LIGHTSPEED

Lászlóczki Richard, alias Gasan komám hozta össze blogját, melyben főleg saját animációs munkáival fog foglalkozni, köztük egy készülő Star Trek fan kisfilmmel, amelyben ötvözi a TOS világát a Star Trek XI-el, így alkotva egy igen pofás egyveleget. Erről már láthattok is pár próba rendert és megcsodálható a textúrák nélküli, de szerintem már így is frankó keverék USS Enterprise. E mellett van már fenn pár egyéb látványterv meg hasonlók, még egy jövendőbeli (10-20-100 év) novellám/regényem főhősét is megleshetitek, akit kérésemre sebiben felvázolt Szóval, erre tessék:

http://laszloczki-richard.blogspot.com/

Na, az SFportalra kitett ajánlóm mellé ide is rittyentenék valamit, ezúttal spoileresebben és kicsit személyesebb szemszögből. Szóval, aki nem látta a sorozat eddig évadjait, az óvatosan olvasson tovább.

Nem igazán rajongok a vámpírokért. A legtöbb velük foglalkozó film vagy sorozat ugyanarról szól. Vannak a vámpírok, jók vagy gonoszak, vannak a rájuk vadászó emberek, jók vagy gonoszak. Ha a vámpír jó, van, aki meg akarja menteni, ha gonosz, megölni. Néha pedig szerelem szövődik. Bevallom, ezek egyike sem vonz annyira, a töménytelen vér meg aztán még úgyse. Nos, a True Bloodról olvasottak alapján erről a sorozatról is hamar megállapíthattam: ugyanerről szól. De ha már itt fityeg reklámként a blogomon, legalább vegyem már a fáradtságot és tudjam már, mégis mi a frászt reklámozok, nem igaz? Így hát belenéztem az első részbe, majd a másodikba, majd mire felocsúdtam, már a második évad közepén jártam. A sorozat tényleg arról szól, amit fentebb ecseteltem, de ezt sikerült olyan jó sztorival megfejelni, hogy mégis megragadott.

Az alapfelállás, hogy a vámpírok a nyilvánosságra kerültek, persze nem nagy cucc. Az igazi ízt az előítéletektől zajos, többnyire istenhívő öregekkel és IQ-szegény ifjakkal feltöltött kisváros adja. Ahogy lincselésig fajul a hangulat, mert az idióták gyülekezete minden bizonyíték ellenére ténynek veszi, hogy a gyilkosságokat csak egy vámpír követheti el. Persze koppannak, mert valójában olyan személy a gyilkos, aki legjobb barátja, legszeretettebb vőlegénye, legkedvesebb szomszédja valakinek, és nem utolsó sorban, ember. Már ha embernek lehetne nevezni, mikor olyan szörnyűségeket követ el, amiket egy vámpír szokott.

S ez az, ami engem igazán megfogott. A sorozat azt mutatja be, hogy az ember egyáltalán nem jobb egy állítólagos szörnyetegnél. Ezt pedig igazán a második évad hangsúlyozza ki, mikor jobban belemélyednek a vámpírok társadalmába. Ott is vannak jók és rosszak, barátok, szeretők, és az emberek oldalán is. Sőt, végül a második évadban is a legrosszabbak az emberek, hiszen az egyik mindkét fajt elárulja, a másik meg mindkét fajt kiirtaná (illetve, az emberek közül csak azokat, akik nem az ő oldalán állnak). És persze, hogy a végén már az ember inkább a vámpíroknak drukkol, semmint a fegyverkező egyháznak, aki kölyköket küldenek a vámpírok közé, derekukra kötött karóval és ezüstgolyókkal megrakott bombával. Persze azért a vámpírokat sem kell félteni, ők sem szentek, és köztük is akad bőven elég olyan, akikbe szívesen belemártanánk a karót.

A másik, ami megragadott, hogy nem csak vámpírok élnek ebben a világban. Rejtve ugyan, de vannak alakváltók, meaned-ok, sőt, Sookie ugye gondolatolvasó valami. Azért valami, mert a második évad folyamán új képessége tűnt fel, szóval már gyanítható, hogy nem mezei telepata, hanem kicsit több annál.

Viszont azért a két évad végignézése nem is volt fenékig tejfel. A gyomorforgató jelenetek és a tömény erotika nem zavart (aki nekem azt mondja, hogy a Defying Gravity, a Stargate Universe vagy a Battestar Galactica túlságosan erotikus, azt elküldöm megnézni ezt a sorozatot… Még kicsit jobban megszalad a rendező keze, és már pornósorozatot nézünk). Az viszont igen, hogy alig volt olyan karakter, akit nem láttam volna szívesen holtan. Viszont az mindenképpen a sorozat erénye, hogy folyamatosan változik a dolog, akit a sorozat elején utáltam, azt a végére megkedveltem, és a fordítottjára is akadt precedens. Sőt, olyanra is, hogy ugyanúgy megölném a végén, mint az elején. Sookie az egyik, a folytonos dilijeivel én már rég elfogyasztottam volna Bill helyében. A testvérét pedig bármelyik epizódban kinyírtam volna. Az elején azért, mert egy seggfej, a végén azért, mert egy elmebeteg. Vele a készítők szerintem át is estek a ló túloldalára, annyira viccesre vették a figuráját. Ugyanez a helyzet Andy-vel. Tara és Sam karaktere is változó volt. Az előbbit az első évadban még kedveltem, de a másodikban már reméltem, hogy az ő szíve is kikerül a helyéről. Sammal pedig pont fordítva éltem meg. A két karakter, akit az elejétől fogva kedvelek, az az aberrált Lafayette és a háborútól meggárgyult Terry. Érdekes, hogy pont egy narkódíler homokos prostituált, meg egy majdnem elmebeteg lett a legemberibb vagy inkább legemberségesebb karakter. Ők nem előítéletesek, nem elvakult hívők, olyannak látják a világot, amilyen és nem is akarják sem magukat, sem másokat illúziókba rángatni. Elfogadják a dolgokat úgy, ahogy vannak, s saját mércéjükhöz képest élik életüket.

Szóval, összességében ez egy remek sorozat. Akad benne szokásos vámpír sablon, a karakterek pedig sokszor túlságosan is idegesítőek. Néha kicsit időhúzásos is a történet, de attól ég érdekes, fordulatos. Nekem tetszett, pedig nem szeretem a vámpírokat. Hál’ isten, itt nem csak azok vannak

Na, ez az a könyv, ami anno már a borítójával megfogott. A mondás úgy tartja, hogy ne az alapján ítéljük meg a könyvet, de hát a fene vigye el, ennek tényleg dögös borítója van. Aztán olvastam chelloveck irományát a könyvről és már biztos voltam benne: ezt el kell olvasnom. Most nyílt rá lehetőségem.

És nem csalódtam. Milyen? Cselekményes, akció dús, könnyed és szórakoztató, olvastatja magát. Az író remekül vezeti át művén négy hősét, kik egymástól függetlenek, mégis életük a múltban vagy jelenben összefonódik, hogy aztán újra szétváljon. Mivel a következő fejezet mindig más szereplőről szól, így az embert hajtja is a dolog, bár néha kicsit zavaróvá válik, mikor két szemszögből meséli el az író ugyanazt az eseményt, és mintha nem ugyanúgy zajlanának le a párbeszédek. Ez kicsit szúrta a csőröm, mert sokszor van utalás az egyik fél szemszögéből olyan megnyilvánulásokra, amik nem hangzottak el a másik fél szemszögéből. Ezt kicsit jobban át lehetett volna hidalni.

Na de, kik is ezek a hősök? Egy írónő, egy víztisztító robot, egy lázadó ifjú hölgy és egy elmebeteg orvos. Mindhárom jó karakter, célokkal, múlttal, jelennel, szóval jól vannak felépítve. A legérdekesebb számomra Plépofa volt, annak ellenére, hogy az elején őt tartottam a legunalmasabbnak. Ám története olyan fordulatokkal operál, olyan mellékszereplők tűnnek fel benne, amik miatt mégis megváltozott róla a véleményem. Plépofával egyetlen igazi problémám vele, hogy szerintem egy víztisztítót sosem alkotnának humanoidra, pláne nem olyanra, hogy még szexre is képes legyen. E gép történetében ismerhetjük meg az egyik legfontosabb mellékszereplőt, Sir Frank Bertlant, aki egyúttal a kedvenc szereplőm is lett. Komikus, szeretetre méltó, mégis tragikus hőse ő ennek a világnak.

A legkevésbé pedig Valery Fluores írónő története jött be. Nem is maga a karakter zavar, hanem az, ahogy Cross megjelentette. Mintha egy másik könyvből ugrott volna át, vagy nem tudom, de az ő esetében mérhetetlenül undorító részletességgel és már-már pornográf megközelítésből mesélte el a történetet, ami nem illet bele a könyvbe. Mi szükség volt ezekre? Ha a másik három karakter sztorija is tartalmazott volna ilyen motívumokat, akkor azt mondom, hogy oké, érthető, de a könyv négy történetének háromnegyede mellőzi a gyomorforgató részeket. Szóval a két világ közötti különbséget és Valery akklimatizálódását kevésbé gusztustalanabb módon is meg lehetett volna oldani. Illetve még megemlíteném, hogy az ő menekvése Mélyvárosból nagyon hirtelen, alaptalan volt. Mintha Crossnak nem lett volna ötlete arra, hogyan is vigye el a csatatérről az írónőt, így bedobta ezt a hihetetlen és hiteltelen megoldást.

A másik két karakter, Dr. Ed Lancaster és Lucia Mona szintén jó figurák, bár egy idő után Lancaster története elvesztette az érdeklődésemet, egészen addig, míg fény nem derült tragédiájára. Akkor kicsit érthetőbbé vált megszállottsága, bár ötlete továbbra is ritka nagy hülyeség, de hát mit várnánk egy őrülttől? Viszont a mellé rendelt mellékszereplő, Vernhausen sorsára azért kíváncsi lennék, mert az ő szála nem lett elvarrva.

Ami pedig Luciat illeti, nos, ő a legjobban árnyalt karakter szerintem, és talán ő az egyetlen, aki beleillik abba a környezetbe, amiben mozog. A többiek elmeállapotuk, születési hovatartozásuk vagy „fajuk” miatt kirínak.

S milyen is ez a környezet? Egy két részre szakadt városállam, melynek tetején, a modern technológiával telezsúfolt Felhősoron a gazdagok, alján, Mélyvárosban pedig a Mad Maxból szökött mérhetetlen szegények élnek, akik leleményességükkel, közönyükkel és kíméletlenségükkel élik túl az adott napot. Hogy hogyan alakult ki ez a különös világ, egyáltalán mi vezetett oda, hogy a Földgolyó országai eltűntek a térképről és nem maradt más utánuk, csak az egymástól sok-sok mérföldekre lévő, ennél fogva elszeparált városállamok, az nem derül ki, ám ez nem zavaró. Jól kitalált környezet ez, éles kontrasztokkal, ami bennem a Fallout 3 című játék világát idézte fel, ami további kellemes ízt adott a könyvnek.

Szóval, összességében a könyv pont az a fajta iromány, ami én személy szerint nagyon szeretek: könnyed, szórakoztató, jól adagolt fordulatokkal teli cselekménnyel. Egyetlen nagy hibája tényleg az, hogy Valery történetében túlzásba vitte az undorító részleteket és a pornográfia felé hajló elemeket. Ezt leszámítva csak ajánlani tudom a könyvet.

Véget ért, pedig igazán még el sem kezdődött. Úgy érzem, mintha épp a legjobb pillanathoz érve kikapták volna ki a kezemből a könyvet, aztán vágták be a kályhába. Én pedig szomorúan, tehetetlenül nézem, ahogy a könyv lapjai végérvényesen megsemmisülnek, és sosem tudom már meg, mi lett volna a vége. A Defying Gravity-t ugyanis az első évad közben lelőtték Amerikában, az ABC nem rendelt több részt az alacsony nézettségre hivatkozva, sőt, már le sem adta a hátralévő epizódokat. Szerencsére az USA-n kívül is van élet, így a kanadai Space Chanell legalább befejezte az első évadot, ha nem is folytatja.

Hogy miért lőtték le, annak sok oka lehet. Része lehet benne az abszolúte elhibázott reklámnak („Grace Klinika az űrben”… nem tudom, milyen az a Grace Klinika – egy részt láttam belőle, az nem volt jó -, de itt valószínűleg az erotikusabb motívumokra próbáltak utalni, amiből szerintem nem dúskál annyira a sorozat, mint ahogy elsőre tűnik). Valószínűleg az is oka lehet a bukásnak, hogy rohanó, s emiatt akcióorientálttá és türelmetlenné vált világunkban már nincs helye a 2001: Űrodüsszeia mintájára rejtélyekben, hitkérdésekben és karakterekben gazdag lassú történeteknek. Mert a Defying Gravity-ben tizenhárom rész alatt senki sem hal meg (na jó, két ember mégis, akik a Marson rekedtek, de ők is off screen… Már ha meghaltak…). Nincsenek akciók sem. Még a legmozgalmasabb pillanatok is lassúak, éppen ezért feszültebbek, mint mondjuk a Stargate legfeszültebb, de akcióval teli pillanatai (hiába no, feszültséget még mindig kimértséggel lehet elérni, kár, hogy ezt a világ elfelejtette). Nem mondom, csihi-puhival is lehet izgalmat okozni, de az nem az a fajta feszültség, mint amit egy lassan kimért sejtelmes jelenet okoz.

És innentől spoilerek is előfordulhatnak.

Szóval, a Defying Gravity nem pörög, sőt, magán a hajón, a Naprendszer felfedezésére indult Antaresen alig történik valami a tizenhárom rész alatt. Legalábbis annyi minden nem, ami elég lenne egy évadra, így a készítők sutba dobták a lineáris mesélést, és úgy ugrálunk az időben, hogy abba Marty McFly is belekeveredne. Egyik pillanatban a jelenben, 2052-ben vagyunk az Antaresen, vagy az irányító központban (ez a két fő helyszíne a sorozatnak), a következőben az Antares még csak a tervasztalon létezik, a legénység pedig többedmagával a kiképzésen van. Vagy még távolabbra ugrunk, 2042-be, mikor az első ember leszállt a Marsra. Ezek a visszaemlékezések egyrészt bemutatják a karaktereket, másrészt a hátteret, hogy mi is áll az egész ISO (International Space Organization) mögött, mik a motivációk. Néha kicsit furcsa ugyan, ahogy egy sci-fi környezetből egy teljesen hétköznapi közegbe csöppenünk, ugyanakkor fenntartja az érdeklődést a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok árnyalódnak. S mindezt olyan jól megkomponálták, hogy a sok visszaemlékezés tényleg csak az évad végére áll össze egy egésszé, lesz érthető minden motiváció, minden kapcsolat, oldódik meg számos rejtély. Ez pedig nem működne, ha lineárisan mesélték volna el a készítők.

A történet pedig remek, főleg a beleszőtt rejtélyeknek hála. Az évad elején a helyzet még egy egyszerű Naprendszeren át történő felderítő küldetésnek látszik. Aztán jön Béta, később a társai, valamint kiderül még egy s más. Az évad végére, mikor hőseink lezárják életük egy mindent megváltoztató napját, már-már az új evolúciós szint felé közeledő egyéneknek vannak beállítva. Ám sajnos, hogy ez a beállítás fals érzés-e a látottak (és a 2001: Űrodüsszeia utóhatása) alapján, vagy a készítők csak ezt akarták elhitetni, miközben egy merőben más irányt céloztak meg, az valószínűleg már örök rejtély marad (amúgy a sorozatot három évadra előre kitalálták).

Pedig a szereplők kalandjait, múlt és jelenbeli tetteit még el tudtam volna nézegetni egy ideig, pláne úgy, hogy némelyikük még csak most kezdett el kibontakozni, ráadásul remek színészeket válogattak össze. A főszereplő Maddux Donner mérnök és pilóta (Ron Livingston), a történetet főleg az ő szemszögéből élhetjük meg, rövidke életfilozófiái nyitják és zárják az epizódokat. Jó barátja és az Antares kapitánya Ted Shaw (Malik Yoba), aki Donner navigátora volt a tragédiába fulladt marsi küldetésnek. A hajó legénységébe tartozik még Dr. Evram Mintz (Eyal Podell) hajóorvos és háborús veterán; Jen Crane (Christina Cox), aki biológus, nem mellesleg a repülésirányító felesége. Aztán ott van fenn velük a német pilóta, Nadia Schilling (Florentine Lahme), a geológus Zoe Barnes (Laura Harris), és a kissé egyszerű lelkű fizikus, Steve Wassenfelder (Dylan Taylor). Ja és persze nem szabad megfeledkezni a mélyen vallásos Paula Moralesről (Paula Garcés), aki videós, leszállóegység pilóta, valamint az utat dokumentáló tagja a legénységének.

Ezzel azonban még nincs vége a szereplők listájának, ugyanis van ám nekünk egy földi személyzetünk is, akik egy része az Antaresre jelentkező, de nem kiválasztott űrhajósokból került ki, illetve egyéb személyek is képbe kerültek. Mike Goss (Andrew Airlie) az ISO főnöke, a projekt mindenható ura, aki amellett, hogy egy tapló tetű, átgázol mindenkin az Antares sikeres útjáért. És gázolgatásban nem finomkodik, eltusol, elhallgat, hazudik, mindent bevet, amit jól prezentál, hogy ő az egyik felelőse a marsi küldetés buktájáért, ami nem véletlen volt akkora bukás. Rollie Crane (Ty Olsson) Jen férje, eredetileg ő volt az Antares kapitánya, de végül csak a repülésvezető lett. Ő és Jen története talán a legelkeserítőbb, hiszen az Antares hat éves útra indult, vagyis ennyi ideig kell több százezer kilométerre lenniük egymástól. Mondanom sem kell, ez több mint mérgezően hat a kapcsolatukra, pláne, hogy Jen korábbi szeretője is a hajón van. Na de térjünk vissza a földi irányításra. Fontos tag még Dr. Claire Dereux (Maxim Roy) orvos, továbbá a hindu Ajay Sharma (Zahf Paroo), aki az Antares egyik tervezője, ráadásul az eredeti hajómérnök, akit Donner leváltott. Ott van még Arnel Poe (William C. Vaughan), kinek hiányzik egy lába, erős kétségei vannak a küldetéssel kapcsolatban, ráadásul benne volt az Antares csapatában, akkor még két lábbal. Hogy hová lett az egyik végtagja, az megint örök kérdés marad, ami azért is bosszantó, mert ezzel egy másik szereplő múltjának fontos szakasza is a rejtély homályába vész. Na mindegy… Van nekünk még egy Eve Weller-Shaw nevű hölgyünk (Karen LeBlanc), aki azon túl, hogy az Antares kapitányának neje, afféle tanácsadóként van jelen, és az egyetlen ember, aki talán mindenről tud mindent, mindenben van beleszólása. Neki még Goss-nál is nagyobb hatalma van. Aztán ott van az irritáló, állandóan szaglászó és kifejezetten bunkó riporter is, Trevor Williams (Peter Howitt). Neki valószínűleg előbb-utóbb köze lett volna ahhoz, hogy az ISO céljai a nagyközönség elé kerültek volna, de hát ez megint… Tudjátok.

Végül van még két ember, akik bár már nem jelentős szereplők, de történetüknek fontos helye van az Antares legénységének életében. Egész pontosan Donner és Shaw múltjában. Sharon Lewis (Lara Gilchrist) és Jeff Walker (Rick Ravanello/D. Neil Mark – utóbbi az űrruhás jelenetekben játszotta) azok, akiket Donnerék kénytelenek voltak a Marson hagyni.

Szóval szép kis csapat gyűlt össze, múlttal, célokkal, kapcsolatokkal. Érezhető és érthető, ki kihez áll közel, kit miért utál, tűr meg vagy van jóban. És változnak is hőseink, pláne az Antaresen összezárt négy hölgy és úr.

Ami a Defying Gravity világát illeti, nos, látszólag a Föld olyan, mint ma. Nem csoda, hiszen a jelene alig 43 évvel van a miénk után, szóval nem tárulhat elénk mindjárt Coruscant. A jövő csak olyan apróságokon érhető tetten, minthogy mások az autók, baromi vékonyak a mobilok, máshogy fizetnek az emberek a kasszáknál, vagy éppen képesek vagyunk viszonylag rövid időn belül körbemenni a Naprendszeren, és leszállni olyan barátságos bolygókon is, mint a Vénusz. Illetve vannak olyan célzások a múltra, hogy pl.: Cape Canaveral víz alá került. Szóval összességében a világ hihető, bár többet is mutathattak volna belőle, mert az űrközponton kívül nem sokat látni (néhány szereplő lakását, az űrhajósok törzshelyéül szolgáló Tom őrnagy nevű ivót, aztán ezzel talán ki is fújt a sor).

Nos, ez a Defying Gravity, egy újabb méltatlanul és szerintem elhamarkodottan lelőtt sci-fi sorozat. Ha szereted a lassú, jól megkomponált, érdekes történetű sorozatokat, vagy csak a sok rohangálós sorozat mellett akarsz egy kis nyugisabb témájú alkotást, akkor ez a te sorozatod. Legalábbis tizenhárom rész erejéig. Aztán vége. Sosem tudjuk már meg, mi volt Béta és társai szándéka, hogyan zárul az Antares küldetése, kibékül-e valaha is Rollie és Jen, összejön-e végre Donner és Zoe, egyáltalán felépül-e Zoe a sérüléseiből, és Donner hogyan viszonyul majd hozzá s közös tragédiájukhoz. A válasz… Válasz nincs. Mivel a díszleteket már elbontották, úgy tűnik, soha nem is lesz.