A sorozatjunkie-n találtam ezt a videót. Nathan Fillion jelenlegi sorozatában, a Castle Haloweenes részében jelmezt ölt magára. A többit a videóban… Én percekig röhögtem.
Na, acélkapitány (alias acélpatkány 
) után én is képernyőre vetem eme frenetikus filmről megfogant gondolataimat. Ugyanúgy vagyok ezzel, mint a Transforemerssel. Mikor meghallottam, hogy lesz, el sem tudtam volna képzelni, hogyan lehet épkézláb filmet kreálni belőle. Hiszen miről van szó? Van egy halom Hasbro által gyártott figura, a tökös amerikai akcióhősök serege (G. I. Joe-k, ami a Government Issue Joe rövidítése… A Joe hogyan jön ide, azt ne kérdezzétek…). Ellenlábasnak meg ott vannak a gonosz Kobrák. Mindkét fél hiper-szuper kütyükkel ütik-vágják egymást. Hogy színesebbé (és eladhatóbbá) tegyék a terméket, elkészült a rajzfilmsorozat is, amiben a G. I. Joe-k az örökkévalóságig küzdenek a Kobrákkal, várva a harsonaszót. Na, ebből rakjon valaki össze egy filmet… A poén, hogy akárcsak a Transformers esetén, itt is sikerült. Bár azt azért leszögezném, hogy Michael Bay jobban megfogta a lényeget, mint Stephen Sommers.
Mert milyen is a Dzsi Áj Dzsó? Pont olyan, mint a Transformers, csak kevésbé megalomán, rosszabb a látvány és több ruhát hordanak a csajok. A történet itt is csak körítésnek van. Vagyis, van a számító James McCullen (Christopher Eccleston), a MARS (nem a bolygó) vezetője, kinek fegyvergyárában létrehozták a nanobotokat (nanoatkákat, ahogy a szép magyar ferdítés szól), ami egy zöld trutyi formájában jelenik meg. El is készítenek négy robbanófejet a kis zöld kütyükkel, amiket a főhősnek, Duke-nak (Channing Tatum), leghűségesebb társának, Ripcordnak (Marlon Wayans; magyarosítva Kioldó), és kis különítményüknek kell elszállítania A-ból B-be. Naná, hogy megjönnek a gonosz Kobrák (akik itt még nem Kobrák), és Anastasia ‘Ana’ DeCobray (Sienna Miller), becenevén a Baroness (Bárónő) vezetésével elrabolják a zöld nanotrutyit. De megjönnek ám a G. I. Joe-k is, és gyorsan rendet vágnak, majd a trutyi után mennek, persze előtte még beveszik a bandába Duke-ot és Ripcordot is, akikről kiderül, hogy a tökös szuperkatonák között is a legtökösebb, legszuperebb katonák. Clint Eastwood egyik karakterének örökzöldjével élve: szögesdrótot zabálnak és napalmot hugyoznak.
Össze is áll a number 1 G. I. Joe csapat, amibe olyan emberek kerülnek két hősünk mellé, mint Heavy Duty (Adewale Akinnuoye-Agbaje), azaz magyarosan Kőkemény, Shana ‘Scarlett’ O’Hara (Rachel Nichols, aki nem tudná, ő volt Kirk zöld barátnője a Star Trekben), Courtney A. Kreiger (Karolina Kurkova), alias Cover Girl, és persze a dumagép Snake Eye, azaz Kígyószem, aki mindenki kedvenc Darth Maulja, Ray Park kelt életre, újfent megcsillogtatva kardforgató profizmusát (és az arcát megint gondosan elmaszkírozták… Szegény fickó, neki csak ilyen szerepek jutnak, bár lehet nem véletlen? 
). Ja, és majd megfeledkeztem a vezérről, Hawk tábornokról (Dennis Quaid).
Na persze a túloldalon is fantáziadús, kicsit sem kínos nevekkel megáldott és mélyen kidolgozott karakterek vannak. A fővezér, McCullen lesz Destro, vagy ott a Doktor (Joseph Gordon-Levitt), aki a történetbeli csavart szolgáltatja, mellesleg a film végére ő szellemül át Kobraparancsnokká is. Hű segédeik Storm Sahdow (Byung-hun Lee; Viharárny), a már fentebb említett Bárónő, aki azért annyira nem hű, és még annyira sem önkéntes. És persze van egy Múmiánk is, azaz itt inkább Zartanunk (Arnold Vosloo).
És ha van két ily neves személyekből verbuvált ellentétes ideológiájú csapat, naná, hogy összeeresztésük vad akciót fog eredményezni. Hogy ezt még meg is spékeljék, mindenkit felszereltek high-tech kütyükkel, olyan kocsikkal, amik láttán még KITT is elsápadna, meg több tonnányi kilőhető golyóval. Mindezt vegyítve garantált az eredmény: sok robbanás, üldözés, futás, sikoltás, halál, vér… Ja, az nem. A nanociták üldözése közben lerombolják a Joe bázist, Párizst (Eiffel torony vs zöld trutyi – 0:1), sőt, még egy sarkvidéki tengeralatti „űrcsata” (egy másodpercig sem éreztem úgy, hogy a tenger alatt folyna a csata) is kikerekedik a végére.
Szóval, a G. I. Joe sok robbanást, golyót, csatát és romot ad, szűk bőrrucit viselő dögös csajokkal (fiúknak), izmos felsőtestű Adoniszokkal (lányoknak). A trükkök sajnos harmatgyengék, a ’99-es Star Wars ep1 tízszer jobban fest, pedig tíz éves film. De azért élvezhető, a film, amennyit ad, ahhoz ez is elég (annyira nem sikerül látványfilmnek lennie, mint a Transformersnek). Színészi játék… Aki azt vár, az el se indítsa a filmet, mert az nincs. Egysorosok, csihi-puhi, szexin lebbenő szempilla, riszáló fenék, ezek vannak helyette.
És mindez mégis jó? Vicces, de igen. Van benne valami bájosság, talán, hogy egyszerűbb, mint egy asztal lapja, vagy, hogy próbálja komolyan venni magát. De lehet, hogy csak Dennis Quaid vigyora, vagy a csajok és robbanások azok, amik képesek elviselhetővé tenni a filmet. A csuda tudja. De aki szereti az együgyű, akcióra és látványra kihelyezett filmeket, annak érdemes bepróbálnia. Nem lesz Oscar-díjas, se kult, sőt, még két-három rész, és el is felejtjük mindörökre, de ha nincs jobb a TV-ben, se kedvünk komolyabb filmekhez, akkor ezzel is el lehet ütni két órát. Ahogy acélpatkány blogján írtam, mint a plázacica: esze semmi, dugd meg jól. A film esetében: értelme nuku, nézd meg jól.
Már pár napja kinn van, de ha már a Marine és a Predator trailert is kitettem, hát az általam legjobbnak vélt alieneket nehogy kihagyjam. A trailer látván már akkor is későn érkezne meg a játék, ha tegnap óta kapható lenne :
Ezek a sci-fis arcok mostanában nagyon rákattantak arra, hogy kedvenc sorozataink nénijeivel próbálják meg promotálni éppen aktuális alkotásaikat (mi meg közben reménykedhetünk, hogy nem csak ennyiből fog állni a nagy mű). Múltkor a Stargate Universe két üdvöskéje lesett ránk csábosan az “izébizé” oldaláról, most pedig a BSG két cylonja került fel a Maxim amcsi kiadásának lapjaira. Azaz Tricia Helfer (Number 6) és Grace Park (Number 8, más néven Sharon Valerii, alias Boomer, alias Athena). Tovább mögött több kép, meg egy csodajó videjó:
Már rég tervezek egy ilyen postot, mert tavaly egy hasonló írásom eléggé lenyugtatott az akkori feszült időszakban. Mostanában megint teli a hócipőm úgy alapból mindennel, és egy ismerősöm által linkelt macskás videó láttán eszembe jutott, hogy talán megint jót tenne, ha kicsit irkálnék-firkálnék a macskáinkról, meg a többi állatunkról. Szóval egy újabb rövid post, ezúttal az életemből, azon belül a macskáimról. Szóval akit érdekel, az kattogjon a “továbbra”
Read the rest of this entry »
A SyFy és az MGM mindent bevet a Stargate Universe népszerűsítéséért (ami megjegyzem, nem egy rossz dolog, figyelembe véve, hogy elhanyagolta a SyFy anno az SG-1-t és az SGA-t…).Legújabb húzásuk egy szép kép Elyse Levesque-ről (Chloe Armstrong) és Alaina Huffmanról (Tamara “T.J.” Johansen). Hát… bár minden politikus-segéd és szanitéc így nézne ki… Ha rosszmájú akarnék lenni, most elsütnék egy ízetlen tréfát a szereposztó díványról
„Hű-ha, mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikítás.” Ian Malcolm ezekkel a szavakkal ironikusan próbált reagálni társai álmélkodására a Sorna-szigeten, de valójában egyetlen laza megnyilvánulással körülírta a látványfilmeket is. A hősök először mindig rácsodálkoznak a hihetetlen (és király) dolgokra, aztán meg futnak az aktuális hihetetlen (és király) dolgok elől, nyomukban csattogó állkapcsokkal, golyózáporral, robbanásokkal, lézersugarakkal vagy minddel együttvéve. Ám mit mondhatnánk a folytatásokra? Mikor már a hősöknek mindennapos egy dinoszauruszokkal teli sziget, vagy egy hét méter magas kamionból átváltozó robot? Nos, akkor elvesszük a hűhát és lendületből jöhet a futás, meg a sikítás.
A Transformers és folytatása szó szerint követi ezt a sémát. Az első részben hőseink még rácsodálkoztak, mikor a Camaro két lábra állt, itt viszont már azon sem lepődnek meg, mikor egy háznyi gépezet végigzúz Sanghaj autópályáján, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. És ez igazán királyságos egy magamfajta szegénylegénynek. Imádtam a Transformerst, bájosan együgyű, álleejtően látványos és brutálisan sokat rombolnak benne. De a TF2-t látva azt kell mondjam, Mission City szétzúzása lagymatag bemelegítés volt. Csak azt bánom, hogy nem nagyvásznon nézhettem meg, de ez mellékes.
S igen, ez a film, akárcsak elődje, nem a sztorira épít, bár jobban tetszik a történet, mint azelőtt. E szerint az Allspark elpusztításával, az Autobotok a Földön maradtak, mert kocka nélkül keresztet vethettek Cybertronra, azaz az otthonukra. Optimus Prime (Peter Cullen) ugye az első rész végén üzenetet küldött a többi Autobotnak, hogy jöjjenek a Földre, ez meg is történt. Idejött egy csapatnyi mikrobi, és szövetségre lépve az emberekkel, úgynevezett NEST alakulatként elkezdték irtani a Decepticonokat. Mert hát hiába pusztult meg Megatron (Hugo Weaving), Bonecrusher, Frenzy és Blackout, hiába tűnt el nyomtalanul Barricade, az F-22-est imitáló Starscream (Charles Adler) megmaradt, és az utolsó snittben elrepült haza. Na, mint az kiderül ebben a részben, ő lett az új alvezér. Igen, alvezér, merthogy Megatron sem fővezér volt, ő is szolgált valakinek. Ez a valaki lenne a Fallen (Tony Todd), ez ősi transformer, aki valamikor az egyiptomi időkben járt a Földön, vagy annál is korábban. És a hat tesójával (a hét ősi Prime) létrehozta a napkollektort, melynek feladata, hogy a napot elpusztítva energont gyűjtsön, ami ugye a robik energiaforrása (a kocka volt a tárolóedény, vagy mifene). Na most, Fallent jól bebörtönözték a Cybertronon, miután testvérei ellen fordult, a hét Prime meg elrejtette a napkollektort aktiváló kulcsot, a Mátrixot. A kocka elpusztításával a Decepticonok új célja a mátrix megtalálása, illetve, ha véletlen Optimus megmurdálna, akkor a Fallen felszabadítása. Őt ugyanis csak egy Prime győzheti le. Természetesen a Mátrix a Földön van, úgyhogy „az ő háborújuk, a mi bolygónk” szlogen továbbra is áll. Sok-sok robot üti-vágja itt egymást, miközben még az Allspark megmaradt darabkáit is üldözőbe veszik. Itt lép a képbe újra Sam Witwicky (Shia LaBeouf), aki a ruhájában, amit az első részben viselt, talál egy kockaszilánkot. Azt nem értem ugyan, hogy három év alatt miért nem lelte meg, de ez más kérdés. A lényeg, hogy pont most esik ki a darabka, és kelti életre a konyhai gépeket. Szóval Samnak az egyetemre költözés közben meg kell még küzdenie néhány agresszív kávéfőzővel, konyhamalaccal, meg ilyen aranyos konyhai cuccokkal. Miután az agresszív dögöket Bumblebee (Mark Ryan) lerendezte, Sam az éppen „szeret, nem szeret” kínjaival küszködő barátnőjénél, Mikaela-nál (Megan Fox) rejti el a kockadarabot. Közben a Decepticonok is találnak egy szilánkot, amit megszerezve felélesztik Megatront, és innentől kezdve aztán mindenki azért teper, hogy ő lelje meg először a Mátrixot. Természetesen a versenyfutásba belepusztul minden, ami útba kerül, így lemondhatunk a Keopsz-piramisról, Sanghajról, Páriszról, egy egyetemi kampuszról, de lesz itt kisebb erdőirtás is.
No, a történet hangyányit bonyolultabb, mint az elődje, viszont legalább olyan lukacsos. Logikai buktatók ezúttal is rendre vannak és kb. üvöltenek, de hát kérem, ebben a filmben minden, a sztori is a látványt szolgálja, és nem fordítva (mentségére, nem is akar ennél több lenni, nem is ámítanak minket az ellenkezőjével, és személy szerint nem is vártam el soha). Negatívum az is, hogy a robikra nem marad idő. Már az első rész sem tudott mit kezdeni a benne szereplő tizenhárom robottal. Igazán csak az Autobotokat és Megatront ismerhettük meg. Ezúttal sokszorosan több a robot, mindkét oldalon, így voltaképpen Optimuson, Megatronon és Fallenen kívül nem sok más trafóra jut idő. Oké, szerepet kap még a kissé perverz Wheelie (Tom Kenny; aranyos kis robot, elfogadnám itthonra ), meg az öreg Jetfire (Mark Ryan), kicsit többet van képernyőn Bumblebee (aki valamiért már megint nem tud beszélni) és Starscream. Se a sok robikavarodásban az első részből megismert, és amúgy szerintem a legjobb robot Ironhide (Jess Harnell), vagy Ratchet (Robert Foxworth) már csak díszletelemek. Az új robotokról meg olykor a nevüket sem tudjuk meg. Pedig én még el is nézem azt a hibát, hogy például a Szerkesztettek (amikből összeállt a benga állat Devastator / Frank Welker/) replikálódtak, vagy, hogy az első részben elhunyt helikopternek, Blackoutnak van egy ikertestvére ebben a részben, alias Grindor Frank Welker, csak más a színe. Szóval kicsit több játékidőt kaphattak volna robiék, pláne az újak. Érdekelt volna a három robot, akiket csak Arcee-nak (Grey DeLisle) hívtak (de valójában három nővér, Arcee, Chromia és FalreUp; nem mellesleg már az első részben is feltűnt[ek] volna, csak végül kihúzták ő[ke]t), vagy a nagydumás Sideswipe (André Sogliuzzo) is megért volna néhány extra percet. Persze a hígvelejű ikrek, Skids (Tom Kenny) és Mudflap (Reno Wilson) végig jelen vannak… Újdonságként hatott viszont a Microconokból átalakult Reedman (Frank Welker), aki egy igazán ötletes, majdhogynem 2D-s robot. De jópofa a macskaszerű Ravage (Kevin Michael Richardson), aki kvázi Scorponokot váltaná, ha az első rész farkát vesztette skorpiója nem térne vissza, így meg kell lenniük egymás mellett, már ha találkoznának. Végül még megemlíteném Soundwave-et (Frank Welker), akit már az első részben is használni akartak (és elnézve a funkcióját, lehetett is volna), de akkor nem vetették be. Most viszont itt van, majdnem teljes pompájában.
És ha már új robotok és történet, nos, már az első részben is eltűnt a vágás miatt egy, méghozzá a rendőrautó Barricade. Őt láthattuk az autópályán, mikor a Decepticonok üldözőbe veszik Saméket, aztán soha többé nem jelent meg (egy időben úgy hírlett, hogy feltűnik ebben az epizódban, de ez nem valósult meg). A TF2-ben már több ilyen gép is van, sőt, olyan is akad, aki csak jön és megy. Az említett Arcee ikrek a végső csatában eltűnnek, feltehetőleg megmurdáltak, mert az utolsó jelenésükkor jól eltalálta őket egy nagyobbacska gépezet. De biztosan nem tudni. A kis Wheelie meg szó szerint eltűnik, Jetfire-rékkel átrepül Egyiptomba, aztán huss… soha többé nem látjuk. Lehet elnyelte a homok. De ott van Jolt, egy szép kék robot, aki jó, ha egy percig szerepel, de akkor csak úgy feltűnik. Legérdekesebb az utolsó csatában, ahol csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá, majd újra eltűnik. Oké, már tudni, hogy szó szerint az utolsó pillanatban került be, na de, hogy ez a filmben is látszódik, az durva. És Scalpel, azaz a Doktor (John Di Crosta) sincs jobb helyzetben, mert bár a képregényben és a könyvben kinyírta Optimus, a filmben csak felszívódik.
Mindegy, robotból akad annyi, hogy egy egész roncstelep kitelne belőlük. És ha sok játékidőt nem is kapnak, legalább látványosan vannak jelen. Mert a látvány az üt, és ez itt a lényeg, kérem szépen. Már a kezdő jelenet sem semmi, amikor Demolishor (Calvin Wimmer), egy bazinagy exkavátor két kerékre áll és végigzúz Sanghajon, majd a fejére ejtik Optimust (és ez csak az üldözés egyik fele, mert közben Arcee-ék, az ikrek és Sideswipe ugyancsak ledöntve pár épületet kergetik Sideways-t /John Di Maggio/). De számomra az igazi csúcspont az volt, mikor Optimus egymaga felvette a harcot Megatronnal, Starscreammel és Grindorral. Na, az kérem egy frankón megkoreografált kis csihi-puhi volt. És itt két lényeges dolgot is kiemelnék. Az első, a koreográfiák. Az első részben, legalábbis a werkfilmek tanulsága szerint volt, csak a hülye vágás és a túlságosan közeli, rángatózó kamera miatt ezt nem lehetett kivenni. Ráadásul a harcok baromi rövidek voltak. Ezúttal ilyen gond nincs, sok a szép totálkép, amikor három robot is elfér a vásznon, a csaták nincsenek gyorsra, rövidre vágva, és szépen kivehető az olykor Jackie Chan nyomdokain haladó koreográfia. És persze az egészre a pontot a környezet amortizációja teszi fel, mert hát mégis csak több tonnás robotok dobálják egymást. Persze a látványt éri némi negatívum is, mikor az ember felismeri az előző részből átollózott jelenetet (ilyenre már az elsőben is volt példa, csak akkor még módosították a Pearl Harborból átemelt jelenetet). Ez elég amatőr húzás volt, Mr. Bay.
A másik dolog pedig Optimus Prime. Nagyon kemény legény, csak egy bajom volt vele az első részben. Kissé szuicid volt és emiatt baromi jó bokszzsákként funkcionált. Oké, Bonecrushert elkalapálta, nagyon szeretem is azt a jelenetet. Na de mikor Megaronnal küzd, hát az szégyen. Vagy éppen elhajítja Mega, vagy a betont törli fel vele. És hányszor mondja el, hogy egyesítsék vele a kockát, és jól feláldozza magát. Amikor meg Sam helyette Megatront választja, akit ugyanúgy nyilvánvalóan megöl a kocka, mit kiált Optimus? „Sam, neeeee!!!” Hát ez egyértelmű jele az öngyilkossági hajlamnak. Hál’ istennek, az elmúlt három évben Optimus helyre jött, talán beszélt egy pszichológussal, vagy nem t’om, de jó, hogy így történt. Azon kívül, hogy már nem akar lépten-nyomon meghalni, végre bemutatja, miért is ő a faszagyerek az Autobotok között. Harcol és nyer, aprítja a Decepticonokat, mint nagymama a kislábujját körömvágás közben. Persze ez rendre kivágta a biztosítékot a keménymagos Transformers rajongók között, de nekem, akinek jobban tetszik a filmbeli TF világ, ez nagyon-nagyon bejött. Hát még mikor Optimus felspanolja magát a Fallen ellen, és úgy elkeni a száját, hogy az ember csak pislog, mi volt ebben a bukottban olyan nagy szám. Ráadásul Optimus kapott egy adag önbizalomtól telt dumát is, szóval akárki is a pszichológusa, jó munkát végzett. Optimus Prime tényleg fővezír lett.
Na de, kanyarogjunk kicsit vissza a filmre, mert a robik és a látvány mellett vannak emberek és zene is. Szóval, visszatér Sam, meg kedvese, Mikaela. Jó nekik, Sam még mindig jópofa, én bírom, LaBeouf is szimpatikus. Mikaela, azaz Fox kisasszony meg, nos… elég megnézni a legelső képsort róla, mindent megtudtunk a karakteréről. Lehet, hogy a csaj nem egy IQ bajnok, de dögös, s ebben a látványfilmben az ő látványa kell, nem az esze. Amúgy, csak egy kis kitétel, a legújabb botrányáról, mikor Bay-t Hitlerhez, meg Napóleonhoz hasonlította, erre a stábtagok felzúdultak, hogy hogyan merészeli. Ugyanazok a stábtagok, akik mindennek elmondják névtelenül Bay-t, s abban is benne van a diktatórikus jelző (amúgy elég megnézni a Transformers DVD extra lemezét, kiderül, hogy egy alpári paraszt a fickó). Szóval na, lehet, hogy a csaj nem állt kétszer sorban, amikor az észt osztották, meg egy beképzelt liba lett stb. de legalább kimondja, amit mindenki tud, csak nem mer kimondani, legalábbis ha a neve is ott van. Persze meg lehet érteni, az operatőrt előbb rúgnák ki, mint az aktuális sztárocskát…
Na de megint elkanyarodtam a filmtől, ráadásul a pletyka rovatba. Zurück. Visszatér az első részből Lennox (Josh Duhamel) is, immár őrnagyként, meg hű társa, Epps őrmester (Tyrese Gibson), és újra szerepet kap az első részben ritka idegesítő ügynök, aki immár csak egy hentes. Igen, Simmons (John Turturro). Meglepő és mulatságos, hogy míg az első részben a tíz centis betonfalat könnyen átlehetett fejelni tőle, addig itt az egyik legjobb szereplő lett. Lehet rájöttek, hogy Turturro kicsit többet ér annál, mintsem elpazarolni egy idiótára. De azért sikerült überelnie a Sector 7 trikóját… brrrr… Hála az égnek Sam apucikája (Kevin Dunn) és anyucikája (Julie White) is visszatér. Az öreget, Ront csíptem az első részben is, jó fej volt. Julie viszont az a karakter, akit már az első filmben is Optimus lába alá löktem volna, itt meg Bumblebee helyében szétrobbantottam volna az egész házat, ha tudom, hogy bent van. Sikerült túlszárnyalni az első részben látott baromságait, sokszorosan.
Aztán persze kapunk új szereplőket is. Itt van Ramon Rodriguez, aki Leo Spitzet játsza, ő egy személyben váltotta az első rész két számítógép bubusát (a szöszi Maggie-t, meg a golyó Glent), hála a magasságosnak, ugyanolyan idegesítő, mint néger kölyök volt. Sőt, rosszabb, mert Glen legalább megnevetetett, de ezt a Leot belöktem volna Devastator szájába. Mellette meg kapunk még egy Alice nevű leányzót, akit Isabel Lucas játszik. Mondjuk úgy, hogy ő jobban alakítja a TX-et, mint Kristanna Loken.
No, ők a szereplők, az első rész nem túl magas szintjét hozzák, elökörködnek (néha túl sokat is), elugrabugrálnak, jól tudnak sikítani, ordítani, futni, szóval teszik, amire Bay utasítja őket, de egyik sem fog Oscart nyerni ezzel az alakítással, az fix. A robotok hangjai sokkal jobban játszanak, mint ők. Ami nem csoda, hiszen igen jó színészeket válogattak össze. Azon túl, akiket fent már felsoroltam, az egyik ősi Prime hangja Michael York, míg egy másikat a The Clone Warsból is ismerősen csengő Robin Atkin Downes szinkronizál. És az igazán érdekes, mikor két különböző robotot kelt életre egy ember, amit fent össze is vethettek, de azért példát ide is állítanék: Kevin Michael Richardson egyszerre adja a hangját Rampage-nek, Skipjacknek és az egyik ősi Prime-nak.
Zene terén sem nagy a változás az első részhez képest. Még mindig nagyon jó, dögös. Csak, míg az első rész muzsikája az újdonság erejével letaglózó volt, ez már csak a remek zene jó folytatása. Persze ez egyáltalán nem negatívum, csak érzékeltetni próbálom a kettő közti árnyalatnyi különbséget. A filmhez tökéletesen illik, pláne mikor felcsendülnek az első részben hallott taktusok, és ami még jobb, hogy ez is hallgatható önállóan is.
Szóval, így a végére. Mit kínál a Transformers – Revenge of the Fallen? Valamivel több, mint két órányi látványos, ütős csihi-puhi, csitt-csatt, dirr-durr egyveleget. Mindenben túlszárnyalja elődjét, több a robot, akik többet vannak a képernyőn és jobban megmutatják őket, hosszabb és több az akció, jobbak a koreográfiák, dögösebb Megan Fox, több a debil poén, csavarosabb a sztori, nagyobbak a robbanások és rombolások, sokkal több a modern haditechnológia stb. Michael Bay hatványozottan kimerítette azt az igazságot, hogy a folytatásnak mindenben túl kell szárnyalnia az elődjét. És emiatt nekem jobban tetszett, mint az első rész.
Darth Phobos kolléga mutatta meg ezt a jó kis játékot. Becsüld fel az oldalad. Szerény kis blogom 6,91 millát ér… El kéne adnom! Ki veszi meg! 6,91 millió, ki ad érte 7-et? Ráadásul még érdekes statisztikai adatokkal is ellátnak minket, minthogy hanyadikak vagyunk világviszonylatban, országosan, meg hasonlók. A statisztikák szerint a Lightspeed a 3414. helyen áll az országos listán, világviszonylatban meg a 522 958. De jó, benne van az első 1 000 000-ban Jópofa.
A honlapokat itt lehet megbecsülni, felbecsülni, de semmiképpen sem lebecsülni: http://bizinformation.org/
Honza magabiztosan lépdelt az éj sötétjébe burkolózó erdőben. Születése óta a hegyek között élt, apja építette házában, nem messze a Szent Anna-tótól. Földműveléssel és vadászattal kereste meg a napi betevőt. Néha pedig segített a falusiaknak felkutatni az elkóborolt jószágokat, családtagokat.
Ezúttal pár lovat kellett megtalálnia. Egy helyi földesúr legszebb ménjeit lovasították meg. Az istállót takarító fiú szerint tündérek voltak, akik elcsábították, és miközben velük hált, a lovakat bűbájjal az erdőbe csalogatták.
Mikor Honza meghallotta ezt a történetet, gondolkodás nélkül elvállalta a munkát. Azóta szeretett volna tündért látni, hogy anyjától először hallott a Tündérút lakóiról. Imígyen ha valaki tündérekről mesélt, azonnal útra kélt.
Mint most. Az inasfiú szavai szamárságnak hathattak az avatatlan fül számára, de tökéletesen egybevágtak Honza anyjának meséivel. Azok szerint a tündérek néha lejönnek Tündérfőről az emberi világba, hogy férfiakat csábítsanak el vagy lovakat lopjanak éjszakai mulattságaikhoz.
De azért nem volt ostoba, és az évek tapasztalatai megtanították, hogy sok tündértörténet mögött igazi emberek vannak. Emiatt volt némi fenntartása az üggyel kapcsolatban. Ám akármi is az igazság, arra csak úgy jöhet rá, ha a végére jár a történteknek.
Nem tartott sokáig nyomokra lelnie. A tündérek bűbája nem reptette meg a lovakat, így azok letört gallyakat és összetiport bokrokat hagytak maguk után. Könnyen követhette őket. Csakhogy a lókötőknek több órányi előnyük volt, így előbb állt be az éj, minthogy Honza rájuk lelt volna. A sötétben pedig szinte lehetetlenné vált a nyomok követése. Már-már feladta a reményt, hogy megleli a tolvajokat, amikor halk morajlásra lett figyelmes.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang viszont pillanatról pillanatra erősödött, és ami igazán meglepte, egyre világosabb lett. Mintha hajnalodna, de az lehetetlen, hiszen csak pár órája ment le a Nap.
A hangzavar már fülsüketítő volt. Mindenfelől hallotta, ám hiába forgott, sehol sem látta a forrását. Hirtelen erős szél kerekedett. Valami fényes elszáguldott felette, éppen csak nem súrolva a fák lombjait. Tátott szájjal figyelte a jelenséget, mely úgy festett, mint egy hullócsillag.
Felkapaszkodott az egyik fára. Mászott, amilyen gyorsan csak tudott. Látnia kellett, hová zuhan a csillag, hogy aztán közelebbről is megnézhesse.
A robaj halkult, újra besötétedett. Mire Honza felért a fa tetejére, már csak halk zúgást hallott, de a távolban még látta a csillagot. Már nem ragyogott olyan fényesen, és nem is mozgott. A fák fölött lebegett pár pillanatig, aztán lassan leereszkedett a rengetegbe.
Honza izgatott lett, mint a kisfiú, akit az apja vadászni tanít. Az inas tündéreknek nevezte a lótolvajokat, és most hullott le az égből egy csillag. Egyre inkább igaznak tűnt a történet. Széles vigyorral az arcán lemászott a fáról, majd elindult a csillag felé.
Gyorsan haladt, mégis több mint egy órába telt elérnie azt a helyet, ahová a csillag leszállt. Akkor lelassított és igyekezett zajtalanul mozogni. Óvatosnak kellett lennie, hiszen az anyja történetei szerint, aki megzavarja a tündérek vigadalmát, azt betegséggel sújtják.
Egy tisztást látott a fákon túl nappali fényben fürödni. Néma léptekkel, kétrét görnyedve közelítette meg az erdő szélét. Ekkor lehasalt, és egy bokor alá bemászva kilesett a rétre.
Ház méretű, sokszögletű valami állt a mező közepén, két-két emberméretű kerékkel az oldalán, melyek vakító fényt árasztva bevilágították a környéket. Az egyik végére két hengeres valamit fogattak, amik a talaj felett lebegtek. A szerkezet összességében egy óriási szekérre emlékeztette Honzát.
A csillagszekérnél is jobban elképesztette a szerkezet körül sertepertélő öt teremtmény. Első látásra azt hitte, csak pár kíváncsi hattyú, de aztán rá kellett jönnie, hogy azok egyáltalán nem azok. Testük vékonyabb volt, lábuk hosszabb. Széles szárnyuk végén apró mancsok ültek, melyekben színesen világító köveket tartottak. Hosszú nyakuk végén apró, lapos csőrben végződő fej ült. Egész testüket hófehér toll fedte. S ami a legdöbbenetesebb volt Honza számára, hogy beszélgettek egymással, bár egyetlen szót sem értett.
– Szérösz megyarok honasz kütava – mondta az egyik, mely olyan közel ment Honzához, hogy azt hitte, meglátták. De nem, a lény csak egy tücsköt vett üldözőbe. Villámsebesen elkapta, megnézte, majd kettétörte a kövét és belerakta.
– Megyarok rukana lulpól – kiáltotta egy távolabb lévő, a Szent Anna-tó irányába mutatva.
Honza levegőt is alig véve figyelte, ahogy az öt hattyúlény elindult a tó felé. Közben a csillagszekér kerekein kialudtak a fények, majd…
Honza kis híján elájult. A szerkezet helyén egy hatalmas sziklahalom állt. Amikor a hattyúlények eltűntek a sűrűben, Honza remegő lábakkal ugyan, de feltápászkodott és kilépett a tisztásra. Szemmel tartva a teremtmények távozási irányát, a kövekké vált csillagszekérhez osont. Körbe járta, majd megtapogatta az érdes felszínű méretes alakzatokat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valódi kövek voltak. De hogyan lett egy csillagszekérből kőhalom? Nem tudta a választ.
Új elhatározásra jutott. Mit sem törődve a torkában lévő gombóccal, a hattyúlények után eredt. Csendben haladt, nem akarta felhívni magára a figyelmüket. Félt tőlük, attól, amit tehetnek vele, de a kíváncsiság mégis tovább hajtotta.
A tó partját övező fasor sötét árnyékában meglapulva kilesett az erdőből. Nem látta a hattyúlényeket. Talán lehagyta őket? Esetleg másik irányba mentek? Visszanézett a sötét erdő felé. Fülelt, hátha meghallja neszezésüket. Békák vartyogtak, tücskök ciripeltek, baglyok huhogtak…
És valakik beszélgettek. Lágy hangon, talán néhány nő. Honza fülelt és összekuporodott. A hangok erősödtek. Most már biztos volt, hogy nők beszélnek, akik a tó felé tartanak. Alig pár lépésnyire fognak elhaladni mellette. Ha nincs náluk fáklya és meghúzza magát, nem vehetik észre.
Lassan ki tudta venni a szavaikat. Ők sem az ő nyelvét beszélték, a szavak mégis ismerősen csengtek. Úgy tűnt, hogy ugyanazon a nyelven beszéltek, mint a hattyúlények.
Kisvártatva megjelent öt nőszemély. Fiatalok voltak, talán éppen csak nővé értek. Vidáman tereferéltek sajátos nyelvükön, mit sem törődve azzal, hogy éjszaka csatangolnak egy veszélyekkel teli erdőben. A tóhoz siettek, ledobták ruháikat és belegázoltak a vízbe. Sikongattak, ahogy a hűvös hullámuk csupasz, tüneményes testüket nyaldosták.
Honza ámulattal nézte a fehérnépeket. Ilyen gyönyörű nőket életében nem látott még.
Aztán megrázta a fejét. Nem fürdőző lányokat, hanem a Tündérútról jött hattyúlényeket jött meglesni. Halkan körbenézett, de a teremtményeknek nyoma sem volt. Nem értette. Biztosra vette, hogy erre jöttek. Talán fel kéne kerekednie és megkeresni őket. Ha másért nem, hát azért, hogy ez az öt…
Ledermedt. Anyja meséiben a tündérek képesek voltak alakváltásra. Forgószéllé vagy hattyúvá. Ő pedig öt hattyúlényt követett ide, és most öt gyönyörű nő fürdött a tóba, amelyet a legenda szerint szintén tündérek teremtettek. Anna átka süllyesztette a föld alá a tó helyén állt várat, mikor annak ura gőgős szeszélyből hintó mögé fogatta őt és tizenegy másik tündértársát.
Immár biztos volt benne, hogy a csillagszekér tündéreket hozott a Tündérútról, pont, ahogy az anyja mesélte.
Honza csodálattal meredt a fürdőző lányokra. Gyönyörűek voltak, kacérak, vidámak. Ahogy formás testüket, dús kebleiket szemlélte, tündérek iránti csodálata és férfiúi ösztönei kezdték eluralni józan eszét. Ki akart lépni a holdfénybe, hogy beszéljen velük, megismerje őket. Már nem félt az átkoktól, csak gyermeki vágyai és elemi ösztönei vezérelték.
Ám ekkor öt ember jelent meg az erdő szélén, alig pár lépésnyire tőle.
Honza a lélegzetét visszatartva meredt rájuk. Izmos férfiak voltak, akikkel nem szívesen mérte volna össze az erejét, pedig őt sem lehetett gyengének nevezni. A nők feléjük fordultak, kacarásztak, mondtak nekik valamit. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy Honza rájöjjön: ismerik a jövevényeket. Nyilván ők is tündérek, bár sosem hallotta az anyját tündér férfiakról mesélni. Noha kellett lenniük, hiszen a kistündérek ugyanúgy születhettek, mint az embergyerekek.
– Megtaláltátok a hullócsillagot? – kérdezte az egyik lány negédes hangon.
– Nem, csak kőhalmot – felelte látszatra a legidősebb tündérfi. – Meg három csirkefogót két ronda hárpiával, akik fél tucat gyönyörű lovat tereltek. Mikor megláttak minket, azonnal eliszkoltak. Gyanítom, helyi haramiák lehettek. – Közönyös arccal legyintett.
Honza szerette volna tudni, miről beszélnek, de egy szót sem értett belőle, hiába fülelt.
– De kit érdekelnek holmi égről pottyant csillagok és gyáva lókötők – folytatta a tündérfi –, amikor ily gyönyörű látvány tárul elém? Törje a fejét a táltos azon, miért esett le egy csillag az égről. A tolvajokkal pedig törődjenek a falusiak.
A tündérfi levetkőzött, majd társaival a nyomában belegázolt a vízbe.
– Mi meg örüljünk, hogy az összes nép közül a magyaroknak vannak a legszebb asszonyai – bújt hozzá ahhoz a nőhöz, amelyik kérdezte.
Magyarok, ez volt az egyetlen szó, amit Honza felismert. A csillagszekérnél is hallotta. Vajon mit jelenthet?
Az ölelkező, csókolózó nőkre és férfiakra pillantott, majd pironkodva elfordult. Már nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, aztán betegséggel sújtják. Felállt és…
Megtorpant. Öt vállig érő bokor állta el az útját. Nem voltak ott, mikor a hattyúlényeket követve odaért. Vagy csak nem vette észre? Különösebben nem érdekelte. A tündérek a tóban egyre hangosabban mulatoztak, ő pedig egy pillanattal sem akart tovább maradni. Ellépett a bokrok között és gondolataiba révedve hazafelé indult.
Elhatározta, hogy reggel elmegy a faluba s közli a földesúrral, a lovait elfelejtheti. Tündérek kezén voltak már, nem lehetett mit tenni. Aztán beszélni fog a falusiaknak mindarról, amit látott. Az embereknek pedig el kell hinniük, bármily hihetetlenül is hangzik. S ha mégsem, hát addig járja majd a világot, míg nem talál valakit, aki elhiszi, hogy hogyan érkeztek e földre a tündérszármazásúak.
Utolsó kommentek