LIGHTSPEED

Ugorjunk be kedvenc Deloreanunkba, és száguldjuk vissza az időben, mondjuk úgy tizenegy évet. 1997-et írunk. A mozi korszak olyan éveiben vagyunk, mikor hódítottak a mumusok, és talán pont ’97-ben csapott le ránk a legtöbb nyáladzó, emberevő, parazita, barátságos, ne adj isten barátságtalan, a Földet/Galaxist meghódítani kívánó, vagy megmenteni akaró lény. Hiszen ekkor mutatták be a Star Wars ep4-5-6 felújítását rancorostul, dewbacostul, rontostul, Jabbástul, miközben az Elveszett világában a dinoszauruszok megcsócsáltak pár humanoidot, Ripley is feltámadt egy újabb körre, hogy még egyszer rendet vágjon a már mutálódó Alienek között. A Men In Black ügynökei színre léptek, míg Korben Dallas előkerítette az Ötödik elemet. Szóval, 1997 jó év volt. Nem csak azért, mert három legkedvencebb szériám ilyen-olyan módon visszatért, hanem mert betévedt három olyan, ami szintén belépett a best kategóriába, legalábbis saját kis listámon. Na igen, van még egy idegenes-szörnyes, vagyis inkább korrektebb lenne azt mondani, hogy bogaras sci-fi, amit nem említettem, és szintén ezen év terméke. Mégpedig a Starship Troopers, aminek a magyarok valamilyen oknál fogva az iszonyú idióta Csillagközi Invázió címet adták… (Egen, valamikor ’97-re taksálható az is, amikor egyre lököttebb magyar címeket kezdtek el ontani, ami végül ilyen Aliens vs Predator A Halál a Ragadozó ellen 2 Requiemig és Hipervándorig fajult. Csendben jegyzem meg, hogy az előbbinek már négy különböző címvariánsa van, annyira nem tudja senki, hogyan keresztelték el… szóval no komment).

De vissza a Starship Troopersre. Míg Korben Dallas a gonosszal és hígvelejű mangalor csatlósaival küzdött a dögös Lilo kegyeiért (meg mellékesen a mi kis kék bogyónkért), illetve a MIB ügynökeinek nagycsókákba rejtőzött kiscsókák által rejtett zsebgalaxisokat kellett megtalálnia egy nyolc méteres Edgar-zakót viselő űr-csótány elől, mert különben a kiscsókák elpusztítottak volna minket, addig Paul Verhoeven rendező másfajta veszélynek tette ki a Földet.

Na, innentől csillagközi spoilerinvázió, szóval csak saját felelősségre.

A távoli jövőben járunk. Ahogy annak lennie kell, az emberiség kirajzott az űrbe, szép nagy hajókon, és kolonizált egynéhány bolygót. Sajnos, nem sajnos, ebben a szép új világban a demokrácia megbukott, leginkább néhány veterán katonának hála, akik a távoli múltban elhasaltatták a kormányokat, és egy teljesen új államformát alakítottak ki, melynek neve United Citizen Federation (az 1959-es Robert A. Heinlein könyvben Terran Federation a neve). Egy gyönyörű katonaállamot. Ahhoz, hogy szavad legyen a világban, a minimum, hogy legalább egyszer beállj az űrgyalogsághoz, a flottához, a hírszerzéshez, vagy bárhová, ahol uniformist meg lőfegyvert kaphatsz. E nélkül nem szavazhatsz, nehezebben kaphatsz engedélyt gyerekre, meg ilyenek. Persze, ahogy annak lennie kell, a propagandaduma is folyamatosan jön az infócsatornákon (Federal Service), hogy milyen szép és jó ez a világ. A poén: tényleg szép és jó. Tiszta Föld, elégedett polgárok, remek oktatás, még jobb orvoslás, bomba nők, álom férfiak. Szóval, a mi kis civilizációnk olyan frankó lett, hogy csak na.

Azonban, van egy apró bibicsek. Itt vannak a bogarak. Mint akkut bogárfóbiás, igencsak átérezem, hogy mennyire feszélyezheti a kis államközösségünk szomszédjában éldegélő ízeltlábú társadalom. Ugyanis ezek az űrrovarok, bár technológiai szintjüket egy hangyafarm is lekörözi, mégis ugyanolyan jól elvannak, mint humanoid szomszédjaik. Földalatti városaikban tengetik életüket egy működő civilizációban (bogárállam ), és még kolóniáikat is létesítenek. Ez utóbbit nem igazán sikerült felfognom, hogyan érték el, de a tény az, hogy egész kis birodalmat uralnak.

No, a sztori ott kezdődik, hogy ifjú titánjaink kilépnek a suliból. Itt van a főhős, Juan „Johnny” Rico (Casper Van Dien), gazdag ősökkel megáldott, matematikából nem túl erős, különleges képességekkel nem rendelkező, a statisztikára nem fogékony egyszeri kölök, aki szülei akaratának ellenszegülve, egy nő kedvéért beáll az űrgyalogsághoz (Mobile Infantry). A hölgyemény neve Carmen Ibanez (Denise Richards), aki szintén katonának áll, mint pilóta. Ugyanis élete álma, hogy egy félmillió tonnás csillaghajót vezessen. Az ő ellenlábasa Dizzy Flores (Dina Meyer), éles eszű futballjátékos, aki bármit megadna azért, hogy Rico végre észrevegye. Szegény a suliban nem jár túl nagy sikerrel, így a fickó után megy az űrgyalogsághoz. Hátha az összezártság, a közös zuhanyzás, meg Carmen távolléte jótékony hatást gyakorol kapcsolatukra. Sajnos Rico maradéktalanul hűséges, meg is lesz a jussa, Carmen dobja egy csillaghajóért… na meg Zander Barcalowért (Patrick Muldoon), aki ugyanazon hajó (Rodger Young) első pilótája. Semmi baj, Rico örülhet, hiszen karrierje van az űrgyalogságnál, na meg ott a haverja, a kicsit ész-sovány, de amúgy jó fej Ace Levy (Jake Busey). Ja, és majdnem megfeledkeztem Carmen és Rico legjobb barátjáról, Carl Jenkinsről (Neil Patrick Harris), aki meg a hírszerzésnél lett ezredes, mivel telepatikus képességei kincset érnek. Szóval, az egészet akár Space Hills 90210-nek is nevezhetnénk, de ez csak az alapszitut. Amint elindul a katonásdi – hogy a felvezetőt ne is említsem, ami már eleve szembesít minket azzal, hogy a tini-sorozatok egyszerűségével vetekedő előkép tényleg csak előkép -, igencsak elfajulnak a dolgok. Színre lépnek olyan emberek, mint az igencsak szemléletes módon oktató kiképző őrmester, alias Zim (Clancy Brown), vagy a tanárból szakaszparancsnokká avanzsált Jean Rasczak hadnagy (Michael Ironside), illetve a rovarirtó fenegyerek és kötelező fekete, Sugar Watkins közlegény (Seth Gilliam). Illetőleg megemlíthetem még a Rodger Young parancsnokát, Deladier kapitányt (Brenda Strong; ő a második részben is szerepelt, de már, érthető okokból, nem Deladiert alakította).

Nos, a sztori akkor kapcsol rá, mikor Carmenék hajójának festését meghúzza egy aprócska aszteroida (úgy háromszor akkora, mint az 550 méteres Rodger Young), és mivel ez a kis csókolózás az adótoronyba került, nem tudják figyelmeztetni a Földet. A szikla el is tűnteti a térképről Buenos Airest. Hamar kiderül, hogy a kavicsot egy rovarplazma térítette el a bolygónk felé, szóval ezt a humánok háború indítéknak veszik és megkezdődik a csillagközi invázió. A felsőbbrendű emberiség pofára esik, közel háromszázezer embert vesztenek alig egy óra alatt, és az űrflottát is rendesen megtépte a rovar-tüzérség. Eztán inkább a totális bogárirtás helyett a szép lassú, gondos előrenyomulást választják, melynek egyik fő ütege Rasczak Rosszcsontjai, melyet egy tragikus fiaskó után átkeresztelnek Rico Rosszcsontjaira. Addig persze sok vér lefolyik még Klendathu és a P bolygó (az előbbi a fő rovarvilág, az utóbbi meg az egyik kolóniájuk) folyóin (már ha vannak olyanok), és jó pár tonnányi ólmot ellőnek, miközben megpróbálják becserkészni a fő rovarzsenit, hátha azzal megfordítható a háború menete (mert a filmben a bogarak állnak nyerésre).

Az elmondható a történetről, hogy nem túl nagy hűbelebum, sőt, az eleje a tini-sorozatokat veszi alapul, a közepe a legvéresebb trancsir filmeket, a vége meg nem is tudom… Számomra az csak úgy van. Abbahagyták, nem befejezték. A színészek sem éppen Marlon Brandok, sőt, a javuk nem véletlen maradtak máig ismeretlenek, vagy csak B-film sztárok. Igazán csak Michael Ironside és Dina Meyer neve az, amire talán az átlag moziba járó is felkapja a fejét (az előbbi, mint karakteres arc, az utóbbi meg a Fűrész filmek gyanánt), illetve Denise Richards, bár ő már lehet feledésbe merült James Bond óta. Mégis, Paul Verhoeven (akit amúgy én szimplán „az egyszerű filmek nagymesterének” szoktam nevezni) úgy töltötte meg eme művet, hogy az mégis kitűnjön a B-filmek közül, és feljebb kússzon az A kategóriába.

Először is, lenyűgözők az arachnidok. Remekül kitalálták a különböző fegyvernemek ízeltlábú megfelelőit. Vannak a lóti-futi pókfajzatok (warrior), akik a gyalogság megtestesítői, durván négy méteres apróságok (a többiekhez képest ). Kapunk légideszantosokat (hopper), és óriási tankokat (tanker bug), melyek valamiféle tüzes-savas szmötyit köpködnek, jó vastag a páncéljuk és úgy tizennyolc méteresek. A légvédelem megfelelője a plazmaseggűek (plasma bug), ők jó nagyot szólnak, mikor szétpukkannak, és durván negyven méteresek. Szerencsére nem csak harcibogarak, de „civilek” is vannak. Ilyenek a kis csótányszerű vacakok (chariot bug), akik szállítják a nagy rovarzsenit (brain bug), aminek kedvenc időtöltése az emberi agy kiszívása, ezáltal tudásának megszerzése, és/vagy a test manipulálása csapdák felállításához. Azaz, ő a hírszerzés. Érdekesség, hogy a könyvből csak a warrior és a brain bogarak kaptak szerepet, viszont kimaradtak a workerek (munkásosztály, afféle alagútépítők, teljesen ártalmatlanok, a regényben csalinak használták őket) és a királynő.

A bogártársadalmon kívül a földi kultúrát is egész jól összerakták. Bár magát a Földet nem sokáig látni, illetve ott sem kapunk igazán szép tájképeket, a más bolygók települései, mint az űrgyalogság kiképzőerődje, a P bolygó előőrse, bár nem olyan bonyolultak, mint teszem azt Hadlay’s Hope, pontosan illeszkednek a történetbe. Minden rendezett, szögletes, célszerű, katonás. A ruházatok, különösen az uniformisok a II. világháborús német SS egyenruhákról lettek mintázva, ezzel is erősítve az amúgy sem gyenge náci szimbólumokat. A fegyverek sem semmik, szerintem még Vasquez is imádta volna ezeket a Moritákat, amivel ebben a filmben puffogtatnak. Nagyok és szépek, jó sok töltény fér beléjük, ami nem árt, mert a fél tár rámehet, mire egy bogár felfordul.

A látványra sem panaszkodhatunk. A bogarak még így tizenegy év után és remekül néznek ki, és a tömegjeleneteik máig impozánsak. Az űrhajók a leszállóegységektől a nagy csatahajókig lenyűgözők. Számomra az egyedüli fájó pont az, hogy a vadászgépeket hanyagolták, s csupán egy látványos bombázás erejéig láthatjuk őket. Pedig megnéztem volna egy légiharcot.

Érdekességként annyit hadd tegyek hozzá, hogy ebben a filmben fejlesztették ki azt a 3d-s szoftvert, ami képes volt minden karaktert külön irányítani, más-más mozgással felruházni, illetve elkerülte a lények egymáson történő áthatolását. Viszont mindnél több rovar nyüzsgött a képen, annál nagyobb volt a veszélye annak, hogy több példány teljes szinkronban kezd el mozogni (a kezdetleges program még nem rendelkezett akkora mozgáskészlettel, és minden példányon ugyanaz a ciklus futott újra meg újra, más-más ütemben). Ennek elkerülése végett három-négy embernek szakaszonként levetítették a filmet, akik megkeresték a párban mozgó bogarakat, mire a szakemberek az egyiknek más ritmust adhattak. Ez a folyamat azonban több hétig eltartott minden egyes plánnál.

A film nem ódzkodik a véres valóságtól sem. Mármint, szó szerint. Itt bizony nincs kec-mec, az emberek elvesztik a kezeiket, lábaikat, fejüket, olykor mindezt egyszerre, máskor csak szimplán ketté harapják őket, vagy egyszerűen szétolvadnak. Öncélú? Lehet, de mondja meg nekem valaki, hogyan nézne ki máskép egy ragadozó bogarakkal szembeni háború? Szerintem így. Persze, nem csak a vörös vér festi át a tájat, de egy kiadós csata után az űrgyalogság emberei már szép kék-zöld-sárga színben pompáznak a rovarnedvek miatt. A film a vérszegénység mellett a prűdséggel sem tudna elszámolni, így a zuhanyzós jelenetben mindenféle cenzúra nélkül csodálhat meg a néző leplezetlen női és férfi felsőtesteket, fenekeket (na, azért a nemi szerveket már gondosan elkerülték, ami nem is baj). Mindezek mellett számomra az a meglepő, hogy a filmben alig káromkodnak, ami furcsa egy ilyen naturalisztikus műnél.

Érdekes megoldás a film történetét néha-néha megszakító híradás, vagyis a már említett interaktív Federal Service. Ezen keresztül ismerkedhetünk meg olyan dolgokkal, mint propaganda, Buenos Aires tragédiája, a médiumok, a törvénykezés, satöbbi. Ez persze nem új keletű, Verhoeven a Robotzsaruban is szívesen alkalmazta eme motívumot.

Persze, a film igazán érdekes eleme maga a tény, hogy az emberiséget összehasonlítja a rovarokkal. Az elején rengeteg olyan utalást kapunk, hogy szerény kis fajunk sokkal-sokkal többre tartja magát ízeltlábú társaiknál. Hiszen az iskolában boncolgatják őket, Carmen művészetek megalkotásáról hablatyol, illetve a két tudós beszélgetése (melyben szokatlan módon a fiatal a maradi, és az öreg a nyitott) is ezt jelképezi. Mégis, az első hullám, melyben benne van minden tudásunk és technológiai felsőbbrendűségünk, majdnem félmillió emberi áldozatot követel. Később az is kiderül, hogy a bogarak mindezt nemcsak létszámfölényüknek, hanem nem létezőnek vélt eszüknek is köszönhetik.

Az olyan apró nüánszokról, mint, hogy minden tanár nyomorék (Rasczak félkarú – egy képregényből kiderül, hogy miért -, a biológiai professzor vak), vagy mikor a toborzótiszt elmondja Riconak, hogy milyen derék dolog a gyalogsághoz jelentkezni, mert ő ott vált azzá, aki, erre kiderül, hogy mindkét lába hiányzik… hát ezek felteszik a pontot az i-re.

Összességében, az egyszerű felszín többet takar, mint egy hentelős-háborús mű. De ha még ezt a mélységet nem is vesszük észre, vagy nem érdekel, akkor is érdemes megnézni, mert a látvány üt, a bogarak nagyon jók és ennyi lőszert kevés filmben lőnek el ilyen nagy elánnal (és még jó nők is császkálnak benne ).

Persze amellett sem szabad elmenni, hogy a film minden erénye mellett mégis bukás volt, mert világviszonylatban alig hozta vissza a ráfordított költséget. Ennek ellenére készült egy (szörnyű) folytatása, egy (számomra legalábbis) tűrhető animációs-széria, és már úton van a harmadik rész is, mely – akárcsak elődje – szintén csak DVD-n jelenik meg, szóval nem kecsegtet semmi jóval. Illetve annyival mégis, hogy a 2. résznél több rovar lesz, szerepet kapott benne Jolene Blalock (egy zuhanyzós jelenet rendel neki) és Rico is visszatér, mint tábornok.

Hogy az ember miken nem kattog, ha kóros álmatlanságban szenved (na jó, valójában nem szenvedek abban, csak nemrég megint előjött a HUHU – értsd: bagoly – énem ). Nemrégiben, egy-két hete hívták fel a figyelmem ismerősök, hogy Uwe Boll milyen újdonsággal állt elő. Eme év elején indult egy internetes petíció, hogy kedvenc doktorunk, takarodjon a harmatos éjjeli lepkeként dolgozó édes anyukájának a higiéniailag nem kielégítő hátsójába. Erre fel, egy internetes portál szerkesztői Boll császár elé járult, és azt mondták neki: „Nagyuram, 18 000 híved küldött el a kur… szóval, haza édesanyádhoz.”

Boll császár kegyesen, kivételesen nem lengetve öklét, hívván ki mind a 18 000 „kritikust” bokszmeccsre, imigyen felelt: „Csak? Cöcc… lópikulát. Majd ha 1 000 000-an írják alá, akkor.”

S szólá a nép: „Csak ez kell? Ba’ meg, miért nem mondtad hamarabb?”

Azóta buzgón gyűlnek az aláírások. Oly buzgón, hogy én e hónap 7-én írtam alá (nem hiszek ezekben a petíciókban, általában kiröhögöm azt, aki ilyennel traktál, de ez itt elvi, nemzeti, faji, generációi, erkölcsi és mindezek mellett még sorsdöntő kérdés is, szóval kivételesen félredobtam elveimet, és gondolkodás nélkül aláröffentettem, hisz úgyse fog érni jottányit sem). No, vissza a témára, szóval, 7-én alákanyarítottam, akkor volt 30 000 fölött valamennyivel. 8-án estére átlépte a 110 000-et. Eme pillanatokban 202 536 szavazat van. Szóval, bár ha összegyűlne valami isteni csoda folytán az az 1 000 000, valószínűleg minden kontárok élő istene akkor sem húzna el a búsba, de azért már ez az alig tíz nap alatt összegyűlt (és főleg az egy nap alatt behabzsolt mennyiség) jól jelzi, mennyire utálja a világ Uwe Boll-t.

S, ha már témába hoztam őkelmét, had említsem meg nemrég tett újabb bölcsességét. Pár hete írtam arról, hogy a Postal szerinte biztos lenyomja az Indiana Jones IV-et. Magabiztossága túlcsordult, mert hirtelen elhatározással úgy döntött, ő a faszagyerek, és kijelentette (az idézet szó szerinti és cenzúrázatlan): „Én nem egy olyan kibaszott idióta vagyok, mint Michael Bay, vagy mint Eli Roth meg a többi fickó az iparban, akik ugyanazt a szar mozit forgatják le újra és újra. Ha tényleg megnézed a filmjeimet, megérted a valódi zsenialitásomat, és ha elmész május 23-án a Postal bemutatójára, meglátod, hogy olyan mozit csináltam, amilyet senki az elmúlt tíz évben. Ami mérföldekkel jobb, mint az a társadalomkritikás George Clooney szarság, amit minden kibaszott hétvégén megkapsz. Tényleg fel kell ébredned, és meglátnod, mi is vagyok. Én vagyok az egyetlen zseni az egész kibaszott iparban. Viszlát!”

Úgy legyen… mármint, viszlát, soha az életben. Anyád!

Oké, Michael Bay nem korunk legnagyobb rendezője. Se az évszázadé, és felteszem, az évezredé sem. Már ha nem akciófilmekről van szó, mert abban király. De mindezek ellenére, Bay úr legrosszabb filmje is szórakoztató vagy a baromi sok lőpor, vagy a látvány, vagy a jó nők miatt (teszem hozzá, filmjeibe kilencven százalékban mindhárom megtalálható egyszerre), de ami ziher, hogy elviszi a műveit, az a kíméletlenül sok akció és a remek zene. Szóval, őt lenyomja Boll? Szerinte? Ez azért már pszichiátriai eset… bár már a Spielberges duma után is átadtam volna neki a beutalót. Minden esetre, Bay a saját blogjában reagált Boll-ra:

„Szerintem az olyen emberek, akik szart dobálnak rám és George Clooney-ra, azért kiabálnak, mert senki nem hallja meg őket. Nyilvánvalóan szánalmas alak. És ha azt kérded, „érdekel-e?”. A legkevésbé sem.”

Illetve, a másik megnevezett egyén, Eli Roth is lereagálta: „Ez életem legnagyobb bókja.” Hehe.

S ha már tényleg így belemerültem a Mester… eh, mit képzelek, MESTER, így, nagybetűvel, szóval belé is… no… mit akartam? Ja, a „rajongóinak is üzent ám:

„Azért cseszegetnek, mert nem vagyok a hollywoodi gépezet része. Alapvetően inkább az ellentéte. Ezért utáltok engem, mert bebizonyítottam, hogy a rendszeren kívülről is meg lehet tenni, erre olcsó kifogásokat kerestek. Nektek miért nem sikerül, mert nem tudtok többet összehozni, mint a mini DV házivideót ketchuppal és a kisöcsétekkel. Tényleg úgy gondolom, hogy fel kell már ébrednetek, és félretenni a féltékenykedéseteket. És ha írtok nekem valami szaros álnéven az interneten, írjátok meg a neveteket és címeteket is, hogy elkaphassalak és széttéphesselek titeket. Köszönöm!”

Egyszer készítettünk haverral egy filmet, tényleg használtunk benne ketchupot. Viszont egyikünknek sincs kisöcsikéje, de a húgom szerepelt benne És DV kamerát használtunk! Ős tehetség az öreg, igaz, hogy a túljutással már gondok vannak, mert bár én leragadtam egy más szakmánál, azért a haver pillanatnyilag csak-csak szakmabeli (és ha isten is úgy akarja, talán jövőre már én is a filmes szakmában tanulok). Na, de, azért az önbizalom megint ott van. Féltékenyek, mi, rá. A cápára, arra féltékeny vagyok, mert visszanő a foga, nekem meg nem, pedig jó lenne. Bill Gates-re is az vagyok, mert több a pénze, mint nekem. De, hogy Bollra… mire legyek féltékeny? Arra, hogy a világ utálja? Hogy alkotni nem tud? Hogy nagy a pofája, de nincsen esze? Hogy már ránézésre is akkora paraszt, hogy a fagyit is bicskával eszi? És még sorolhatnám, mennyi féltékenységi faktora van. No mindegy, most szaros nicknévvel itt jár a szám… azaz, a kezem, és meg kéne adnom a nevem és a címem… aztán meg majd jól megjelenik itt, aztán jól széttép, mint etióp gyerek a segélycsomagot. Szerintetek kockáztassak?

A két züzenetet amúgy videjó formájában is megtekinthetitek, mert alapvetően úgy küldte, mivel úgy a menő:

Ez itt az “én vagyok az isteni félisten” züzenete

Ez meg a “király vagyok a bolondok között” című egypercese

No, szóval ez Uwe Boll. Marketingzseni? Lehet… üzletembernek beztos jó, hiszen az adózási törvények kijátszásáról szól ez az egész, de néha kezd az a sanda gyanúm támadni, hogy ez a balfax tényleg elhiszi azt a sok baromságot, amit mond, és valóban úgy gondolja, hogy ő „az egyetlen zseni az egész kibaszott iparban”.

Aki akarja, a petícuót itt röffentheti alá: http://www.petitiononline.com/RRH53888/petition.html -> írjátok alá, és “Munkálkodjunk együtt egy virágzó, virágzó jövőért.” - By Palpatine, kis módosítással

Kevés olyan rendező van, akinek már a személye miatt is filmet nézek. Uwe „Császár” Boll ilyen. Nem, nem vesztem meg. Tényleg fantasztikus alkotónak tartom. Fantasztikus, hogy ez az ember alkot. Valamit, bármit… akármit… már attól lehidalok, hogy széndioxidot képes alkotni. Mert inkább csinálna kisszéket (rá nem ülnék), gyereket (születéskor agyoncsapni), vagy bármit, csak filmet ne. A nézhetetlenség új fogalommá módosult, mikor Boll mester elkövette első filmjét. Legalábbis nálam, mert ha egy film rossz, én már azt mondom: „hát ez a film Uwe Bolli”. Na jó, ez szutyok poén volt

No, amitől hirtelen billentyűzetet ragadtam, az egy index cikkecske részecskéje. Imigyen szól:

’””Harrison Ford ideje lejárt! Öregebb, mint a nagyapám” - nyilatkozta a német gagyigyáros, aki az Indy 4 bemutatója utáni napra időzíti Postal című filmjét. Boll szerint Spielberg egyre érzelgősebb (”Mi a fenéért élte túl az idősebb testvér a Világok harcát?”), így biztosan elveszíti majd a hétvégi nézőszám-csatát.”

No comment, csak hahota. Ennek az embernek nemhogy önkritikája, de esze sincs. De legalább kitartó, bár inkább lenne kitartó másban… bármiben, ami nem alkotói folyamat. Mondjuk vezessen ő is blogot. Filmeset, ha már szereti őket. De filmet ne csináljon. Viszont, kitartása mellett még optimizmusa is van… hát lelke rajta, aki „filmet” mer készíteni egy játéknak is rossz izéből… na mindegy, nem tudom, minek nevezzem. Ám ez a kijelentés, hogy lenyomja a Postal (a POSTAL!!!!!!!!! UWE BOLL rendezésében!!!! GIGAMEGAKILOLOL!!!!!) , hát az már valami. Az már önkritikai nélküli optimizmus a triplanégyzetenköbön. Hát én erre kíváncsi leszek. Tegyék meg tétjeiket, hölgyeim és uraim. Ki kire fogad? Jobb sarokban Indiana Jones, balban Uwe Boll. Boll bácsi hadonászik, mint a cséphadaró… belegyint ballal… Indy félmosoly, vállrándítás, pisztoly elő… DURR. És vége! Hűűűűaaazanyjáááátamindenitváááóóóóóóó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Furcsa dolgokat indít be az emberben egy internetes top10. Nemrégiben nézegettem egy „10 legdögösebb android” című listát, melyen szemet szúrt egy hölgy, nevezetesen Chalmers. A kép felettébb ismerős volt, hát még a cím tükörfordítása. Hamarjában rájöttem, hogy egy újabb gyerekkori kedvencemre leltem rá, mely a múlt homályába veszett. Nosza, felkerekedtem és kétnapi hidegélelemmel, egy kulacsnyi teával és személyes túlélő felszerelésemmel (kispárna, pokróc, pandamackó) lemerültem az Internet bugyraiba, hogy feleljem ezt az elfeledett művet. Természetesen, messzebb kellett zarándokolnom, mint holmi .hu kitételű oldalak. De megérte. Megvan.

A film tipikus B sci-fi, mint annyi más ’80-as évek körül készült ilyen alkotás. De azok közül, mint sok más, a legjobb. Top hangulat, cool szereplők, faja zene. Lássuk a sztorit dióhéjban.

Egy békés űrhajó utazik valahonnan valahová, mikor váratlanul felrobban egy csillagköd közepén. Egyetlen mentőkabin startol, három utassal a fedélzetén. Három bomba nővel, hogy pontos legyek. A kabin lepottyan a Terra 11-es bolygóra. Természetesen ez a világ legalább olyan barátságos, mint a Tatooine sivataga a buckalakó-vándorlás idején. Teszem hozzá, kiköpött Tatooine. Nos, a hölgyikékért természetesen mentés indul. Azaz kihírdetik, hogy jó pénzért megmenthetőek. Itt jön a képbe Han So… akarom mondani, Wolff. Természetesen az említett corelliai csempész egyenes ági leszármazottja, vagány űrcowboy, saját (ócskavas) hajóval. De a társa, Chalmers, lényegesebben szebb, mint Chewbacca. Szóval, a duó nekiveselkedik a mentésnek. Csakhamar rálelnek a leányzókra, akiket az orruk előtt rabolnak el a helyi gonosz, Overdog (ő meg Darth Vader távoli unokatesója lehet) motoros és sárkányrepülős erői. Szegény Chalmers közben kicsit bedöglik egy lézernyalábnak köszönhetően, így Wolff egyedül marad. Mígnem belefut egy piszkos kamaszlányba, Nikibe, aki segít neki eljutni Overdoghoz. Természetesen a páros állandó jelleggel szívatja egymást, miközben szebbnél-szebb kreatúrák hajkurásszák őket (oké, az amazonok engem is hajkurászhatnának ). Hozzájuk csapódik még Washington, Wolff régi cimborája, és végül megküzdenek az életerő-elszívó Overdoggal (fiatal, bomba nőkre specializálta magát) és kompániájával, hogy mindenki teljesen boldogan hagyhassa el a bolygót. Természetesen a három bajbajutott leányzóval együtt. Ja, és Wolff és Niki is megbékélnek egymással.

Szó se róla, ezt a filmet sem a sztorija miatt lehet szeretni. Hanem a hangulata miatt. Galád mód lop a Star Warsból, de annak általam legszeretetreméltóbb elemeit. Azaz Han Solo életstílusát. Akárcsak évekkel később a Firefly, úgy ez a film is egy űr-western, csak itt néhány randa kreatúra is felbukkan. Könnyed, humoros, és tobzódnak benne a szép nők, meg a cool járművek. A koronát pedig a szereplők helyezik el, hiszen Peter Strauss egész lényéből árad az a könnyed nemtörődömség, ami Wolff-ot átjárja, de ugyan így az akkor még 15 éves Molly Ringwald is remekül alakítja a felvágott nyelvű csavargó-leány, Niki szerepét. Michael Ironside-ot, mint Overdogot, és a Washington szerepében tündöklő Ernie Hudson-t pedig azt hiszem, nem kell kommentálnom.

A készítők között pedig a Ghostbuster 1-2 (Szellemírtók 1-2) című film alkotógárdájának nagyrészét felfedezhetjük (eleve, Ernie Hudson játssza ugye Winstont). Úgy mint Elmer Bernstein zeneszerző, vagy a produceri székben ülő Ivan Reitman.

Nem is szaporítom a szót. Aki szereti a ’80-as évek sci-fijeit, valamint imádja a Star Wars ep4-el teremtett, majd a Firefly-jal újjáélesztett űr-westernt, az ki ne hagyja.

Felébredve álmomból, melyre furcsa mód emlékszem, és melyben egyik volt barátnőmtől kezdve a középiskolámon át néhány zombin és egy Zirc belvárosán átrobogó vonatig, amiről le kellett ugranom, mert elindult… na szóval, egy ilyen álom után ugrott be ez a téma. Ugyanis visszaaludni, bármennyire is akartam, nem tudtam. Helyette valamiért elkezdtem azon agyalni, mik voltak azok a filmes jelenetek, amik nagy hatással voltak rám. S hát, ha úgyis tombol a listaőrület, miért ne dobjak össze egy ilyet. Ám előre leszögezném, hogy ez nem igazán sorrend, mivel azt iszonyú nehéz, ha nem lehetetlen lenne állítani.

1. „A harc senkit nem tesz naggyá” – Star Wars Episode II. Attack of the Clones: Yoda fénykardot ragad. Nálam ez a best. Bevallom, az „Én vagyok az apád.” nekem semmit sem jelent, mert olyan kiskorom óta nézem egyfolytában az ep4-5-6-ot, hogy mire elkezdtem felfogni, miről is szól (na már azon kívül, hogy Jedi, fénykard, űrlények, lézerpisztolyok, űrhajók), már számomra ez evidens volt. Ellenben, ugyan ez a kisrác képes volt feltenni a kérdést: Yoda hogyan tud fénykardozni, ha egyszer ilyen kicsi? Sajnos az ep6 nem hozta meg a választ, így sokáig csak a képzeletemre hagyatkozhattam. Két lehetőséget is láttam, az egyik, hogy Yoda pattog (vagy repül, bár ezt nem tartottam annyira elképzelhetőnek), a másik, hogy Vader (akkoriban ki gondolt még Dookura vagy az Uralkodóra… érdekes, hogy őt sosem képzeltem el fénykarddal) lehajol, ül vagy guggol, miközben harcol. Ez utóbbi azért mókás lett volna. Aztán jött az ep1, megtudtam, hogy Yoda szerepel benne, és remélni kezdtem, hogy láthatom majd vívni. Pláne, miután kiderült, hogy nem Darth Vader az egyetlen fénykardforgató gonosz a Galaxisban. Sajnos, az ep1-el ez az álom nem teljesült (furcsa, nem furcsa, de tényleg gyermeki vágyálmom volt látni Yodát vívni). Aztán jött az ep2, ahol már a bemutató előtt megtudtam, hogy Yoda előveszi a fénykardját. Igen, mondtam, ez lesz az a rész, amit óvodás korom óta várok. El is jött a pillanat. A moziban sokan nevettek, de én nem. Én szerintem azt éreztem, amit azok, akik anno szembesültek azzal, hogy Vader Luke apja. Először – és azóta is utoljára – a szám tátva maradt, a lélegzetem a szó legszorosabb értelmében elakadt, a pislantás fogalma is törlődött az elmémből, nehogy egyetlen képkockáról is lemaradjak. Dooku aktiválta a kardját, majd felcsendült a kórus, a zene, Yoda félrelebbentette köpenyét, az Erővel előrántotta a kardját, aktiválta, majd támadásba lendült. És a jelent végégig köpni-nyelni nem tudtam. Az már csak hab volt a tortán, hogy zöld kardja van, amelyik nekem speciel a kedvenc színem, imigyen a kedvenc fénykardom is az ep6 óta. Egyetlen bánatom, hogy a párbaj alatt szóló zene nincs rajta a soundtrack albumon.

2. „De hisz az már idebenn van.” – Aliens: lehettem vagy hét éves, mikor először láttam a banánfejű uraságok radikális kolonizációs módszereit. Szerencsére szüleim sose érezték szükségét, hogy korlátozzák lelki torzulásom, mivel úgy gondolták, ha foglalkoznak velem, és netalántán megbeszélik velem a dolgokat, tehát nevelnek, akkor nem leszek láncfűrészes-baltás-shotgunos tömeggyilkos. Lám, nem lettem. Az is nyilvánvaló volt számukra eddigre, hogy bolondulok az űrhajós-jövős filmekért (Star Wars, Star Trek, Power kapitány eddigre már mind mögöttem voltak). Így nyugodt szívvel nézhettem meg videón (azt hiszem, mert mint sok egyébre, az ezzel való első találkozásra sem emlékszem igazán, de az tuti, hogy még az HBO-n ment). Két jelent volt, amitől nagyon féltem, de ebből csak az egyik volt olyan, amitől annyira féltem, hogy el sem mertem mozdulni a helyemtől. Ripley álmát sokáig csak a fotel mögül mertem megnézni. Na de a jelenet, melyben a főhősök a lehegesztett ajtót bámulják a vezérlőben, miközben Hudson számolja, hogy már csak hány méterre vannak a dögök, de azok még egyáltalán nem látszódnak, az a helyemhez szögezett. Legalább annyira rettegtem, mint a szereplők, majd jött Ripley pillantása. Fel a mennyezetre. Hudson kifakadt, Hicks pedig halálmegvető bátorsággal felpattant az asztalra és egy zseblámpával benézett az állmennyezet alá. Végig a szörnyek egész hadán, alig egy méterre a fejétől. A felcsendülő zenei hang, a jelenet kimértsége tökéletesen átadta azt, hogy mit érezhetett Hicks abban a pillanatban.

3. „Raptorokat nevelnek?” – Jurassic Park: tegye fel az a kezét – főleg a fiúk, de lányoknak is szabad – aki gyerekkorában nem szerette a dinoszauruszokat. Én igen, nagyon, és ha nem lettem volna csapnivalóan lusta tanuló, még talán paleontológus is lehettem volna Bár mára kikopott belőlem a dinolexikon, azért a Jurassic Park trilógia, főleg az Elveszett világ idején lazán feltudtam volna sorolni közel száz dinot és az adataikat. Bár magát a Jurassic Parkot sosem láttam moziban (sok más filmhez hasonlóan), a gyatra minőségű másolt VHS-en is megbabonázott a végső jelenet. Grant, Sattler, Tim és Lex kikecmereg a dinocsontváz-roncsok közül a látogatóközpont csarnokában. Előugrik az őket üldöző velociraptor is, míg egy másik kívülről érkezik meg. Hőseinket mindkét oldalról körülfogták, elállták a bejáratot. Sehol egy fegyver, a raptorok egyike már ugrásra készül. A vég beteljesülni látszik. A raptor el is rugaszkodik és ekkor a Tyrannosaurus Rex berobban a csarnokba, és röptébe kapja el a zsákmányát. A másik raptor társát mentené, hiába, a rex vele is elbánik. S aláfestésnek John Williams klasszikusa szól. Hát kell ennél több egy kiváló jelenethez?

4. „A neved ettől a perctől kezdve legyen Darth… Vader.” – Star Wars Episode III. Revenge of the Sith: a keresztség nagy pillanat. A 66-os parancs még nagyobb. De Luke, Leia és Darth Vader megszületésénél ebben a filmben nincs nagyobb. Ahogy a szülők egyike ténylegesen, a másikja átvitt értelemben haldoklik, miközben kettejük frigyéből két új élet születik, az frenetikus. A pontot az I-re pedig a jól ismert sisak elhelyezése teszi föl. Nem csak először és utoljára láthatjuk a maszkot belülről, hanem ahogy a helyére kattannak a reteszek, és sziszegve távozik a levegő… a nézőtér a filmben lévő neszekkel együtt elnémult. Szerintem senki sem mert lélegzetet venni. Várt… várt… majd felharsant a lélegeztető gép klasszikus hangja. És a közönség ezzel együtt sóhajtott. Körbe ért egy élet meséje.

5. „Apám… kérlek… segíts…” – Star Wars Episode VI. Return of the Jedi: tulajdon képen, ez a jelenet az előzmény filmekkel értékelődött fel bennem. Annak idején, csak úgy mint az egész ep4-5-6, mire rácsodálkoztam, már teljesen kézenfekvő volt minden pillanata. Mondhatni a részemmé vált. Mégis, ahogy kezdtem megismerni Darth Vader, azaz Anakin Skywalker előéletét, egyre jobban átéreztem azt a lelki tusát, amit Vader él át, mikor fia kínok között vergődve vívja haláltusáját, s neki újfent döntenie kell két fél között. Az ep2, de főleg az ep3 után kapott igazán erőre ez az amúgy sem gyenge gyenge jelenet. Borsódzik a hátam, ahogy Vader maszkján ugyan úgy visszatükröződik a villámok fénye, mint több, mint két évtizeddel azelőtt az arcán. Csak míg akkor olyasvalaki volt a villámok áldozata, akit közel sem kedvelt, most az egyik szerette lett a célpont. A döntés pedig nagy nehezen megszületik. Dacolva az Uralkodó energiaíveivel, mit sem törődve a saját életével, lehajítja a gonoszt az aknába, ezzel beteljesítve a sorsát.

6. „… hogy eljussanak az összes nem ismert tartományba.” – Star Trek VI: The Undiscovered Country: bár szeretem a Star Treket, 10 film megannyi grandiózus jelenetéből csak egyetlen egy fogott meg igazán. Mikor Kirk elmondja az utolsó hajónapló bejegyzését és az NCC-1701-A USS Enterprise belerepül a napba, mely az ismeretlen, fényes jövőt jelképezi. A sors iróniája, hogy eztán egyre sötétebb tónusú filmek születtek, és a Star Trek fénye szép lassan leáldozott. De ez a momentum akkor is klasszikus marad.

7. „Patkánymajom?” – Hullajó: már lehettem vagy tíz, tizenkét éves is, mikor ez a film (melyet sokan Dead Alive címen ismernek, holott az eredeti címe Braindead) a videónkba került. Eddigre rengeteg horror volt már a hátam mögött, de a zombikkal – amiket azóta is komálok – ekkor hozott össze először a sors. Hát durva megismerkedés volt, mert kevesebb véresebb zombifilm létezik. Az meg aztán tényleg érdekes, hogy ezt az a Peter Jackson csinálta, aki később a Gyűrűk Ura trilógiával robbantott, és aki azóta iszonyúra elfelejtett filmet vágni, ezért minden filmjét három-négy órásra nyújtja. Szóval, adott ez a vérnő, groteszk feketehumorral megáldott horror-paródia. Ebben van az egyetlen olyan jelenet, ami alatt lekapcsoltam a videót, mert nem bírtam idegekkel. Tíz perc múlva ugyan visszakapcsoltam és végignéztem a filmet, de se az előtt, se azóta nem volt olyan jelenet, ami miatt félbehagytam volna filmet. Ez a momentum pedig a patkánymajom volt. Mikor hőseink, Lionel és új barátnője, Paquita az állatkertet járják, találnak egy feltűnően ronda és agresszív majomivadékot, azaz a patkánymajmot. A kis kedves egyetlen ütéssel kinyír egy másik majmot, majd mintegy passzióból – nem volt kint a „Vigyázz! Az állat harap és zombit csinál belőled.” tábla – szépen kiharap egy darabot Lionel élőnek sem túl emberi anyjába. Nem a patkánymajom förtelmes látványa, sem a harapás vérfröcskölős és bőrletépős jelenete ütötte ki nálam a biztosítékot. Hanem mikor a mamzi fejbe csapta az őt marcangoló dögöt, majd tűsarkú cipőjével kitaposta az állatka agyát a szemein és felrepedő koponyáján át. Hát itt le kellett kapcsolnom a videót, hogy megnyugtassam nem kicsit felzaklatott lelki világom, és legyűrjem hányingerem. Aztán leszögeztem anyámnál, hogy ez egy durva film, ettem gyorsan, ittam kicsit, aztán végignéztem. Ezek után a pudingos jelenet, a szanaszéjjel szakadó emberkék, még a sok-sok gusztábbnál gusztább jelenetre már vállrándítással reagáltam. És azóta sem tudnak nagyon meghatni a hasonló jelenetek.

8. „Kane fia.” – Alien: Mire az Alient láttam – príma kis alámondásos verzióban – már betéve tudtam az Aliens minden szövegét, ismertem a film minden pillanatát. Sőt, addigra talán már az Alien3-at is láttam egyszer-kétszer. Az Aliensnek ráadásul van egy olyan jó tulajdonsága, hogy tökéletesen elmondják benne, miről szólt az első film, így azt nem is kellett hozzá látni, hogy megértsem. Mi több, sokáig azt sem tudtam, hogy van előzménye. Így mondhatni, éppen csak nem láttam azokat az eseményeket, amit Ripley felvázolt (sajnos akkor még nem láttam a DC-t, melyben szerepelt az idegen űrhajó, így azt csak elképzelni tudtam). Az Aliensben ráadásul még az Alien szereplőinek arcát is láthattuk, így csak a neveket kellett párosítani. Nos, a lényeg, hogy mindent pontosan tudtam. Kicsit sem lepődtem meg, mikor Kane lement a tojáskamrába, igaz azért összerezzentem mikor az arctámadó előugrott, mivel az Aliensben békésebben másztak ki. De amikor kikelt a mellkasrobbantó… az ütött. Tudtam, hogy mi lesz. Mikor Dallas bejelenti, hogy a hibernáció előtt vacsoráznak, már jól tudtam: Kane ekkor fog „szülni”, hiszen Ripley mondta a tengerészgyalogosoknak. Az Aliensben is láttam már egy ilyen szülést, az Alien³-ban is. De vitathatatlanul az Alienben a leghatásosabb ez a jelenet. Kane agonizálása, a csont repedése, a vér fröcskölése, a szereplők leblokkolása – mely tényleges érzelem volt, mivel John Hurton kívül mindenki csak annyit tudott, hogy véres lesz a jelenet. Az első felvételnél így minden szereplő halálra rémült, Veronica Cartwright (Lambert) hanyatt esett (ez kicsit látszik is a filmben, de igazán a werkfilmeken látható), Harry Dean Stanton (Brett) pedig visszaadta az ebédjét és Sigorney Weaver (Ripley) sem volt ettől messze. És végül a kis aranyos előbújt, megcsodálta anyukáját, majd rávinnyogott közönségére és sebesen elszelelt. Az ember pedig a szereplőkhöz hasonlóan csak pislog. Egyetlen bánatom, hogy ezt úgy élhettem át, hogy mindent előre tudtam. 

9. „Nem ajtó az égre, hanem… Csillagkapu.” – Stargate: bár maga a film közel sem jött be annyira, mint az abból készült két sorozat, viszont maga a kapu már ekkor megbabonázott. Amikor elkezdték kódolni a szimbólumokat, egyre tempósabb lett a zene, rázkódott az egész bázis, végül nagy váratlanul megnyílt a kapu. Kicsapott belőle az örvény elől-hátul… egyszerűen mesés pillanat volt. És ezt az élményt még egyszer átélhettem cak-pak. Nem kaptam heveny amnéziát, egyszerűen csak VHS-ről DVD-re került a film, amin ott volt a jótékony DTS hangsáv. Ez és a házimozirendszer félelmetes kombinációja két dolgot eredményezett. Először is már nem csak a földalatti bázis, de a hangzavarban az egész lakás remegett. Másodszor, tovább romlott az amúgy sem felhőtlen viszonyom a lakóközösséggel.

10. „Ezt a tempót.” – Stargate: másodszor. A film pár perccel az első lenyűgözés után képes volt még egyszer elvarázsolni. Természetesen ez is a kapuhoz köthető. Mikor Daniel Jackson átlép az eseményhorizonton, és az váratlanul energiává bontja és átröpíti – a film szerint – az ismert világegyetem túloldalára. Az az effekt azzal a hangorkánnal – DTS megint zúzás, szomszédok még jobban utáltak – szinte beszippantott. Öröm volt, mikor a Stargate SG-1-ban visszaköszönt, és mélységes bánatom, hogy először az Atlantiszban, majd a 9. évadon az SG-1-ban is lecserélték egy sokkal-sokkal gagyibb effektre.

11. „Na jó. Ki a következő?” – Predator 2: a Ragadozó filmekben van egy cool szörny, király fegyverekkel, de annyira nem tudott lenyűgözni. Kivétel a második rész vége. Az első részből már tudtuk, hogy egy predacsot elég nehéz a másvilágra küldeni. Harrigan is rendesen megizzadt, de végül képes volt megnyúvasztani a vadászt. Az ember megkönnyebbül, akár a hős, majd mindenki megdöbbenhet, mikor egy újabb három pontból kirakott vörös háromszög jelenik meg a zsaru homlokán. És a meglepetés tovább fokozódik, ahogy sorban majdnem egy tucat ragadozó lép ki álcából. A jelenet megvett kilóra.

12. „Mert minden halálban, legyen az bármily jelentéktelen is, benne van egy új élet ígérete.” – Alien³: az Alien első három része az, amik sorra elő tudtak rukkolni lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb jelenetekkel. A sokáig befejező részként számon tartott Végső megoldás… rögvest két ilyet is felvonultatott, amit mondjuk az SE-ben laza mozdulattal vágtak tönkre. Az első a dogalien kikelése. Iszonyúan megkomponált jelenetsor, ahogy Nyuszit és Hickset temetik, közben szól az a fantasztikus zene és Dillon a gyászmonológját szavalja. Ezzel párhuzamban pedig egy kutya agonizál szörnyű kínok között, s a testéből előbújik egy idegen. Dillon szavai a szemünk láttára elevenedik meg, hiszen az alien születése szó szerint „halálból egy új élet”. Sajnálatos mód az SE-ben lecserélték a kutyust egy döglött bocira, amitől a jelenet maga igencsak megcsonkult. Ez mindenképpen a bővített verzió negatívuma.

13. A végső megoldás a halál – Alien³: a második jelenet ebből a filmből Ripley öngyilkossága, ami voltaképpen tényleg csak egy végső megoldás az alien problémára, hiszen a nő maga már azóta halott, hogy belekerült a királynő. Újra a zene, a kép és a hanghatások tökéletes összhangjáról beszélhetünk. Ripley végül megteszi azt, amit nem tudott egészen addig. Öngyilkosságra vetemedik, hiszen már senki nincs, aki megölné. Illetve, a Társaság valószínűleg megölné, csak a királynőt nem. Zuhanás közben azonban kikel belőle a királynő, ezzel beteljesül Ripley rémálma. Amitől annyira retteget, végül utolérte. Úgy kellett meghalnia, hogy egy idegen kikelt belőle. Számomra a legszomorúbb mégsem ez, hanem az, ahogy a kis királynő küzd az életéért. Sikolt, vonaglik, de nem tud szabadulni Ripley élettelen kezei közül. Sajnálatos mód az SE vágói túl komolyan vették Fincher jegyzeteit, és szinte teljes egészében azzá vágták a filmet, pedig eme két jelenet Fincher maga változtatta később meg, gondolom nem véletlenül. Így én azt mondom, az A3 úgy az igazán teljes, ha az SE-hez ezt a két jelenetet a mozis verzióból vesszük hozzá. 

14. „A nyúlon túl?” – Gyaloggalopp: ezernyi pillanatot lehetne kiemelni ebből a filmből, kezdve a töketlen fecske tökcipelő problematikájától a fekete lovag esélyein és a hullaszállításon át egészen a hídőrig, hogy a lovagokról, akik azt mondják: Ni, már ne is szóljak, de ami máig odavág, az a vérnyúl. Nem kell itt sok, elég az akkor lezajló párbeszéd:

- Már késő! Ott van!
- Hol?
- Hát ott!
- A nyúlon túl?
- Dehogy is, a nyúl az.

15. „My name is Optimus Prime.” – Transformers: lehet sok mindent mondani a Transformersre, de azt nem, hogy nem látványos. Szerintem ezen kívül nincs is más célja, és ennél komolyabban nem is veszi magát. Sőt. Viszont engem lenyűgözött. Az Autobotok érkezése a meteoresőtől Optimus bemutatkozásáig hosszú idő után újra egy olyan jelenetsort alkotott meg, melyben a zene, a hangeffektek és a kép tökéletes összhangban állnak egymással.

16. „Fizetek!” – Űrgolyhók: az Alien szülési jelenete lenyűgözött. Az Űrgolyhók szülési jelenetén kidőltem. A röhögéstől. Nem tudom, mi a humorosabb. A táncoló mellkasrobbantó a kis kalapban és a sétapálcával? A dala? Vagy a tény, hogy újra John Hurt alakította Kane-t? Esetleg, hogy ez a specialitás? Vagy, ahogy Lone Starr és Morzsa elkerekedett szemekkel, teljesen egyszerre gépiesen int a pincérnek, hogy „Fizetek!” Az biztos, hogy az eredetihez hasonlóan ez is egy klasszikus jelenet lett a számomra.

Gondolom sokunk gyerekkori kedvence volt Grabovszky kalandja a macskákkal és a macskafogóval, és szerintem máig az is. Ő és segítői, valamint ellenlábasai újra visszatérnek decemberben, kicsit modernebb kötösben, kicsit öregesen, új szereplőkkel körülvéve. Erről látott napvilágot ma egy előzetes. A Kis Vuk nevezetű rémálomszülemény árnyékában kellemes csalódást okozott nekem ez a trailer. Remélem a filmben sem kell csalódnom/csalódnunk:

Tegnap akadt a kezemben ez az ősidőkbeli sci-fi film (vigyázva kell ilyet írnom, mert ezzel magamat is öregítem, és hát az meg nem vagyok ). Olyan régen láttam, hogy Sean Connery-n és a címen kívül már szinte semmire sem emlékeztem, így hát le is kaptam a polcról.

Hát ez a film le sem tagadhatná, mikor is készült. Süt róla a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején domináló hangulat. Ugyan az a nyomottság jellemzi a film képi világát, mint majdnem mindegyik ez idő tájt fellelhető sci-fit, mely alól talán csak a Star Trek és a Star Wars kivétel (bár a Trek első része azért súrolta ezt a hangulatot V’Ger részéről). A film nagy részén a sötétség és a félhomály az úr, míg a díszletek zsúfoltak, kopottak, pusztán funkcionálisak. És ez jó! Imádom ezt a hangulatot, na. Legyen szó a Nostromo-ról, az itteni Io bázisról, vagy akármelyik másik film hasonló díszleteiről, nagyon megnyerők.

A történet nem valami nagy „was is das”. Leginkább a régi idők westernjeiből merített, vagyis az alapkoncepciót úgy foglalhatnánk össze, hogy „új seriff a városban”. O’Neil marsall (Sean Connery) a törvény új őre a Jupiter egyik holdján, az Ion létesített bányatelepen. Büntetésből kapta eme pazar állást, mivel nem tudta, hol a helye. Természetesen itt sem, így csak hamar rálép a helyi sáros nagyfőnökök tyúkszemére, akik ki is akarják nyírni ezért. Hát ennyi röviden a sztori. Nem túl eredeti, aki látott már klasszikus westernt, az itt is hamar képbe kerül. Csak cowboy kalap helyett sisak van, a végtelen pusztaság meg ez esetben az Io sziklái körülvéve a légüres térrel. Ezen kívül minden megvan.

Látvány terén, mint írtam, a nyomottság, célszerűség dominál. Ezt itt még megfejelték nem kevés túlzsúfoltsággal. Egy szardíniásdobozba összepréselve közel háromszáz ember. Bányászok, adminisztrátorok, rendőrök, boltosok, prostik, szóval minden, ami egy kis bányászváros… azaz kis bányászűrállomás üzemeltetéséhez kellhet. Ennek folyamán annyi ember nyüzsög ezen a bázison, mint Coruscant zsúfoltabb negyedeiben. Nem csoda, hogy annyi ember begolyózik.

Ami még a látványra mehet, az a komorság mellé társuló jó sok vér. Ez a film nem rejti véka alá, mi történik az emberrel, ha nulla atmoszférába lépve túlnyomás keletkezik a testében. Az emberek úgy pattognak szét a film alatt, mint a lufik, nem kevés ketchupot felkenve a sisakrostélyokra és ablakokra. Hehe, még hogy régen nem voltak erőszakosak a sci-fik

Na szóval, régi idők hagyományos termése eme film. Néha félek elővenni ilyeneket, mivel emlékeimbe olyan szépen élnek, aztán tartok attól, hogy ráébredek, nem is olyan jó, mint amilyennek gyerekkoromban tűn. Ez esetben hál’ isten ilyen nem volt (szerencsére, ilyet eddig egyedül az Xtro szériával éreztem). Jó kis látványos űrwestern Sean Connery-vel és Jerry Goldsmith kissé Alienes zenéivel (ez különösen a film elején szembe, vagy inkább fülbetűnő). Ja, és egy érdekesség így a végére. A filmet az a Stuart Baird vágta, aki huszonegy évvel később megrendezte nekünk a Star Trek X: Nemesist.

Mivel mostanában semmi sci-fis dolog nem került előtérbe, ami érdekelne, vagy amiről magvas gondolataim támadnának (leszámítva a B5-öt, de arról úgyis csak akkor írok bővebben, ha a végére érek), így most kicsit irogatok kedvenc akciófilm-sorozatom legújabb tagjáról, ha már egyszer megsasoltam a moziban. Nos, ilyen szép kerek körmondatba oltott bevezető után uccu neki.

John McClane hadnagy 12 év elteltével egy újabb szar napot él át, ahogy megfogalmazná. Ez viszont úgy tűnik, jóval húzósabb, mint eddigi kalandjai, pedig a film maga viszonylag visszafogottabb, mint elődei. McClane nem cigizik, ami mondjuk csak utólagosan belegondolva fura, a film alatt fel sem tűnik. Káromkodni sem káromkodik annyit, mind eddig, de a megfelelő pillanatokban csak-csak elszólja magát. Ám most nem német bankrablókkal és zsoldosaikkal, vagy elit-kommandós-gépeltérítős fickókkal kell szembeszállnia, hanem valami olyasmivel, amiről azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Ez pedig a modern technológia. Új ellenfelei nem túl kemények, annál jobban felszereltek. Amerikát tönkre zúzzák néhány számítógéppel, erre jön McClane, és ősemberes módszerrel rendet rak.

A film igazi ereje szerintem éppen ebből ered. Ahogy a modern technológia vívmányait felvonultatva a rosszfiúk akadályok egész sorát gördítik McClane elé, ő csak megy előre és a számítástechnológia mikrofinomságaival ellentétben keményen zúz végig. Ha egy gép nem működik, földhöz vágja. Ha az ellenség lézeres-célzós-hőkövetős-mesterlövészkedős ágyúval lő rá, ő a pisztolyával a poroltót robbantja a képébe. Abban az esetben pedig, ha egy bombázó nőszemély lekaratézza, akkor feláll, tarkón rúgja, a földön képen törli egy balhoroggal, majd a polcok közé hajítja. Hogy az F-35 kontra kamion eszmecserét már ne is említsem.

S a film nem fukarkodik akciókban. Nyugodtan oda lehet állítani a nyár másik romboldája, a Transformers mellé, nem sokkal marad le a robotoktól McClane. Igazság szerint, nem tudom, ki vágja jobban tönkre az adott várost, amiben éppen zúzdázik. Lehet ez ügyben McClane viszi a prímet. No mindegy, pörgés és látvány az van, és jóval több történetet tudtak mögé tenni, mint a Transformers mögé, bár ez sincs tele túl sok fordulattal, tökéletesen illeszkedik az eddigi részek mellé.

Aztán itt van Bruce Willis papa. Nagy kedvenceim közül ő az utolsó, aki öregkorára visszatért klasszikus szerepéhez. Kicsit aggódtam, hogy majd kisminkelik, hogy passzentosan nézzen ki, illetve teli teszik a jeleneteket CGI McClanekkel, de hála istennek, nem így lett. Mikor először megláthattam a fickó arcát, azt hittem, smink nélkül állt a kamera elé. Rosszabbul nézett ki, mint a harmadik rész végén, pedig itt akkor még csak beszélgetett a lányával. Szóval, egyáltalán nem próbálták meg eltitkolni a korát, sőt, rendesen belevették a sztoriba. Ennek ellenére Bruce Willis jól adja elő egysorosait, hozza a McClane-s játékot, ráadásul elhiteti az emberrel, hogy amit lát, azt tényleg meg is csinálja. Szerintem ezek után még egy ötödik részt is lazán bevállalhatna.

Szereplők terén még kitérnék McClane új társára, azaz inkább védencére. A Justin Long által megformált Matt Farrell karaktere rendesen a helyén van. A trailernél még félő volt, hogy egy idegesítő számtech-zseni lesz, ám egyáltalán nem az, legalábbis engem egy másodpercig sem irritált, leginkább azért, mert tudja, mikor kell hallgatni, mikor cselekedni. Az újkor digitális gyermekét összehozni az ókor csendőrével pedig egyszerűen remek húzás, jó poénok születnek belőle. Aztán itt van még a helyi fő gonosz, aki éppenséggel nem egy Simon, vagy egy vagy Stuart ezredes, sokkal lightosabb, egyáltalán nem kemény (hiába, ő is a digitális kor szülötte), ellenben Thomas Gabriel szerepében Timothy Olyphant mégis képes volt egyedivé varázsolni a figurát. Persze, ahogy a film végén ki is derül, önmagában nem ért annyit, mint a fent említett két úriember, ő is inkább olyan Hans Gruber szerű figura. Okos, de nem erős. Végezetül essen még szó Lucy McClane-ről, akit Mary Elizabeth Winstead alakít. A „kislány” annyira nem központi szereplő, mint hinné az ember, de mégiscsak az elrablása teszi igazán személyesség az ügyet John számára. A lány le sem tagadhatná, hogy ki az apja. Ellenben tőle kapjuk meg azt, ami általában nem szokta elnyerni a tetszésemet, vagyis végül szépen megbocsát az apukájának mindenért… az erre vonatkozó mondatokat kivághatták volna, úgyse volt nagy jelentőssége. McClane belépője éppen eléggé érzékeltette, mennyire szereti a lányát.

Végszóul, idén három filmre voltam nagyon kíváncsi, és mind a három pont azt hozta, amit vártam. Karib-tenger kalózai 3; Transformers; Die Hard 4. Ez a film jól passzol az elődökhöz. Mozgalmas, látványos, a története jó, a szereplők jók. Persze ennek is vannak hibái, a legtöbb éppen a sorozat jellegéből ered. Egyrészt, McClane mindent túlél, még a túlélhetetlent is, másrészt McClane mindenkit legyőz, még a legyőzhetetlent is. Ám ha őszinték akarunk lenni, akkor a hadnagy úrnak már az első részben el kellett volna patkolnia, tehát ezeket mégsem rónám fel hibának, illetve nem olyannak, ami a sorozat szellemébe ne férne bele.

Már csak egyvalaminek örülnék ezzel az egész Die Hard szériával kapcsolatban. Ha a negyedik rész DVD-n való megjelenésekkor újra kiadnák a régi részeket, ezúttal azonban a klasszikus szinkronnal. A negyedik részt mindenképp megveszem, de egy ilyen kiadásra még szívesebben ruháznék be.

Végre megtekinthettem eme filmet, melyre az első trailer óta igencsak kíváncsi voltam, révén gyerekkoromban én is sokat játszottam a transzformersz játékokkal, faltam a képregényeket és a rajzfilmeket. Mikor a teaser megjelent, egyetlen kérdés merült fel bennem: Hogyan lehet óriási robotokból, melyeknek az a hepje, hogy autókká, repülőkké, állatokká alakulnak és egymást nyirbálják, épkézláb filmet csinálni? Hát, Michael Bay megadta a választ.

A recept: vedd alapnak az eredeti történetet, ez jó lesz keretnek. Válogasd össze mind az Autobotok, mind az Álcák (Decepticon) közkedveltebb példányait, majd ereszd össze őket. Szórj közéjük maréknyi humanoidot, ezeket gondosan válogatva, hogy legyen dögös, férfifantáziát mozgató hölgy (rögvest kettő), idétlen főhős, idióta hatóság, okos politikus és persze elitkatona. Végül az egészet gyúrd össze ezernyi CGI effekttel, robbanások tömkelegével, dögös zenével és még dögösebb beállításokkal, aztán kész is a film. Ez hölgyeim és uraim, nem más, mint egy csihi-puhi-dirr-durr-bum-bam látványfilm. Minden ennek van alárendelve. Ha ezt elvennénk, a film története önmagában még egy 45 perces sorozat epizódjaként sem állná meg a helyét. De hát, elvárja valaki a Transformers névtől, hogy csavarokkal teli, Mariana-árok szintű mélységekkel teleszőtt sztorija legyen? Én nem vártam el, nem is csalódtam.

Innét minimális spoilerek lehetnek. Azért nagy csavarokat nem lövök le (nem, mintha lenne olyan benne ).

A történet príma kis felvezetéssel indul, melyben megtudhatjuk, miért is gyepálja egymást a két fél, illetve mindezt miért nem a saját bolygójukon, hanem a Földön teszik. Nos, egyszerű, addig irtották egymást az Autobotok és az Álcák, míg a bolygójuk, Cybertron eltűnt alóluk. Kínos. Emiatt szétszéledtek az űrben, hogy előkerítsék az Allsparkot (a magyar nevét nem tudtam megjegyezni), mely az élet utáni élet forrása, képes a gépeket átalakítani transformerekké és emiatt kell mindenkinek. Persze, eme kocka éppen a Földön van, így hát a gyepálás itt folytatódik. Egyik fél el akarja pusztítani, a másik megszerezni, hogy ezáltal hadsereget alkothassanak és uralhassák a Földet. Eme csatározás közepébe kerül bele Sam Witwicky (Shia LaBeouf), az ügyifogyi gimnazista, kinek új kocsija spec pont egy Autobot, ráadásul a sorsa már a kezdetek kezdetén összeforrt a robotokkal. Természetesen a hős mellé nő is kell. Mikaela Banes (Megan Fox), a suli legdögösebb leányzója behuppan Sam mellé a kocsiba, és hát így ő is a kalamajka közepébe kerül. Róla ráadásul még egyebek is kiderülnek. Közben néhány katona Afrikában, majd az USA-ban harcol az Álcák ellen. Az ő vezérük William Lennox százados (Josh Duhamel). A kalamajkából kiveszi még a részét egy másik szépség, Maggie Madsen (Rachael Taylor), aki a védelmi minisztérium egyik elemzője, illetve a haverja is, Glen Whitmann (Anthony Anderson), aki pötyikét idegesítő tud lenni. Ja, és persze maga a védelmi miniszter sem marad ki a mókából, John Keller (Jon Voight) képében egy (az átlag mozis politikusoknál) értelmes(ebb) politikust üdvözölhetünk. Azon túl még van egy idióta ügynökünk, Simmons (John Turturro) akit jobb lett volna, ha kihagynak.

Szóval ők a humanoidok, akik bátran szállnak szembe a több tonnás, állig felfegyverzett robotokkal. Nos, most lássuk őket, kik is keltek életre a komputereknek hála. Az Autobotok, azaz a jófiúk csapatának vezére Optimus Prime (Optimus Fővezér; hangja Peter Cullen), ő a képregényekkel ellentétben most csőrös kamionná tud átalakulni. Fegyvermestere (a kedvencem a filmben Optimus mellett) Ironhide (Acélfej; hangja Jess Harnell), ő valószínűleg az Internet átfésülése közben túl sok akciófilmet töltött le, de ennél fogva az egyik leghumorosabb Autobot, és a legjobban felfegyverzett is. Egy GMC pick-up kisteherautót másol le, a képregényekben kezdetben egy Nissan Onebox Cherry Vanette lakókocsi volt. Aztán itt van BumbleBee (Űrdongó; hangja Mark Ryan), hősünk hős autója, aki a többiekkel ellentétben nem tud normálisan beszélni egy ideig, de mégis ő van a legtöbbet a vásznon a jórobik közül. Kezdetben egy 1974-es Chevy Camaro az autó formája, majd később a 2008-as modell alakját veszi fel. A képregényekben régen egy VW bogárrá tudott átalakulni, erre van is egy poén. Aztán van még Jazz (hangja Darius McCrary), Optimus kompániájának legkisebb tagja, aki képregényben egy Porsche 935-ös alakját vette fel, a filmre viszont a Pontiac Solstice jobban bejön neki . A sorban pedig utolsó Ratchet (Racsni; hangja Robert Foxworth), a szanitéc. Ennek megfelelően régen mentőautó volt, a filmben ezt a formát lecserélték egy dögösebb kutató-mentő Hummer H2-esre.

Az Autobotokat nagyszerűen megismerhetjük a filmben, ellenben az Álcák tagjaival, akik nagyrészt csak tölteléknek vannak. Az ő vezérük Megatron (hangja Hugo Weaving), elég félelmetes jószág és egy cbyertroni repülővé tud átalakulni, mivel ő még az emberiség előtt jött a Földre, amikor nem voltak gépek errefelé. Barricade (Barrikád; hangja Jess Harnell) Ford Mustang rendőrautóvá tud átalakulni, a képregényekben pedig versenyautó volt. Elég agresszív jószág, de humoránál is van egyben. Starscream (Üstökös; hangja Charlie Adler) hajdanán F-15-össé tudott átszellemülni, ám mivel manapság az egy kicsit elavult szerkezet, így a kornak megfelelően filmbeli formája egy F-22-es Raptor. Az Álcák közi kedvencem Frenzy (Tomboló; hangja Reno Wilson), kissé idióta, de nagyon mókás, amúgy két formát is ölt, kezdetben CD-lejátszó, később mobiltelefon, míg a képregényben kazettás magnó (és autó is) volt. Az Álcák közül talán ő van a legtöbbet a vásznon, ráadásul még Barricade-el is képes összekapcsolódni. Blackout (Kisülés; hangja Noah Nelson) egy MH-53E Pave Low helikopterré tud átalakulni, szép méretes példány, legalább akkora mint Megatron. Scorponok (Skorponok) nem szólal meg a filmben, sőt, csak átalakult verzióját ismerhetjük meg, mely a képregényekhez hasonlóan egy mechanikus óriásskorpió. Ő képes kapcsolódni Blackouthoz. Bonecrusher (Csonttörő; hangja Jimmie Wood) egy Buffalo H Mine-Protected markolós teherautóvá tud átszellemülni, és ő is méretes darab, nem sokkal kisebb Optimusnál. A képregényekben buldózer formában akciózott. A sort végül Brawl (Huligán) zárja aki a Leopard 1 tank helyett egy erősen átalakított M1 Abrams formáját veszi fel.

Ők tehát a mikrobik, akik a világunkra törnek, illetve védelmezik azt. Ezt pedig a lehető leglátványosabban teszik. Az ökölharctól kezdve a lőfegyvereken át a minden lezúzó birkózásokig mindent bevetnek, melyek folyamán száj nem marad zárva. Ebből adódik mondjuk egy kis hátrány is. Míg Megan Foxnál a közelik igencsak… hát hogy is mondja, megmozgatja az ember fantáziáját, addig a robotharcoknál már néha zavaró. A transzformerek ugyanis nagyon részletesek, és mikor egymásba gabajodnak, a közeliken már nagyon nem tudni, mi mihez tartozik, pláne mikor még ide-oda gurulnak is. További negatívumként megemlíteném még a tipikus amcsi marhaságokat, melyek a humor jegyében születtek, de olyan abszurd, hogy az inkább kínos, mint humoros. Támadnak az álcák, a katona pedig egy mobiltelefonnal rohangászik és hitelkártyát keres, hogy eztán meghallgasson egy reklámot és persze végül kapcsolják a pentagont. Ennél nagyobb marhaságot már csak a Jurassic Park III-ban láttam… szerencsére ilyen csak egyszer van, a többi humoros jelent elég jól a helyén van, s az amcsi melldöngetést is mérsékelték a Függetlenség napjához vagy az Armageddonhoz képest. Az akciók pedig tényleg páratlanok. A szerelmi szál megfelelően klisés, a karakterek is, a történet előre kiszámítható, a végkifejlett pedig sikolt a folytatásért, melyet az IMDb már be is jegyzett 2009-re. Ja, és persze ne menjetek ki a moziból a cast-ról, mert ez sem a THE END-del végződik, hanem még a szereplők listája közt is van nem kevés poénos és a folytatás lehetséges kiindulópontját bemutató jelenetek. Ezen kívül a rajongók még kaphatnak néhány kedvességet, mint a más említett VW bogár poén, vagy aki ismeri Megatron és Starscream viszonyát, az is elmosolyodhat egy mondta hallatán, illetve az eredeti rajzfilmes átalakulási hang is felcsendül párszor. De természetesen a képregények és rajzfilmek ismerete nélkül is maximálisan élvezhető a film.

Végszónak, nem csalódtam a filmben. Nem vártam tőle többet, mint Michael Bay korábbi filmjeitől, és nem is kaptam többet. Látványos zúzás, sok humorral, jó nőkkel és a lényeg úgyis az óriásrobotokon van, azok pedig viszik a hátukon a filmet.

Oké, ők a jófiúk, azaz jógépek, tehát nem támadnak, hanem védelmeznek. De hát valamilyen beharangozóval ezt is el kellett kezdenem, és bevallom, fogalmam sincs, hogyan hívják az ellenlábas mechiket, ahhoz már túl rég kinőttem a Transformers kórból. Akárhogy is, megjött az új trailer, ami megint bizonyítja, hogy ez egy látványos és akció dús film lesz.

http://movies.yahoo.com/summer-movies/Tran…430/trailers/31