The Thing (1982)
Valami mozog a jégen. Az A Dolog mintha megmozdult volna. Á… csak egy kutya. Nincs mitől félni. Vagy várjunk csak? Miért üldözi egy helikopter ezt a szegény blökit? És miért akarják lelőni… Lelőni? Hisz ezek a dilisek gránátot dobálnak rá! És ide jönnek…
Igen, igen, eme bevezető félreérthetetlenül jelezheti, hogy ez a grafomán alak este megint valami régiségre lelt, és nemhogy végignézte, most még írni is fog róla. Már elég rég készültem a The Thing újranézésére, csak valahogy nem találtam rá alkalmat. Aztán a kezembe akadt a videó játék, ráadásul hosszú évek után úgy tűnik, hazánkban is megjelenik DVD-n (pillanatnyilag február 26. a megjelölt dátum), ráadásul mostanában felreppent a hír, hogy folytatják és/vagy remake-elik (pedig már ez is az 1951-es The Thing from Another World című film újrafeldolgozás, mindemellett John W. Campbell: Who Goes There? című könyvének adaptálása). Szóval, ennél jobb alkalmat keresve sem találhattam volna, így hát újra megnéztem. Mi ez a dolog? Egy klasszikus horror a múlt évezredből, 1982-ből. Az időből, mikor a horror mozik még lelki terrorral és nem töménytelen vérrel operáltak, mikor a helyszín volt frusztráló és nem a brutális gyilkosságok, midőn a szörny valóban szörnyeteg volt, nem pedig egy ember valami fura maszkban. Azok a boldog ’80-as évek, kár, hogy a felében még csak nem is éltem, de azért a termékeit szeretem, hiszen azokon nőttem fel. 
Csak egy dolog: ha még nem láttad, nézd meg! Amúgy innentől spoiler.
Antarktisz, hideg, fehér, havas, jeges. Klassz hely, ha pingvinnek vagy fókának születtünk. Amúgy kicsit hűvös. Nos, a pokol e befagyott bugyrában tengeti életét az US31-es amerikai kutatóállomás tizenkét lakosa. Túl sok dolguk nincs, mivel beköszöntött a tél, ráadásul majdhogynem egyedül maradtak a kontinensen. Ekkor jelenik meg a horizonton egy norvég felségjelű helikopter, melyről egy menekülő kutyára lődöznek, majd a puskát gránáttal váltják, révén az hatékonyabb gyilokeszköz. A kutyi az amikhoz dezertál, a heli legénysége meg utána csörtet. Azaz, a pilóta csak csörtetne, mert az egyik gránát forgószárnyak nélkül repíti a levegőbe őt és a koptert. A másik norvégot pedig Garry (Donald Moffat), a telep vezetője durrantja le. Nos, bár a norvég meglőtte az egyik amcsit, a gondok mégsem ezzel, hanem csak ezután kezdődnek. Először MacReady (Kurt Russell) és Dr. Copper (Richard Dysart) átruccannak a norvég bázisra, hogy elújságolják, miként végződött két társuk kalandja, ám a telepet leégve találják, a lakókat meg sehol sem lelik meg. Helyette rábukkannak egy szép nagy jégkockára, meg valamire, ami külsőre nem túl bizalomgerjesztő, de mint később a boncolásnál kiderült, valaha ember lehetett. Ugyanis ezt a dolgot visszaviszik az US31-re. Miközben hőseink a norvégok feljegyzései alapján találnak egy idegen űrhajót, a kutyáról, mely a norvégok elől menekült, kiderül, hogy nem éppen földi. Aztán a visszahozott döglött valami is életre kell, és fel is veszi Bennings (Peter Maloney), a helyi meteorológus alakját. Csak éppen túl korán elcsípik, így a metamorfózis nem teljes, szóval neki annyi, elégetik. Innentől indul az igazi horror, ugyanis nem tudni, ki ember és ki idegen, ráadásul az egyik orvosuk, Blair (Wilford Brimley) is becsavarodik. Hőseink között úrrá lesz a bizalmatlanság, mindenki gyanakszik mindenkire, miközben az idegen is ténykedik, hisz szeretne vagy hazajutni, vagy csak az Antarktiszról valami melegebb, és emberekkel népesebb területre menni. Ki tudja? A tény az, hogy a dolog egyre több embert másol le, az áldozatait pedig elpusztítja. Ki éli túl, és ki nem? Azt egyikük sem tudhatja.
A film horrornak mestermű. Nem vérrel vagy brutalitással (bár az is akad benne) operál, hanem – az Alienhez hasonlóan – a helyszínnel és a karakterekkel. Az Antarktisz nagyon nagy, végtelen jégmező tárul elénk, mégis, a szereplőknek nincs hova menniük, főleg, miután Blair kicsinálja a helikoptert, a lánctalpasokat és megöli a kutyákat. Odakint az embertelen hideg, a végtelen sötétség vár rájuk, a bázis belsejében pedig ott az a valami. Nem mellesleg még egy kellemes hóvihar is rájuk tör. Ennélfogva a film vége felé a külső helyszínek, például ahogy az éjfekete háttér előtt a havat tapossák hőseink, miközben a lemásolt társuk után rohannak, félelmetesen hangulatos. Valami ilyen környezetet próbálhatott megalkotni Paul W. S. Anderson is az Alien vs Predatorban, de a megvalósítás… Nos… Szavakkal leírhatatlan, mekkora a különbség a két film között. Míg az AVP-ben az antarktiszi külső helyszíneken végig érezhető a stúdió, nincs benne semmi életszerűség, addig a The Thingben minden teljesen természetes, átérezhető. Pláne, ha az ember egy olyan kellemes havas éjszakán nézi, mint ahogy én tettem.
Szóval, reménytelen sötétség, hideg, hóvihar, és a lény, ami les rájuk. A helyzet már ezzel is éppen elég nyomasztó, de a rendező, John Carpenter mindezt megfejeli még a bizalmatlanság érzésével. Amit remekül kiaknáz, hiszen a lebukásig sokszor valóban nem tudjuk, ki az idegen. Olykor a gyanút a főhősre tereli, máskor a telep vezetőjét szinte egyértelműen idegennek minősíti, hogy aztán a film meglepve a nézőt és a szereplőket megmutassa: nem is az az idegen, akire gyanakodtunk, hanem az a fickó, aki eddig úgy festett, mintha az infarktus kerülgetné. Vagy éppen az a másik, aki eddig mintha nem is szerepelt volna a filmben. Dehogy nem, visszatekerve láthatjuk, hogy végig ott volt. A bizalmatlanság nagyon jól átjön a képsorokból, hiszen maga a néző sem tudja, ki lehet a kakukktojás. Kivétel a film legvégén, mikor már kizárásos alapon is rájövünk, hol lapul az idegen, de akkor már nincs szükség a bizonytalanságra, hiszen hőseink ugyanúgy tudják, mi vár rájuk, és mit kell tenniük.
A film atmoszféráját tovább növeli Ennio Morricone remek, sejtelmes muzsikája, mely a kor szellemének megfelelően lágy, klasszikus motívumokból áll, melyekkel szerintem sokkal jobb hangulatot lehet teremteni, mint a tuc-tuc metállal, rockkal és hasonszőrű üvöltésekkel (pl.: Resident Evil… brrrr…).
A színészekre sem lehet panasz, hiszen mindenki hozza az elvárható legjobb szintet. Kurt Russell úgy fest MacReady szerepében, mintha ráöntötté volna a karaktert (ez az alak ilyen színész, nem egy nagy tehetség, de amit ráosztanak, az olyan, mintha mindig is ő lett volna). Vagy említhetném a Childs-et alakító Keith Davidet, aki heves vérmérsékletével igencsak kirí a többiek közül. Nem sorolom fel az összes szereplőt, felesleges. Egyszerűen jók, úgy, ahogy vannak. Senki sem kapott túl kevés játékidőt vagy túl sok szerepet. Remekül összehozták a színészeket, akik jól megírt karaktereket alakíthattak. Mondanom sem kell, sablonnak kevés nyoma van (azért van), nem olyan papírmasé figurák, mint teszem azt az AVP Requiemben.
A film egyetlen negatívuma leginkább korából fakad. 1982 régen volt, és ez a trükkökön nagyon meglátszik. Sőt, szerintem már akkor is meglátszódott az, hogy ebben a filmben nem a speciális effektekbe ölték a pénzt. Nem azt mondom, a maga idejében jó lehetett, de összehasonlítva a három évvel fiatalabb Aliennel, nos, abban jobbak a trükkök. A bábokon túlságosan látszik, hogy bábok, a stop motion eljárás pedig igencsak akadozó, mintha nem használtak volna elég pozíciót. De azért nem is olyan égbekiáltóan borzasztó a helyzet, szóval, ha a helyén tudjuk kezelni (S miért ne tudnánk?), akkor no problemo. Mindettől függetlenül a szörnyike nagyon ötletes, „aranyos” jelenség, melyen sikerült remekül elhelyezni az általa lemásolt jegyeket. Testének különböző részein kutya- és emberfej bukkan fel, karok és lábak nőnek, szóval igazán épületes jelenség.
Mindent összevetve a film méltán lett klasszikus. Remek, régi vágású horror, olyan korból, mikor még tudtak ebben a műfajban rémisztőt alkotni. Persze lehet, hogy velem van a baj, hogy a szép csajok és jóképű fickók egy bedilizett ember általi értelmetlen, de brutális lemészárlását nem tudom horrornak elkönyvelni (Fűrész sorozat, Láncfűrészes gyilkos széria). Vagy azt, mikor keménylegény katonák (az Aliens tengerészeinek utánzatai) lövik az első perctől megmutatott szörnyeteget bazi nagy gépágyúkkal (Doom, Resident Evil széria). De bevallom, még az is kiábrándító tud lenni, mikor valami jól indul, és váratlan fordulatnak szánt logikai marhaságot vetnek be ijesztegetés gyanánt (Tükrök, amelyben speciel az első jellemző is megvolt, vagyis a szép csaj brutális és értelmetlen lemészárlása). Vagy csak nekem van már túl magasan az ingerküszöböm. Mindegy, a The Thing egy öregmotoros, klasszikus horror. A karakterek jól megírtak, a helyszín vérfagyasztó (szó szerint és átvitt értelemben is 
), a szörny dögös, az atmoszféra pedig az első perctől az utolsóig (mindkettő nagyon eltalált) beszippantó, és sehol egy szerelmi pillanat, egy dögös csaj, vagy egy jóképű pasi.
Related posts:
7 Responses to “The Thing (1982)”
Leave a Reply
Kedvenc oldalaim
Jelvény
Sztahanovista valagrendjeim
Hatalmas film. És szimpatikus, hogy A köd című Stephen King-adaptációban a festő ürge szobájában egy hatalmas Thing-moziplakát van kifeszítve egy állványra.
Iszonyatosan paráztam, miközben néztem. Pl. azt a jelenetet amikor beszakad a faszi mellkasa, amikor defibrillálnák, és a lyuk helyén egy száj keletkezik, ami leharapja a doki kezét, mire annak leesik a feje és póklábakat növesztve elszökik…Huh.
Vagy a végén a hómező közepén lángoló bázis, és egy félőrült Kurt Russel. Azt az elhagyatottság érzést, ami ebből a filmből árad, nehéz lenne überelni.
Más: Dzsejt, te hogy csinálod, hogy a szöveg körbeveszi a képet?? Én ugyanezt a szkint használom, de nem akar összejönni.
A kép beszúrásánál az “Alignment” opciónál válaszd a leftet.
Nagyon imádtam ezt a filmet. istenem, hol volt akkor még a cd és dvd! Még a video is újdonságnak számított. De évek múlva csak a címe maradt meg bennem, hogy marhára féltem, míg néztem (abban az időben szerettem a horrort, és kevés minőségit csináltak ) és pár filmkocka az elejéből: mikor a pasi sakkozott a számítógéppel, veszített, majd beleöntötte a wiskyt
Ok. Danke!
brrr. most néztem a meg a filmet, és tényleg eléggé félelmetes. Egyetértek azokkal, akik szerintem az ilyenek akik szerinte ezek az “igazi”3 horrorfilmek, nem pedig a ma divatos “sorozatgyilkosos csonkolós”.
Creideiki-vel is egyetértek defibrillálos résznél nekem is majdnem megállt a vér az ereimben. Jó kis film volt. Remélem hogy a 2. rész is lesz ilyen jó
Múlt hétvégén én is megnéztem. Lehet, hogy ha korábban látom, jobban tudom értékelni, de nekem nem igazán jött be. A végét határozottan untam. Viszont a blöki az elején félelmetes volt, hihetetlen intelligencia sugárzott belőle.