csoda folytán kronológiai sorrendben nézzen végig minden Trek művet… és hát az ENT után a TOS és a TNG első fele… háááát, mondjuk úgy, hogy nem éreznék késztetést az ENT a TOS-hoz nyúlni. Talán a felújított részekhez…) S persze itt a legfőbb kérdés: hová lett Spock? Őt ott felejtették a TNG-ben a Romuluson. Vagy az alternatív Tasha Yar édes lánya, a félig ember, félig romulan Sela parancsnok? Igaz, róla már a DS9 óta nincs semmi hír.

A történet is elég defektes. Shinzonnak minek ez az egész hacacáré, ha egyszer a kezében van egy olyan hajó, melyet se szem, se szenzor nem talál meg? Oké, Picard vérére fáj a foga, de miért húzza azzal az értékes időt, hogy meginvitálja a Romulan Birodalomba? Tudta hol van, hiszen ő csalta a Semleges Zóna közelébe. Akkor miért nem várt ott rá a Scimitárral? Hogy az állandó bájolgásról ne is beszéljek. Ha én a halálomon lennék, nem húznám az időt üres fecsegéssel. Meg miért is akarja elpusztítani a Földert? Értelmes indoka erre nincs. Egyszerűen azért, mert ő a rosszfiú. Természetesen, ebben a Trek filmben jön át igazán az, hogy a Föld = Bolygók Egyesült Föderációja. S persze Shinzon tervéhez a romulanok még aszisztálnak is. Természetesen sután, bután, haszontalanul. Dina Meyer hiába riszálja csinos fenekét Donatra parancsnok szerepében, karakterének nincsen jelentőssége, ahogy az összes többi romulannak sem. Sőt, igazából, Data, Picard és Shinzon kivételével az összes szereplőt kivehetnénk. Itt van példának okáért Worf. A szülei a romulanok miatt haltak meg, most mégis csak egy „A romulanok dicsőn harcoltak.” mondatra futotta. Pedig ordít a karakterben lakozó lehetőség. Annyi érdem azért mégis van, hogy a Crusher-Picard viszonyt némileg előhalászták, mikor Beverly Picard fiatalkoráról beszélget a kapitányról (hiba viszont, hogy kadét korában Picard nem volt kopasz, mint a fényképen). Azt meg aztán már végkép nem tudom, hogy Geordi mi a búbánatos fenét csinál a hídon a csata kellős közepén. A főgépésznek ilyenkor nem a gépházban volna a helye?

Látvány terén ez a rész magasan a legjobb. Az űrcsata pazar, még ha nem is tudja azt a feszültséget hozni, mint a II-ben vagy VIII-ban. Természetesen itt is van mit kivetni, például Shinzon azon döntését, hogy tüzet nyittat a hídra. Picard véletlen nem élve kellett neki? Akkor talán pont a hidat nem kéne lövetni… pedig látványos jelenet. Na és persze, az Enterprise elindul feléjük, erre mit ad ki parancsba? „Forduló.” Nem ám hátra, emelkedj, süllyedj, nem, fordulj… anyád. Szóval Shinzon egy hisztis barom, ellenségként fél másodpercig sem lehet komolyan venni. Ja, és ha már látvány, itt van a rallyzás. Oké, tetszetős jelenetsor, de hogy azon a bolygón az elsődleges irányelvet, amiért az előző részben annyit szenvedtek, lazán megszegték, az is szent. Hány idegent öltek meg? Meg miért is nem a komppal mentek Before darabjaiért? Vagy még jobb, miért nem sugározták fel őket? Egyáltalán, mi a francért volt Before szétszórva? Ja persze, mert Shinzon egy idióta.

Data feláldozása meg már-már közröhej. Kérem szépen, egyrészt, a transzporter kifúj azzal, hogy szikrázik a konzol. Oké, egye fene. Na de nincsenek kompok? A főgépész nem érzi szükségét megjavítani? Nem, Datanak mindenképpen röpködnie kell. Meg alapból, miért nem sugároztak át több személyt Picarddal? Az meg aztán igazán túlzás, hogy a thalaron szuperfegyvert mindenféle védőburok meg hasonlók nélkül csak úgy bevágják a Scimitar hídja mögé. És persze leállítani csak úgy lehet, ha belelősz. Se Datanak, se Picardnak nem fordult meg a fejében a lekapcsolás? Picard ráadásul Shinzon faramuci kinyírása után még bambul is kicsit. Á…

Végül pedig az igazi szívfájdalmam, hogy ez a lezáró filmje a TNG-nek… MIÉRT? Miért ez? Ez olyan, mintha a TOS brigádtól az ötödik filmmel búcsúztak volna el… bár megjegyzem, annak záró képei még tetszettek is volna lezárásként. De ez nem. Először is, csak Riker kapott búcsút, pedig Troi (és Crusher) is lelépett a hajóról. Ő(k) nem érdemeltek volna meg ilyesmit? Crusher amúgy is felszívódott a borozgatás után. Worfnak is csak a hangját hallani, Geordi-t meg említik. Nekik nem járt volna ki búcsú? Nem, elégedjünk meg Picard tejbetöki vigyorával, meg a szanaszéjjel lőtt Enterprise látványával, az elég egy egész generáció lezárására. Ez csupán egyetlen rész vége, nem egy nemzedéké. Szánalmas.

Szóval, a film Star Treknek borzalmas, talán még az ötödik résznél is. Ott legalább a Trek humor vitte a prímet. Itt az akció és a látvány kapta ezt a feladatot, és végül is viszonylag rendben is van. DE. Ez így ebben a formában nem Trek. Csak egy egész jól összedobott sci-fi-akció film. Olyasmi, amit jó megnézni, ha az ember nem talál semmi értelmeset a TV-ben (már ha TV-zik), és a többi Trekhez, vagy bármi egyéb jobb filmhez nincs kedve. Akkor meg lehet ezt sasolni. Én meg titkon reménykedek még, hogy egyszer talán megkapom a TNG lezárásomat is.

1987. szeptember 28-án indult első útjára az NCC-1701-D USS Enterprise, fedélzetén Jean-Luc Picard kapitánnyal, William T. Riker parancsnokkal, az ellenségből lett barát, Worffal, az android Data-val, az empatikus Deanna Troijal, a vak Geordi Laforge-al, az özvegy Beverly Crusherrel és a fiával Wesley-vel, valamint a harcias Tasha Yarral. Sőt, még Miles Edward O’Brian is ennek a sorozatnak a legelején bukkant fel Hét évig járták az űrt, négyszer megjárták a mozivásznat. Hatásukra született meg a Deep Space Nine, a Voyager, majd később az előzmény Enterprise. Kitermeltek számtalan játékot, könyvet, egyebet. Egyszóval, valószínűleg eme sorozatnak köszönhetjük, hogy 31 évvel a Star Trek megszületése után még mindig beszélünk róla.

Na jó, ha már hajnali háromnegyed ötkor ki lettem rúgva az ágyból (mindezt úgy, hogy hajnali kettőig munkálkodtam), hát legalább legyen valami eredménye is ennek, azon túl, hogy egy kulcs hazatalált, így hát… Jean-Luc Picard kapitány (Patrick Stewart) és verhetetlen legénysége az NCC-1701-E USS Enterprise űrhajóval harmadszor is nekivágott a legvégső határnak. Ezúttal azonban a Föderáció alapjait, az Elsődleges Irányelvet kell megvédeniük.

Spoiler következik!

Az alapkoncepció kábé megint olyan bonyolult, mintha a TNG sorozat egyik része lenne. Van egy renegát admirálisunk, Dougherty (Anthony Zerbe), aki lepaktált a son’a nevű, enyhén zombi fajjal (kicsit szétesnek). Tervük nagyon galád, a Töviskoszorú nevezetű térség belsejében lévő ba’ku bolygó hatszáz fős lakosságát szeretnék áttelepíteni a beleegyezésük nélkül. Ehhez nem is kell más, mint egy álcázott holohajó, nagyteljesítményű transzporterekkel. Ebben rekonstruálták a ba’kuk faluját, így észrevétlen áttelepíthetik őket. És persze mindez miért? Hát mert a bolygó gyűrűjéből olyan sugárzás jön, ami örökéletűvé tesz. Persze van, akinek az Elsődleges Irányelv ilyetén mértékű sárba tiprása nem igazán tetszik, így elsőként Data (Brent Spiner) száll szembe a gonoszokkal kicsit ámokfutva, másodszor meg Picard és a legénysége kicsit lázadozva. Közben megint megy a hajsza az idővel, miközben kiderül, hogy az egész csupán egy családi konfliktus, végül pedig elhullnak a gonoszok leggonosszabjai, míg a kevésbé gonoszok megbocsátást nyernek és mindenki happy-n mehet haza. Persze mindehez nem kevés lövöldözés, minimális űrcsata és sok humor társul.

Szóval a sztori egyáltalán nem bonyolult, sőt. Végtelenül egyszerű. Valahogy mégis működik. Legalábbis számomra. Végre egy történet, ahol nem az emberiség, de még csak nem is a mindenható Föderáció (ami egyet jelent az emberiséggel, legalábbis néha nagyon azt érzem) sorsa a tét, hanem csak egy iciri-piciri bolygó iciri-piciri lakóinak iciri-piciri élete. Sehol sincs a világmegváltó őrültség. Hasonlóan a Nemzedékekhez, ám míg ott a megvédeni kívánt nép (Veridian akárhány lakosai) számunkra csupán egy lábjegyzet volt, itt valós karakterek lettek. Szóval már csak ezért is jobb ez a rész a hetediknél. Ezt az egyszerűséget ráadásul kicsit tovább erősíti bennem, hogy ez az egyetlen rész, amelyben a Föld abszolúte nem látható.

Szóval, hőseink ezúttal a Föderációval kerültek szembe. Ennek súlyáról később. Először a karakterek. Valahogy ebben a részben tűnnek a leghétköznapibbnak. Ehhez talán az is nagyban hozzájárul, hogy itt elég hosszú idő telik el, mire elrendelik a vörös riadót. Mondhatni, a film közepe-vége felé mondja ki Riker (Jonathan Frakes) a bűvös szavakat. Addig végül is a legtöbbjük mindennapi teendőiket végzik. Egyszerűen nem érezni azt az állandó feszültséget, mint az összes többi részben (na, ez alól kivétel az ötödik rész, ahol hasonlóan építkeztek, kevesebb sikerrel, mert igazán csak a legendás triónál jött át). Worf (Michael Dorn) elalvása és ágylefejelő jelenete például teljes mértékben felesleges és céltalan, ha csak a Deep Space Nine felemlegetése nem cél. Ugyanígy az ezt követő jelenet, melyben Picard az elhangolt érzékelőkről beszél. Csak úgy vannak, mégis, szerintem ez teszi élővé őket. Néha az ember csak úgy elvan otthon, vagy melóban, vagy akárhol. De ugye Riker és Deanna (Marina Sirtis) összefésülését is itt kezdték meg, aminek lezárását a Nemesisben láthatjuk. Mondjuk ez esetben elkellett volna egy sorozat a 8-9-10. részek közé, melyben eme szál kifejtésre kerül, mert így csak kapcsolatuk három pillanatába láttunk betekintést. És itt van Geordi (LeVar Burton), kinek karaktere egyfajta beteljesülést ért el. A hetedik részben csak a VISOR-ral látott, a nyolcadikban már implantot használt, és ebben a részben végre meggyógyultak a szemei. Végül pedig hajlandó volt feláldozni mindezt (remek válasz ez Dougherty kérdésére, amit Picardnak szegez). Data karaktere is plusz pontot kap, hiszen fejlődését most nem egy beavatkozás segíti elő, mint a 7-8. filmekben, hanem egy gyermeki tanács. Szerintem ez valamivel jobb, mint az érzelemchip beszerelése. Jobban illik Data karakteréhez, egyúttal idézi a sorozatot (mint Riker szakállának eltüntetése ). Viszont két karakter sajnos újra megsínylette ezt a részt. Deanna empatikus készségei semmivé lettek, míg magéra a karakterre sincs semmi szükség, csupán Rikerrel való kapcsolatában került elő, illetve a film elején van konzuli feladata. Jelentéktelen, bár végig jelen van. Hasonlóan Dr. Crusherhez (Gates McFadden), akivel a készítők továbbra sem tudnak mit kezdeni. Szegény nő egyik filmben sem kapott kiemelt szerepet a doktorosdin kívül. Talán csak a Nemesisben volt jelentőssége, de ott sem túl fontos szereplő. Csupán lézeng, és egyetlen fontos pillanata a son’a és a ba’ku közötti viszony leleplezése, ami meg tart vagy tíz másodpercig. Pedig micsoda szerelmi háromszöget lehetett volna a történetben felépíteni Picard, Crusher és a ba’ku Anij (Donna Murphy) köré. Persze ehhez a Picard-Crusher viszonyt nem kellett volna két filmmel ezelőtt elfelejteni…

Gonoszok terén most nem olyan erős a felállás, mint az elődök javában, sőt, ez a rész az igazi gyengepontja a filmnek. Dougherty admirális karaktere kicsit olyan légből jött, hiszen elméletben a Föderáció támogatását élvezi, mégis retteg a lelepleződéstől. Ez végigvonul a filmen, így senki sem lepődik meg azon, hogy végül engedélyt ad az Enterprise szétlövetésére. A végső kifakadása pedig ennek fényében már-már szürreális, mivel kicsit olyanná teszi, mint aki addig nem is tudta, mit csinál. Oké, igaz, az alapkoncepció valószínűleg az volt, hogy az admirális alapból bizonytalan, és végig a jó szándék vezérli, de valahogy mégis olyan sután jött ki mindez a képernyőn. Dougherty ebben a formában nekem egy hisztis, kissé szenilis, könnyen átverhető öregembernek tűnik. Aztán itt van a leírhatatlan nevű Ad’har Ru’afo (F. Murray Abraham), aki a legfőbb főgonosz. Na, őt még egész jól eltalálták, bár szegény kicsit egysíkú, afféle jól sikerült pszichopata. Édes kis pajtása, Gallatin (Gregg Henry) már majdnem bonyolultabb, mivel ő a köpönyegforgató, aki a kritikus helyzetben átáll a jófiúk csapatába, ezzel megfordítva a küzdelem kimenetelét. Igaz, hogy ennek felvezetése kissé egyszerű, de legalább a film paraméterei között maradva működik. Ebben a sztoriban minden egyszerű Szóval, főgonoszok terén sem annyira megszokott a történet, pedig ennyit egy rakáson még nem láttunk. De így sem lettek annyira kiemelkedők, mint Khan, Kruge, Chang, Soran vagy a borg királynő. Pedig a színészek mindent megtettek, főleg Abraham. Na mindegy, attól még komázható karakterek, bár nem túl esztétikus a megjelenésük.

A látványra ebben a részben sem lehet panasz . A történet eleve egy űrjelenség közepében folyik. A Töviskoszorú nevezetű nemistudommicsoda (csillagköd talán?) véleményem szerint fantasztikus hátteret ad az űrjeleneteknek. A napfény hiányában pedig feketének tűnő Enterprise pedig igazán cool jelenség (amúgy ugyanúgy szürkésfehér a színe, mint elődeinek). Bár most nem kerül sor akkora összecsapásra, mint a Kapcsolatfelvételben, azért itt is láthatunk egy kisebb párviadalt az Enterprise és két son’a hajó között. Maga a hajó bővült egy új funkcióval, igaz, értelme nem sok van ebben a formában. Nevezetesen a kézi vezérléssel semmi olyat nem csinálnak, ami a gombnyomogatásos módszerrel kivitelezhetetlen lenne.

A filmnek mindezek tetejében van egy csipetnyi öniróniája is. Az első, mikor Picard megjegyzi, hogy „Valaha felfedezők voltunk.” Hát igen, a TNG sorozatban még egy főként kutatóhajót vezetett eme szándékkal, most meg hadihajón vezényel egy háború előestéjén vagy alatt (nem igazán tisztázott, mikor is játszódik a film). Aztán itt a Ru’afo által kigúnyolásra került Föderáció, melyben felsorolják, hogy az elmúlt filmekben és sorozatokban mit eresztettek rá az egykor felfedezőkből álló szervezetre. Mintha csak kikacsintás lenne a producerek felé, hogy manapság már nem eladható – legalábbis szerintük – a békés jövőkép. Aztán még ott van Crusher és Deanna mellproblémája, melyben boncolgatják eme testrészének minőségének fontosságát (ej de szabatosan fogalmazok ). Mindezt egy olyan sorozatban, melyben enyhén szólva is pénzügyi megfontolásból került bele Jerry Ryan vagy Jolene Blalock, akiknek ugye a mellei… szembetűnők

A film fő mondanivalóját meg anno Spock már összefoglalta: „A többség igénye fontosabb a kevesekénél, vagy egyetlen emberénél.” Ezt boncolgatja az Insurrection (ki nevezte el ezt Űrlázadásnak?) több-kevesebb sikerrel. Sajnos, a hálás témát kicsit hálátlanul szolgálták ki. A fenyegetésnek megint nincs igazi súlya, s ez a film már említett egyszerűségéből fakad. Sok szükséges háttér információ tisztázatlan maradt. Elméletben Dougherty a Föderációs Tanács támogatását élvezi, mégis az a gonoszok fő problémája, hogy az Enterprise nehogy figyelmeztetni tudja őket. Persze, egy könyv szerint az admirális inkább a 31-es Szekció sorait erősítette, ami még helyt is áll, tekintve az elvek sárba tiprását. Szóval az okés, hogy itt az Elsődleges Irányelv megvédése lett volna a cél, mégis, éppen azokat nem tették igazán előtérbe, akiket köt ez a szabály. Hiába van egy másik hajó (amivel Data röpködött a film elején), másik legénység, ha ők csupán díszletelemek. Példának okáért a Tanács szerepeltetése, vagy egy másik Csillagflottás hajó szerepeltetése jót tett volna ennek a kérdésnek. Egyetlen labilis admirális nekem kicsit kevés ehhez az űrlázadáshoz.

Végső soron tetszik a film. Főleg a könnyedsége miatt. Egyszerűségében semmi nagyzolás nincsen, csak úgy elvan. Valószínűleg ezért sem szerepel a sikerlisták élén, sőt, meglátásom szerint még a Trekkerek sem tartják olyan nagyon jónak. Dacára, úgy érzem, ebben a filmben sikerült a TNG team-et igazán vászonra vinni. Humorosak, kalandosak és az univerzum megtérítése helyett most csak szimplán kalandoznak.

Na, közeledvén a végéhez elérkeztünk a TNG stáb legjobb filmjéhez. Ebben a moziban hős legénységünk szembeszáll a Star Trek univerzum leggonoszabb ellenségével, a borg kollektívával.

Spoiler következik!

Jean-Luc Picard (Patrick Stewart) és legénysége egy éve járja az űrt vadi új hajójukon, a Sovereign osztályú NCC-1701-E USS Enterprise-on. Ekkor hívás érkezik a Flottától, hogy a borg, a TNG és Voyager sorozat egyik főgonosz faja már megint útban van a Föld felé. És, láss csodát, nem az Enterprise az egyetlen hajó, amit bevethetnek ellene. Sőt! Az admiralitás egyenesen azt parancsolja Picardnak, hogy maradjon távol a hadszíntértől. Micsoda mesés újítás. Természetesen ez a csata sem alakul fényesen, akárcsak a Wolf 359 mellett vívott. Hiába a a Föderációs hajók garmadája, az egy szem kocka még mindig megállíthatatlan (és ezért röhejes, hogy a Voyagerben már-már kilószámra lövik szét őket). Picard azonban parancsmegtagadva rohan a csatatérre, és ha már beesik, meg is nyeri az ütközetet. Elvégre, valaha ő is borg volt, így tudja, hová kell lőni. Azonban a kocka a megsemmisülése előtt szabadjára ereszt egy gömböt, melyet az Enterprise üldözőbe vesz. A gömbőc erre visszarohan az időben, hőseink meg utána. A borg célja megakadályozni a kapcsolatfelvételt, melyben az emberek először találkoznának idegenekkel, hogy aztán megkezdődjék a kirajzás az űrbe. Aminek egyenes ági következménye a Bolygók Egyesül Föderációja. Szóval a borg szét óhajtja lőni a Phoenix-et, mely az első térhajtóműves (warp) űrhajója az emberiségnek, és aminek első repülése a Földre csalogatja az idegeneket. Picardék csapata a múltban három dologgal szembesülnek. 1. A borgok a gömbjük szétrobbantása után kinézik az Enterprise-t maguknak, és igyekeznek asszimilálni. Picard, Data (Brent Spiner), Dr. Crusher (Gates McFadden) és Worf (Michael Dorn), valamint egy földi nő, Lily (Alfre Woodard) igyekeznek ezt megakadályozni, ha lehet, bármi áron. 2. A Phoenix megsérült a borg bombázása közben, így Rikerre (Jonathan Frakes), Deanna-ra (Marina Sirtis) és Geordi-ra (LeVar Burton) vár a feladat, hogy a rakéta tervezőjével, Dr. Zefram Cochrane-nel (James Cromwell) karöltve kijavítsák és megreptessék. 3. A hős, legendás, ifjú mérnökök garmadájának példaképe, Dr. Zefram Cochrane nem igazán az a figura, akiről a történelemkönyvek írtak. Szóval megy a hajsza az idővel, szó szerint, mert ha elkésnek, lekésik a jövőt. Egyrészt a Phoenix-nek időre fel kell szállnia, másrészt, a borg is egyre inkább uralma alá hajtja az Enterprise-t, amivel lazán szétlőheti minden Trek hajó ősatyját. Végül persze minden jól alakul, a borgot is kirugdossák a fedélzetről, és az idegenek is leszállnak. Boldog vég.

Meg kell mondjam, ez a rész a hatodikkal karöltve szoktak versengeni az első helyért. Egyrészt, imádom a borgokat. Ritka jó ellenfelek lettek, elég félelmetesek, és alapból érdekesek. Ráadásul ebben a filmben még bővíteni is sikerült „kultúrájukat” egy királynővel, aki egyénként szól a kollektív tudatban. Hozzáteszem, ennek sikeréhez nagyban hozzájárul Alice Krige, aki remekül játssza szerepét. Másrészt, ez az egyik leglátványosabb rész, főleg a film elején látható űrcsatával, mely majdnem olyan jó, mint a DS9 összecsapásai. Itt ráadásul még a rajongóknak is kedveskedtek, mivel a USS Defiant Worf vezetése alatt pont az említett Deep Space Nine állomásról jött. Kíváncsi vagyok, Sisko mit szólt ahhoz, hogy a stratégiai tisztje ilyen ramaty állapotban vitte vissza a hajóját

Essék szó az Enterprise E-ről is, hiszen ez az első hajó, amelyik korábban nem szerepelt sorozatban, és nem is hasonlít elődjére vagy egy másik ismert hajóra. A Sovereign osztály második példánya az E immár csatahajó címen született, jó lehet, mindennel fel van szerelve, amivel a D volt. Kisebb balsorsú elődjénél, de sokkal karcsúbb, nőiesebb. Bennem mindig olyan benyomást kelt, mint egy kobra, mely egyszerre szép és veszélyes. Szóval ez az Enterprise eléggé ellentétben áll testvérei szellemével, mivel azok mindegyike kutatóhajó volt, melyet olykor hadi célokra is felhasználtak. Ezt viszont alapból a borg ellen fejlesztették, szó szerint repülő erőddé. Nem csoda, hogy taktikai szarvashiba volt a kockától távol tartani mindkét létező Sovereign-et (de még a Galaxy-kat is). Viszont mikor megérkezik a csatatérre, az hatalmas jelenet. Egyrészt Worf miatt, aki a DS9-ben kijelentette, hogy ha épül új Enterprise, az már nem az ő Enterprise-sa lesz (újabb kedveskedés a rajongóknak az, ahogy Worf a bejelentésre reagál). Másrészt, baromi jó látvány, ahogy a hatalmas hadihajó elzúg a Föderáció másik háborúra épített hajója, az apró Defiant felett. Szóval az biztos, hogy az E koncepciója nem megszokott az eddig Trekes viszonyokban. Szerintem mégis működik. Jól tudjuk, hogy a Trek Univerzum sötét kora ekkortájt jön, azaz a Domínium háborúja, oda pedig ilyen masinák kellenek (sajnálatosan, pont a DS9-ban egyet sem látni, csak a Defiantot, illetve később a Valiantot). Ráadásul, újításként ebben a részben már a fekete-szürke egyenruhákat viselik, ami szerintem az egyik legjobb Csillagflotta uniformis. Szóval eme film ezzel a sötétebb tónusú, nyomasztó, harcias képpel kicsit kilóg az eddigi részek közül.

Ráadásul a Nemesisig ez volt a legakciódúsabb. Kezdődik egy űrcsatával, van benne bombázás, kommandózás az Enterprise-on, űrséta és még bunyó is kerekedik. Viszont közbe azért valamiről szól is a film. Data és a borg királynő eszmecseréje a köztük lévő alapvető különbségekről nagyon jó. Sokkal jobb, mint Picard és Shinzon bájolgása. Illetve, ami nagyon tetszik, az a történelmi figura szembeállítása a valós alakkal. Vajon hány meg hány ilyen fickó lehet, akit ma a fene tudja milyen magasságokba magasztalunk, aztán közbe iszákos, nőfaló, káromkodó, bunkó, meg ki tudja még mi volt (elég csak körülnézni a magyar irodalomban). Ráadásul, mindezt Cochrane a háta közepére sem kívánja, amit nem csodálok. A jövőből érkezett díszes rajongótábora nem kicsit idegesítő. Végül mégis felvállalja a történelmi figura szerepét, és kezet fog az idegenekkel. Mondanom sem kell, a jelenet is teljesen Cochrane-es, sehol a „Kis lépés az embernek…” megnyilvánulás, lerendezi egy szóval: „Kösz.”. Nem lehet minden történelmi pillanatot nagy szavakkal leírni.

Harmadik cselekményszálunk pedig nem más, mint Picard lassan vakságba fulladó bosszúvágya. Zokszó nélkül megöli a már asszimilált embereket, holott ő az élő példa arra, hogy visszaalakíthatók (illetve, ha ismerik a történelmet, akkor Phlox a másik). Eme gyűlölete pedig odáig fajul, hogy akár a teljes legénységet feláldozná. Persze, kompenzálóként és észhez térítőként van a fedélzeten Lily, aki végül ráébreszti a kapitányt vakságának tényére.

Az előző résszel ellentétben a poénok is működnek. Itt már tudtak mit kezdeni a karakterekkel és olyan helyzetbe állították őket, ahol hasznuk van, és nem csak vannak, mint Crusher és Worf az előző részben. Oké, a dokinéni itt sem tölt be jelentős szerepet, de mégis sokkal többet van képben, mint előtte, és valahogy nem érezzük azt, hogy minek foglalja a helyet. Szóval, jól kezelték a karaktereket, az előddel ellentétben.

Aztán, itt vannak a Trekkereknek történő kedveskedés. Először is, ugye a már említett Defiant kamerója. Aztán a TNG-ből még mindig jelen van Crusher főnővére, Alyssa (Patti Yasutake). A legjobb mégis a szintén TNG-s, majd Voyageres mellékszereplő Reginald Barclay (Dwight Schultz) és a USS Voyager főorvosának, Doktornak, azaz itt csak simán OSH-nak (Robert Picardo) a felbukkanása. Apró nüánsz még a Deep Space Five emlegetése, mivel a DS9-en kívül így ez lett az egyetlen DS állomás, ami még ismert. Illetve Picard kedvenc holoprogramja is visszaköszön a TNG sorozatból.

Most jöjjenek a negatívumok. Egyrészt, nem igazán tetszik, hogy a kapcsolatfelvételnek pont Amerikában kellett bekövetkeznie. Persze nem igazán dúskálhatunk (hála istennek) az atomhatalmakkal, de azért egy európai földön történő kapcsolatfelvételnek jobban örültem volna. Másrészt, bár egész jól bemesélik a borgot, igazán mégis akkor érthetjük meg például Picard történetét, ha láttuk a TNG adott részeit. Mivel a Wolf 359-es csatáról szó sincs, így közel sem kapunk átfogó képet Picard borgságáról. A harmadik pedig, hogy ha a borg nem egy, hanem kettő, három, vagy száz kockát küldene, akkor a Földet már a jelenben is asszimilálhatnák az egész kvadránssal együtt, nem kéne idő-utazni. Viszont ha  ebbe belemegyünk, már az sem teljesen világos, hogy a borg miért ment el a Földig? Nem lett volna jobb még a Delta kvadránsban átutazni a múltba? Akkor senki sem követi.

Na mindegy, a film számomra ettől még működik, és az egyik legjobb Trek filmnek tartom. Másabb elődeinél, de még így is remek.

Elérkezett hát a hetedik film, mely a The Next Generation (Az Új Nemzedék) csapatának első mozifilmje. Nézzük hát, hogyan is bonyolódik az NCC-1701-D USS Enterprise nagyvásznon történő bemutatkozása.

Spoiler következik!

A nézőt lendületből képzavar érheti, mert a film első negyedórájában sehol az említett hajó. Sőt, a borosflaska az NCC-1701-B számozású, módosított Excelsior osztályú USS Enterprise-on robban szét milliónyi darabra. Hehe, örülhet az egyszeri fan, az utolsó, eddig nem ismert Enterprise-ról is lehullott a lepel. S ami ezután jön, az igazi ínyencség. Az ajtó feltárul, és belép a hídra James T. Kirk kapitány (William Shatner), Montgomery „Scotty” Scott kapitány (James Doohan) és Pavel Chekov parancsnok (Walter Koenig). Hoppá, mi történt itt? Ezek nem mentek nyugdíjba az előző rész végén? Hát nem, azaz Kirk igen, de róla kiderült, hogy nem bírta a Csillagflottázás nélkül, hát visszatért. Csak tudnám minek? Hajót biztos nem adtak már a feneke alá, az íróasztalt meg saját bevallása szerint utálja… na mindegy, itt vannak öreg hőseink, legalábbis hárman. Az új hajó kapitány pedig John Harriman (Alan Ruck), aki élő legendaként kezeli őket. Hát, kb azok is. A kormányos pedig Demora Sulu zászlós (Jacqueline Kim), azaz Hikaru Sulu – aki ebben a filmben nem játszik, biztos az Excelsior küldetésen van – édes kislánya. Nos, az Enterprise B elindul próbaútjára, és hát miféle Enterprise lenne az, amelyik félkész állapotban nem kerül életveszélybe? Természetesen azonnal befut egy vészhívás , és már megint az Enterprise az egyetlen, ami a körzetben van. Nosza rajta, fel is derítik a vészjelzés okát. Két el aurian menekülteket szállító hajó egy Nexus nevű űrjelenségbe (afféle örvény) keveredett. Harriman kapitány nincs a helyzet magaslatán, hát Kirk kapitány javaslata szerint belezúz az örvénybe. Egy hajót elvesztenek, a másikról áthoznak pár emberkét, köztük a TNG-ből már ismert Guinant (Whoopi Goldberg) és a több, mint fél évszázaddal később főgonosszá avanzsáló Dr. Tolian Sorant (Malcolm McDowell). Persze, az Enterprise is beragad az örvénybe, s hát ki más menthetné meg, mint Scotty és Kirk. Ám az utóbbi ezúttal nem tér haza. Az örvényből kifelé menet ugyanis a hajóba belecsap egy „villám”, ami pont Kirk mellől tűnteti el a falat, és hősünk kiröppen az űrbe. Egy legenda életét adta egy Enterprise-ért. A sztori eztán 78 évvel később folytatódik, immár az óceánon ringatózó Enterprise vitorlással. Frankó, mi? Jó sok Enterprise van ebben a részben. Ezen a hajón éppen Worf hadnagyot (Michael Dorn) léptetik elő parancsnokhelyettesé. A kis ceremónia viccelődésbe fullad, majd Jean-Luc Picard (Patrick Stewart) szörnyű hírt kap, végül az egész legénységet kivezénylik a holofedélzetről. Az Amargosa Obszervatóriumból vészhívás jött. Az Enterprise (mivel természetesen ő az egyetlen a szektorban, de ez esetben – majdnem először – nem is fura, hiszen a D mindig is a nyílt űrt járta) a helyszínre siet, későn. Csak kevés túlélőt találnak (vagy csak Sorant?), illetve romulan holttesteket. Na mindegy, jön egy kis lelkizés, aminek folyamán Data (Brent Spiner) érzelemchipet kap, Picard meg kiönti a lelkét Deanna Troi tanácsadónak (Marina Sirtis). Aztán az Amargosa csillaga felrobban, magával rántva a rendszert, Geordi LaForge főgépészt (LeVar Burton) meg elrabolja Soran egy kisebb, a TNG sorozatból már ismert klingon brigád segítségével. Kis nyomozás után rálelnek a klingonokra a Veridian rendszerben, melyre ugyanaz a sors vár, mint az Amargosara. Picard becseréli LaForge-ot magára, majd kis huzavona Sorannal, aztán a rendszer felrobban, mivel Picard kicsit kudarcot vall. Ja, elfelejtettem, a klingonok lelőtték az Enterprise-t, majd a túlélőket a naprendszer felrobbanása elpusztította. A kudarc azonban nem teljes, hiszen Picard Sorannal együtt bekerült a Nexusba, ahol minden happy, csak Picardnak nem kell. Ellenben Kirkkel, aki szintén ott van. Minő véletlen. A két kapitány kis eszmecsere után visszamegy az időben (mert a Nexusban olyat is lehet ám), és újra körmérkőzést játszanak a bennmaradásért. Ezúttal azonban Soran doki túlerővel szembesül, egy kb hetven és egy kb ötven éves kapitány képében (hehe, a két kapitány éveit összeadva majdnem megkapjuk Soran életkorát ). A meccs végére természetesen Soran megmurdál, de sajnos Kirk és az Enterprise sem menekül meg. The End.

Nos, nem tudom, ki hogy van vele, de akárcsak a TOS, a TNG moziba bevezető részéért sem rajongok. Az okok körülbelül ugyanazok. Olyan érzésem van, mintha valaki megint egy sorozatrészt bővített volna ki két órára, csak most a végtelenül hosszú jelenetek helyett végtelenül súlytalan jeleneteket kaptunk. Ebben a részben nincsen erő. Illetve, ami van, azt az első tizenöt percre korlátozták. Mondanom sem kell, elég rossz, ha a film eleje felülmúlja a végét. Pedig itt ez a helyzet, szerintem. Amíg Kirk és az Enterprise B parádézik, addig valahogy minden klappol. A poénok ülnek, jól összevetik a kezdő kapitányt a legendával (bár itt Kirk kicsit nagyképűre sikerült, mintha ő lenne az egyetlen tökös kapitány az egész flottában). Ráadásul a végső pillanatokban a zene remekül kihozza a feszültséget. Kirk halálával pedig bizony minden régi fan elszomorodik, és Scotty-val együtt felel Chekov kérdésére: „Igen, volt.”

Innentől azonban valami változik. Mintha egy teljesen új stáb vette volna a kezébe a filmet (ami mondjuk annyiból igaz, hogy a TOS-t mások csinálták, mint a TNG-t, és a film csak az első negyed óra után válik TNG-vé). Talán nem kellett volna a film elején megölniük egy legendát, mert ezt már nem igazán überelehették (még azzal sem, hogy a legenda visszatért). Innentől válik a mű erőtlenné. Bedobálnak egy csomó nagy dolgot, de azokat sehogy sem sikerül kibontani. Pedig az előléptetési ceremónia nagyon családias, Picard tragédiája jó kis magas labda, illetve Sorant is egész jó gonosszá tették. De… semminek nincs igazán tétje. Bedobják a romulanokat, majd, mintha az írók meggondolták volna magukat, hirtelen jönnek a klingonok. A klingonok, akikkel az előző részben kötöttünk békét. Aki nem ismeri a TNG sorozatot, hanem csak a filmeket látta, mert beült rájuk a moziba, itt bizony meg van lőve, hogy akkor most miért is tüzelnek ezek már megint az Enterprise-ra. Mert a filmben ezt nem kötik az emberek orrára (a sorozatban van a magyarázat). Soran főgonoszi mivoltát pedig éppen a célja az, ami lerontja. A nexus, amilyen nagy dérrel-rúrral be lett harangozva, hogy Soran iszonyú veszélyes, ha vissza akar oda menni, meg Guinen egy része is ott maradt, stb… szóval mindehhez képest nem nagy „was ist das”. Sőt, az időben való tényleges utazást (nem azt, amit Kirk élt meg a hálószobába menet) leszámítva erre a holofedélzet is képes. Akkor meg mire fel? Ugyanez a súlytalanság érezhető az Enterprise kilövésekkor. Itt egy hajó, melyért hét éven át izgulhattunk (ráadásul, szerintem a legszebb Enterprise), erre ilyen snassz módon pusztul el. Jó, talán volt némi párhuzamosítási szándék, hogy az NCC-1701-et és az NCC-1701-D-t is a klingonok pusztítják el, de sehol sem érzem azt a méltóságot, amit a legendás előd felrobbanásakor éreztem. A hajtómű látványos durranása után a tányér kényszer száll. Ennyi. Végül pedig itt van James T. Kirk halála. Hát inkább Soran lőtte volna le, ahogy eredetileg tervezték, vagy maradt volna halott, és akkor legalább egy Enterprise-ért lehelte volna ki a lelkét. De ez… leesik egy híddal és agyonzúzza magát… király. Olyan semmilyen, olyan esetlen, olyan szánalmas. Persze, belemagyarázható, hogy a híddal való lezuhanás metafora a hajók hídjára, de hát ez elég drasztikus beleszuszakolás akar lenni, sőt, inkább olyan tűzoltásféle. Egyetlen dolog van, ami tetszik Kirk tényleges halálában (mert a B-n lévő halála cak-pak tetszik), méghozzá, hogy végül úgy halt meg, ahogy mindig is sejtette: egyedül. Távol a barátaitól, távol a hajójától, immár távol a világától, távol mindentől. Ez ad a jelenetnek egy kis érzelmi töltetett, már ha az ember emlékszik az ötödik részben elhangzottakra (legalább annak a résznek van valami haszna ).

Szóval, a film szerintem erőtlen. Pedig annyi frankó dolgot beleszuszakoltak, ami rajongói szemnek-szájnak ingere. Eleve ugye Enterprise B, amiről eddig nem tudtunk (sima és A letudva a TOS-ban, C és D a TNG-ben). Már öröm a köbön. Igaz, baromira elcsúfították az amúgy szép Excelsior osztályt, mivel szegény B úgy néz ki, mintha lenyelt volna egy bilit. Aztán, itt van Lursa (Barbara March) és B’Etor (Gwynyth Walsh), akik a TNG sorozatban debütáltak, majd szerepeltek kicsit a DS9-ban is. A filmben végre bevégzik. A sorozatokat ismerőknek ez szintén egy nagyon kedves gesztus. Akik pedig nagyon-nagyon jól ismerik a Trek univerzumát, azok azt is tudhatják, hogy az Enterprise D pont úgy robban fel, ahogy azt a 3×15 Yesterday’s Enterprise (Ne ily halált halj) című részben láthattuk (ebben szerepelt az Enterprise C). Nagyszerű látni Sulu lányát a B kormányosaként, vagy éppen Tim Russt, aki később Tuvok szerepében tündökölt (Russ amúgy is szerepet kapott Tuvok előtt a TNG-ben és a DS9-ben is). Ez utóbbi azért is poén, mert a VOY-ból tudjuk, hogy Tuvok ebben a korban a USS Excelsioron szolgál (illetve, a film cselekményének idején éppenséggel már nem, de azért még poén). Illetve nagy ötletnek tartom az egyenruhaváltást. A film TNG-s idejének elején a legénység java még a TNG sorozatban látott egyenruhákat viselik, majd szépen lassan váltanak át a DS9 és VOY-ben látott, csak vállon színes egyenruhákra (ellenben a jelvény végig olyan, amilyenek a DS9-ben és VOY-ben, valamint a 8, 9 és 10. filmekben voltak). Ellenben a rajongók szemében nagy hátrány, hogy Dr. Beverley Crusher (Gates McFadden) alig szerepel a filmben, imigyen a Picard és közte szövődő románc messze elkerüli a filmet (és a következő részeket is). Ugyanígy feledésbe merült a Worf és Deanna közti viszony, melynek kellemes kis féltékenységi háttér sztorija lehetett volt William Riker parancsnok (Jonathan Frakes) bevonásával. Viszont szintén jó pont, hogy Crusher doki főnővére, Alyssa Ogawa (Patti Yasutake) még itt is itt van.

A látvánnyal sem lehet semmi panasz. Na jó, kicsit mégis. A ragadozómadár felrobbanása, valamint álcázódása egy az egyben az előző filmből lett átvágva, illetve az űrben röpködő Enterprise D vágóképek is a TNG sorozatból köszöntek vissza (ez utóbbi mondjuk lehet kedveskedés a rajongók felé). Viszont képi hatások tekintetében rosszallom, hogy iszonyú sötét van a hajón. Mintha takarékoskodnának az árammal. Sötét van a hídon, Picard szobájában, irodájában, pedig az Enterprise D éppen hogy egy szépen kivilágított és hangulatos hajó. Az sem tetszett különösebben, hogy a Csillagbár (vagy Állásidő, ahogy fordítják) túlzsúfolt volt, holott ilyet a sorozatban sosem láthattunk.

Akció és színészi munka. A TNG-s csapat szerintem prímán hozza a megszokott színvonalat, bár Brent Spiner Data érzelmes oldalának megformálásával kicsit túlkapott. Jobb lett volna, ha kevesebbet humorizál, akkor nem lett volna idegesítő. Doohan és Koenig is hozza a formáját, és Shatnerrel sincs különösebb gondom. Egy dolgot leszámítva. Most sem sikerült elhitetnie velem, hogy képes arra, amit csinál. A film végén a verekedése már-már közröhej tárgyát képezi. Ellenben Stewarttal, aki olyan jó formában van, hogy még a Nemesisben is remekül eladja nekem a harcoló kapitányt, pedig ott csak egy évvel fiatalabb, mint Shatner volt a Generations idején. Szóval, megvan a különbség, na.

Összességében, filmnek ez nem olyan nagyon rossz, de a jóhoz sincs túl közel. Átlagos alkotás. A rajongóknak (nekem mindenképp) talán kicsit snassz, az átlag mozi nézőnek meg talán túlságosan is rajongóknak szánt.

Miért lehet reménykedni a Star Trek XI-ben? Mert a Trek egy olyan filmsorozat, ami egyszer már felemelkedett a mélyrepülésből. A bűn rossz ötödik film után, melyben számomra csak a humor és a zene volt értékelhető, a hatodik rész a legjobb Star Treké nőtte ki magát, egyben remek zárása a TOS generációnak (ezért sem tetszik, hogy most az új film megint ehhez a brigádhoz nyúl…).

Spoiler következik!

A történet végre kibontja azt, amit már a III-IV. részekben emlegettek, vagyis a Klingon Birodalom és a Bolygók Egyesült Föderációja közötti béketárgyalásokat. A film elején az NCC-2000 USS Excelsior, fedélzetén Hikaru Sulu kapitánnyal (George Takei) több éves küldetéséről hazafelé tart a Béta Kvadránsból. Éppen a klingon és Föderációs űr között húzódó Semleges Zóna mellett haladnak el, mikor egy lökéshullám felrázza a legénységet. A mérések megállapítják, hogy a klingonok fő energiatermelő bázisa, a Praxis háromnegyede felrobbant. Hónapokkal később Spock (Leonard Niomy), apja kérésére megszervez egy találkozót a Földön a klingon kancellár és a Föderáció elnöke között. A klingonok ugyanis nem kicsit válságba vannak, amit tetézett a Praxis pusztulása. A kancellár űrhajóját pedig nem másnak kell átkísérnie a Föderációs űrön, mint a USS Enterprise nyugdíjazás előtt álló legénységének. Kirk (William Shatner) ennek persze nem örül, hiszen gyűlöli a klingonokat (az előző részben mégis bratyizott velük…). Az is kiderül, hogy a Flottaparancsnokság elenyészőbb része inkább támadást javasolna, mintsem baráti jobbot. Mindezek ellenére az Enterprise találkozik Qo’noS I-el, amin Gorkon kancellár (David Warner) és vezérkara utazik. Még egy közös, kissé ellenséges vacsorát is lezavarnak, mikor valaki váratlan tüzet nyit a klingon hajóra. Az adattár szerint az Enterprise. Két föderációs átsugárzik a magatehetetlen Qo’noS I-re, és lemészárolnak több klingont, köztük a kancellárt. Kirk és McCoy (DeForest Kelley) átszállnak hozzájuk segítségnyújtás végett, ezzel viszont jegyet béreltek a klingonok bíróságára, majd Rura Penthe fagyos bányáiba. Míg ők ketten a túlélésért küzdenek, Spock, Scotty (James Doohan), Chekov (Walter Koenig), Uhura (Nichelle Nichols) és az Enterprise új kormányosa, a vulcan Valeris (Kim Cattrall) azokat keresi, akik módosították az adatbankot és/vagy megölték Gorkont. A Föderáció pedig új helyen folytatja a béketárgyalásokat. Az idő azonban fogy, mivel újabb merényletre lehet számítani. Kirkék sikeresen megszöknek az alakváltó Martia (Iman) segítségével, aki szintén a vérdíjra hajtott. Ám az Enterprise időben érkezik és kimentik tisztjeiket, majd lebuktatva az Enterprise adatait módosító személyt, elindulnak a Kithomerre. Azonban a klingon Chang tábornok (Christopher Plummer) a nyomukban lohol egy olyan egyedi ragadozó madárral, amely álca alól is képes tüzelni. Össze is csapnak. A harc kemény, mivel az Enterprise egyáltalán nem tud lőni a láthatatlan klingon hajóra, míg az könnyedén lyuggatja szitává. Azonban befut a Sulu parancsnoksága alatt álló USS Excelsior, ami bár ugyan úgy nem tud lőni, de legalább a tüzet elvonja az Enterprise-ról, míg a legénység kitalálja, hogyan robbantsák fel Chang hajóját. Miután ez sikerült, lesugároznak a konferenciára és megmentik a Föderáció elnökét az újabb merénylettől, miközben szép sorban letartóztatják az összeesküvőket, melyben egyaránt van ember, vulcani, klingon és még romulan is. A történet jól zárult, Sulu útnak indul az Excelsiorral, az Enterprise legénységét pedig visszahívják leszerelésre. Kirk karrierjét egy utolsó parancsszegéssel zárja, irányba állítatja hajóját a nem ismert tartomány felé.

Ez tehát vázlatosan a történet. E tekintetben a legerősebb a hat (tíz) film közül. Fordulatos, változatos. Nem csak egyszerű hip-hop menjünk A pontból C-be B-n keresztül és intézzük el D feladatot. A kezdeti kísérőküldetés csakhamar nyomozó hadjáratba, ellenséges vonalak mögé surranásban, fogolyszöktetésbe, űrcsatába és merényletkísérlet megakadályozásába változik, miközben hőseink jobbnál jobb pillanatokat érnek át. Megfelelője adagolják az akciót, a humort, egyik sem megy a másik vagy a cselekmény kárára. Apropó humor, milyen jól lehet Scotty-val anélkül humorizálni, hogy nekivezetnénk egy tartógerendának.

A színészek játéka is nagyszerű, igazi jutalomjáték ez nekik, és úgy érzem, beleadtak apait-anyait. Shatnernek például itt sikerült velem elhitetni, hogy képes összeverekedni egy óriással, vagy átvetődni a pódiumon. Nimoy – mint mindig – továbbra is fantasztikusan hozza Spockot, ráadásul itt bontakozik ki teljesen emberi fele. Jó példa erre, mikor Valerisnek a logikáról beszél. Hát nem egy tipikus vulcani felfogás. Külön kiemelném George Takei-t, aki úgy élvezhette a kapitányi szerepet, mint Sulu a posztot.

A látványra és az összetettségre sem lehet panasz. A trükkök, bár lassan húsz évesek, szerintem lazán megállnák a helyüket ma is. Megfelelően szolid, mégis ütős. Különösen mikor a film végén összecsap a három hajó, és egy torpedó átüti az Enterprise tányéregységét. De említhetném a film elejét is, ahol az Excelsior a Praxis robbanásából eredő lökéshullámba kerül. Összetettségében pedig talán ez a rész viszi a prímet. Itt nem csak az Enterprise plusz még egy hajó legénysége van terítéken, hanem kicsit betekintést nyújthatunk a Föderáció működésébe is (igaz, a Tanácsot már láttuk a III. filmben). Megismerhetjük az elnököt, a Csillagflotta Parancsnokság vezérkarát, ám elbarangolhatunk a Qo’noS bíróságára is, így némileg betekintést nyerhetünk a klingon társadalmi apparátusba. Rájöhetünk, hogy a klingonok között nem csak harcosok, de ügyvédek, bírók és politikusok is akadnak. Ugyan ez a helyzet az Enterprise-on. A statiszták már nem csak sétafikálnak a folyosókon, vagy nyomkodják a gombokat, hanem végre dolgoznak. Ezzel közelebb hozva hozzánk a Trek mindennapjait. Példának okáért ott a jelenet, amiben keresik a mágnes-csizmákat, és hőseink a konyhában beszélgetnek, ahol szakácsok, kukták dolgoznak eközben. Egyszerű, hétköznapi helyszín, mely életszerűvé teszi a világot. Az Enterprise már nem csak egy híd, néhány folyosó, kabin, torpedóterem, gépház és transzporterszoba. Van már étkezdéje, konyhája, mosodája, legénységi szállása, raktára, laborja, stb-je. Pazar. S még az előző részekre is van visszautalás. Pl.: Kirk fia, David a IV-V. filmekben mintha nem is létezett volna. Itt újra hallunk felőle, végül is ez adja Kirk ellenérzését a klingonok iránt.

A film hatalmas díszleteinek (két méretes csillaghajó híd, Qo’noS-i bíróság, Rura Penthe bányái, Kithomer tanácsterme, Föderációs tanácsterem, irodák, klingon hajók helyiségei, stb), látványos űrjeleneteinek és effektjeinek azonban megvolt az ára. Az Enterprise az előző részhez hasonlóan most is a TNG-ben szereplő Enterprise-D díszleteiből épült fel. Bár megértem a költséglefaragást – hiába, annyiból kell gazdálkodni, amennyit adnak -, de örültem volna, ha az Enterprise-A saját gépházzal, ebédlővel, transzporter teremmel és gyengélkedővel rendelkezik. Persze, a készítők szépen átalakították a szobákat, amit pedig nem (révén a TNG forgatása is zajlott, így nem biztos, hogy mindent átrendezhettek), ott a megvilágítással trükköztek, hogy elrejtsék a turpisságot.

Egyetlen egy személy van, akinek a teljesítményét még megkritizálnám. Ez pedig a Föderáció elnöke (Kurtwood Smith). Sokáig semmi bajom nem volt vele, mígnem Zed a blogjában nem említette, hogy vak. Ő? Megnézve a részt, külön figyelve rá, tényleg, mintha vakot akarna megszemélyesíteni. Láttam vagy százszor, ha nem többször ezt a filmet, de eddig mindig úgy voltam vele, hogy az elnök úr maximum rosszul lát, és azért hord tévézéshez, olvasáshoz szemüveget. S remélem, tényleg csak ennyi a baja, mert amíg nem olvastam, hogy vaknak kéne lennie, fel sem merült bennem szemproblémáinak ilyen mértékű súlyossága. Miért? Ennél rosszabbul már nem is játszhatná el a vakot. Ránéz az emberekre, és nem csak odafordítja a fejét, szemkontaktust teremt (jól látszik az irodájában zajló eseményekkor, főleg mikor az utolsóként távozó emberrel beszél). Egyedül a film végén érzem azt, hogy jól alakít. Kicsit olyan, mintha a forgatás felénél rászóltak volna, hogy „hé, tudtad, hogy a karaktered vak?”. Szóval nekem ez kicsit levont a színészi teljesítmény értékéből, pedig nagyon szimpatikus az elnök úr.

Ennek ellenére még így is egy remek sci-fi filmmel van dolgunk, mely méltó lezárása egy korszaknak. A TOS éra véget ért nem csak a karaktereknek, de a klingon-Föderációs viszálynak, ami eme korszak fő jellemzője volt. Ráadásul ezzel olyan magasra tette a lezáró filmek mércéjét, hogy a Nemesisnek a közelébe sem sikerült érnie.