Egy újabb szakasz zárult le a sci-fi történelmében. Öt év után véget ért a Stargate SG-1 spin-off sorozata, az Atlantis. Egy hullámzó, részben az eredeti szériára hajazó, részben attól eltérő, kicsit ilyen, kicsit olyan alkotás. Bevallom, én jobban szeretem az SG-1-t. Kezdetben az Atlantis nem is nagyon izgatott, csak akkor kezdtem el nézni, mikor a TV2-n elindult a CsK-1 kalandjainak nyolcadik felvonása. Addigra Amerikában az SGA már a 2. szezon végén járt. Aztán befaltam az érdekes 1. évadot, ezt követte a szerintem egyik legjobb második… aztán azon kaptam magam, hogy mennyire tetszik ez a sorozat is. Pedig kezdetben igencsak ódzkodtam egy másik galaxis történetétől, melyben nincs benne Jack, Sam, Daniel és Teal’c, se a CsKP.
Azonosítatlan külső aktivitás. Spoiler a féregjáratban. Pajzsot fel.
A sorozat címszereplőjének története az SG-1 6. évadának végén indul el, mikor is a felemelkedett Dr. Daniel Jackson (Michael Shanks) az Abydoson rálel egy ősök által írt táblára, amin szerepel az „elveszett város” megnevezés, mely szerinte egy nagyhatalmú hely. Mivel az Anúbisz nevű goa’uld ekkor kezdett igazán megerősödni, és közvetlen veszélyt jelenteni a Földre, a CsK-1 tagjai úgy gondolták, hogy a megmenekülésüket ez az „elveszett város” jelentheti. A hetedik évadban főként ezt keresik, míg végül kiderül, ez a hely nem más, mint az elveszett Atlantisz. Sajnos várost nem, de az Antarktiszon ős előőrsöt találnak, amivel megmenthetik a Földet Anúbisz flottájától. S ugyanezen a helyen arra is rájönnek, hogy rossz galaxisban keresték Atlantiszt. Azt ugyanis 5-10 millió évvel azelőtt az ősök (alterranok) áttelepítették a Pegazus-galaxisba. Ekkor már az SG-1 8. évadában járunk, mellyel párhuzamosan futott az SGA első szezonja. Amint Daniel megfejti a címet, az ős széket irányító ZPM-et feláldozva egy kisebb nemzetközi csapat útra kell, hogy felfedezzék az alterranok talán utolsó, még érintetlen kolóniáját. Hogy mit kerestek az ősök a Pegazusban? Nos, ha valamire rájöhettünk a Stargate univerzum történetéből az az, hogy ezek a túlfejlett egyedek technológiájuk ellenére igencsak furcsa népség. Azon túl, hogy magasról tojnak a fejlettségben alattuk lévőkre, gyorsan elspurizni bármilyen veszély elől. Az ősgalaxisukból leléptek, mert testvéreik, a később Ori néven elhíresült bagázs nem vallotta az ő hitüket. Uccu, átjöttek a Tejútba, melyet akkor még egyáltalán nem laktak emberek, csak más fajok (illetve, lehet, hogy már a Nox itt élt, de szerintem ők az ősök egy másik válfaja). Itt aztán letelepültek Dakarán, feltalálták a csillagkapukat, megépítették az életteremtő kütyüt (amit hőseink jó fegyverré avanzsáltak) és elindították az új evolúciót, melynek származékai mi lettünk, emberek. Közben persze benépesítették a Tejutat, elindították a Destiny-t, megalakították a négy faj szövetségét… szóval ténykedtek. Aztán kitört egy járvány, amivel nem boldogultak, és kis híján kiirtotta őket. Ellenszert nem találván, ám a felemelkedéshez egyre közelebb kerülve (hiszen Ayiana már képes volt a gyógyításra) fogták Atlantiszt, és uzsgyi, átmenekültek a Pegazusba. Valószínűleg ott is felhúztak valahol egy dakaraihoz hasonló életteremtő szerkezetet, és ott is elindították az emberi evolúciót, míg ők folytatták a felemelkedés kutatását. Ám légy került a levesbe, mert az emberteremtő program keretében létrejöttek a lidércek, akik aztán háborúba kezdtek az ősök ellen. Végül alterran komáink, bár technológiájuk fejlettebb volt, létszámban igencsak alul maradtak, bebukták ezt a kis galaxist felőrlő konfliktust. Nosza, újra felhúzták a nyúlcipőt, csak ezúttal hátra kellett hagyniuk a városukat, mivel a lidércek már Atlantiszt ostromolták. Az egész kócerájt elsüllyesztették, majd az egyetlen kapun át, amivel el lehet jutni a Földre, hazamentek. Ott aztán koppantak, a Tejútban az emberteremtő program már bőven kivirágzott, hiszen létrejöttek az olyan fajok, mint a tau’ri (alias mi), vagy a tollanok, illetve ekkor tájt kezdték el a goa’uldok is az embereket használni jaffának, meg gazdatestnek. Az ősök pedig már túl kevesen voltak, hogy felvegyék velük is a harcot. Némelyek a Földön maradtak, mások elmentek a csillagkapun át, de végül meghaltak, vagy felemelkedtek.
Nos, itt indul a sztori, mert Danielnek hála hőseink eljutnak Atlantiszra. Sajnos élő őst nem lel az expedíció, sőt, a város a végét járja, a ZPM-ek éppen lemerülni készülnek, ami elég kellemetlen a víz alatt. Ráadásul még a lidércekkel is összehoz a sors őket, ami meg azért kínos, mert ZPM híján nem lehet tárcsázni a Földet, s pajzsot sem lehet húzni, hogy a döglött fegyverrendszerekről már említést se tegyek. Szóval, bár a város a delej kifogyása után a felszínre kerül (mint később kiderült, egy alternatív Dr. Weirnek hála), felfedezőink mégis jó nagy szószba kerülnek, mivel se hazaút, se megfelelő mennyiségű energia (Atlantiszt a Földről hozott naquadah-generátorokkal látják el, de azok töredékét sem tudják szolgáltatni annak, amit egy ZPM ad, a város 100%-os üzemeléséhez pedig három ilyen kell). Szerencsére a problémák megoldódnak, mert az SG-1 8. évadában két különböző alternatív CsK-1-nek hála a mi CsKP-nk szert tesz egy ZPM-re, és még az új csathajónk, a BC-304-es USS Daedalus is elkészül, ami útnak is indul a Pegazusba, hogy leszállítsa az energiaszolgáltató kézikészüléket (de előtte még átküldtek egy csapat tengerészgyalogost a csillagkapun, hogy megvédhessék a várost a közelgő lidércektől). Eztán mindenki happy lehetne, de a ZPM ügy korántsem oldódik meg, új ellenségek is felbukkannak, a lidérc probléma sem lett a múlté. Szóval, kalandos történet áll az atlantiszi expedíció háta mögött.
De kik is a tagjai ennek az expedíciónak?
A gazdag családból származó, büntetésből az Antarktiszra kihelyezett John Sheppard (Joe Flanigan) még őrnagyként csatlakozott a csapathoz egy véletlennek hála. Beleült az antarktiszi székbe és így kiderült, hogy benne is megvan az ős szerkezetek gondolati úton működtető ATA gén. Sőt, nemhogy felfedezhető benne, ösztönösen képes irányítani eme szerkentyűket, míg másoknak tanulnia kell. Jack O’Neill (Richard Dean Anderson) hamar meggyőzi, hogy menjen el a Pegazusba, mely akkor még igencsak egyirányú útnak tűnt (egy évig az is volt). Sok veszteni valója nem volt, hiszen apjával nem túl felhőtlen a kapcsolata, a bátyjával sem különb, a feleségétől meg már egy ideje elvállt. Bár eredetileg Marshall Sumner ezredes (
Robert Patrick) volt a katonai parancsnoka a csapatnak, Sheppard miután kegyelemből lelőtte (éppen megcsócsálta egy lidérc), kénytelen átvenni a vezetői posztot. Később, miután sikerült visszatérniük a Földre, megpróbálják elmozdítani azzal az ürüggyel, hogy csak őrnagy. Valójában inkább senki sem akarja a kissé renegát, öntörvényű, parancsokat és parancsnoki láncot semmibe vevő katonát vezetői státuszban látni. Sheppard szerencséjére Weir kiáll mellette, így alezredesi rangban megtarthatja az állását. Mely bár csak másodparancsnoki poszt, valójában inkább ő volt Atlantisz igazi vezetője, úgy négy éven át. Amúgy jellemző rá, hogy az embereiért tűzbe menne (ez is okozta a sötét foltot a múltjában, mert meg akart menteni három embert, ehelyett meghalt miatta néhány civil). Nehezen viseli az emberek elvesztését. Hamar kiderül róla, hogy rendkívül okos (átment a MENSA teszten), bár ennek ellenére sem mindig érti McKay hablatyát. Jó humora van, kissé néha gyerekes, de azért mindig komolyan veszi a feladatát. Nem mellesleg filmbolond és Alien rajongó.
Az expedíció eredeti vezetője Dr. Elizabeth Weir (Torri Higginson), a diplomáciai géniusz, aki legalább annyi nyelvet beszél, mint Daniel. A karakter az SG-1-ból érkezett, a hetedik évad utolsó két részében (akkor még Jessica Steen játszotta a szerepét), illetve a 8. első párosában ő vezette a Csillagkapu Parancsnokságot. Eztán O’Neill tábornok átvette tőle a stafétabotot, a hölgy pedig megkapta az Atlantiszra induló expedíciót. Sajnos az évek során hálátlanul bánt vele az élet (az írók 
), hiszen diplomáciai erényeit kevésszer csillogtathatta, és a város vezetője is csak papíron volt. Sose tudott igazán ellent mondani Sheppardnak, bár egyszer-kétszer próbálkozott vele. Az alezredes azonban úgy tűnik, se a rangoknak, se a nőknek nem hajlandó engedelmeskedni. Ennek ellenére Weir három évig rendíthetetlenül ragaszkodott a vezetői székhez, pedig többször is megpróbálták elmozdítani (egyszer maguk az ősök). Végül, mikor már nemhogy Sheppard nem hallgatott rá, de az NFB is átlépett felette, s fontolgatni kezdte a lemondását, súlyos baleset érte. Hogy megmentsék az életét, félig replikátorrá kellett tenniük. Ezt nem fogadta kitörő lelkesedéssel (se Sheppard), végül pedig a vesztét is okozta. Félvér mivolta miatt sikerült lefagyasztania az asuranokat, mikor Sheppardékkal betörtek az Asurusra, hogy ZPM-et lopjanak, és hátramaradt, hogy barátai megmenekülhessenek. Mivel veszélyt jelentett, a replikátorok megölték. Bár az igazi Dr. Weir története itt véget ért, a karakter még nem tűnt el. Először egy afféle klón formájában visszatért (nem szokványos másolat volt), aki szintén elhalálozott, illetve létezett egy teljesen replikátor Weir is. Ez képes volt egy olyasféle mechanikus felemelkedésre, ami azonban nem volt valódi átszellemülés, ezért, hogy újra testet ölthessen, Atlantiszra ment. Az új teste azonban megint más volt (Higginson megsértődött azért, mert kirúgták, így az 5. évadra nem tért vissza), ezúttal Michelle Morgan játszotta el, bár ekkor legalább megmagyarázták az átváltozását. Az ő halálával, vagyis inkább önfeláldozásával, mind Dr. Weirnek, mind az asuranoknak végleg vége lett.
Carter óta tudjuk, hogy nagyon jó, ha a CsK csapatban van egy géniusz. Mivel Samre a CsK-1-nek még mindig szüksége volt (sőt, az SGA indulásakor speciel ő volt a csapat parancsnoka), így más észkombájnt kellett keresni. A CsK-1 életét egyszer megkeserítő, majd másodszor segítő kanadai Dr. Meredith Rodney McKay (David Hewlett) nem is lehetett volna jobb választás, hiszen legalább olyan okos, mint Sam. Csak nem olyan szép, és ezerszer nagyobb seggfej. McKay semmivel sem volt elviselhetőbb az SGA elején, mint mikor fel-feltűnt az SG-1-ban. Egy igazi beképzelt tahó, aki mindenkit lenéz és megaláz. Halálosan allergiás a citromra, kissé hipohonder, gyáva, és abszolúte képtelen a normális emberi kapcsolatokra. Szerencsére az Atlantiszon eltöltött öt év megváltoztatta, még ha nem is gyökeresen. Sikerült bátorságra szert tennie, és az egoizmusából is lefaragtak a tények, hogy két barátja meghalt, és egyik közülük a legjobb volt. Sokat segített rajta az is, hogy komoly kapcsolata lett Kellerrel, illetve az a néhány kudarc sem ártott neki (az egyik pegazusi naprendszer felrobbantása nem a legfényesebb pillanata). Előéletét rengeteg kínos momentum, kudarc és egyéb nem túl lélekmelengető események jellemzik, így voltaképpen az sem csoda, hogy olyanná vált, amilyen. A sorozatban egyetlen rokonát ismerhetjük meg, a húgát (illetve az ő családját), aki több ízben is belekeveredik Atlantisz ügyeibe.
Minden csapatba kell egy erőember, ez így van, mióta világ a világ, még ha elsőre nem is az erő az, ami eszünkbe jut a karakterről. Az eredeti felállásban ezt a posztot Aiden Ford hadnagy (Rainbow Francks), az ifjú, életvidám tengerészgyalogos töltötte be. Sajnos nem sokáig lehetett a mindent elnevező, nagyszüleiért rajongó katona a csapattal, mert Atlantisz ostromakor egy lidérc falatozni kezdett belőle. Ezt viszont úgy teszik, hogy a traumát, ezáltal az idő előtti halál elkerülendő, egy enzimmel nyomják teli az áldozat testét. Azonban az eljárást megzavarta egy kézigránát, így Ford teste teli lett ezzel az enzimmel, ami ugyan szupererőt adott neki, de elvette az eszét és még függőjévé is vált. Ford, azt képzelvén, hogy mindenki fél tőle és el akarják venni az erejét, elhagyta a várost. Eztán még kétszer feltűnt, javarészt Sheppardék életének megkeserítőjeként. Először csak menekült, másodszor viszont már egy kis enzimfüggő csapat élén drogozta be az alezredes embereit és rohamozott meg egy lidérc kaptárt. Ekkor láttuk utoljára. Míg Sheppardék leléptek, ő elment lidérceket gyilkolászni, majd a kaptár pár perccel később felrobbant. Hogy meghalt-e? Kérdéses. Bár a jelenetek tanulsága szerint nem lett volna ideje, se lehetősége megszökni a robbanás előtt, de kevesebb eséllyel rendelkező egyén is menekült már meg a biztos haláltól. Minden esetre, ahogy az az 5. évadban kiderült egy rövid Ford cameoból, Sheppard számára a hadnagy már halott, és Joseph Mallozzi, az egyik producer is azt válaszolta az ezt firtató kérdésre, hogy Aiden ott hagyta a fogát azon a hajón.
Ha minden csapatba kell erőember, akkor az is fix, hogy mindenhová kell egy orvos. Bár az első évadban még nem volt főszereplő státuszban, már ekkor jelentős szerepet vállalt a skót származású Dr. Carson Beckett (Paul McGillion). Ő fedezte fel az ATA gént, bár valószínűleg bánja, mert magában is rátalált. Sőt, kiderült, hogy Sheppard után ő tudja a legkönnyebben irányítani az alterran eszközöket. Ez persze hihetetlen félelemmel tölti el szegényt, pláne miután majdnem lelőtte O’Neill és Sheppard helikopterét. Eme érzelmeire írtak is egy remek poént az utolsó részben. Beckett hithű orvos, aki szó szerint veszi a Hippokratészi esküt, s igyekszik mindenkit megmenteni, aki hozzá kerül. Ám hiába a hitvallása, a Pegazus galaxisra két sorscsapást is ráereszt, bár nem szándékosan, csak a kísérletek visszájára fordultak. Az első a hoffiak szere, melyről kezdetben azt hitte, hogy csak meggátolja a lidérceket az emberi életerő elszívásában. A teszteknél azonban kiderült: meg is öli őkez. Ahogy azok javát is, akiknek beadják. Ennek megfelelően a lidércek, nem kockáztatva saját irhájukat, kiirtják a hoffiakat, ám sajnos a szer nem pusztult el és rossz kezekbe került. A második csapás a génmanipulálás volt. Szerették volna a lidérceket emberré alakítani egy retrovírussal, mely az átalakítás mellett az emlékeket is törölte. Legalábbis amíg folyamatosan kapták a szert. Az első tesztalany, Michael ((Connor Trinneer, illetve egy rész erejéig Brent Stait) azonban idővel meghibbant, a génmanipulálás ötletét kifordítva hadsereget alkotott, rátette a kezét a hoffi szerre, és háborút indított az emberek és a lidércek ellen. Ezt nevezik pechnek. De azért Beckett jót is letett az asztalra, hiszen neki hála azok is megkaphatták az ATA gént, akik nem rendelkeztek vele, így McKay is. Ámbátor ez sem működik mindenkinél, csak az esetek 50%-ban. A Stargate-ben azonban rájár a rúd az orvosokra. Janet Fraiser halála után Beckett sem úszta meg élve, és odaveszett egy robbanásba. Azonban, egy év múlva Sheppardék rátaláltak egy klón Carosn Beckettre, aki bár egy kicsit nehezen fogadta, hogy csak másolat, ráadásul pár hónapra hibernálni kellett, mert szüksége volt egy szerre, ami megállítja a teste degenerálódását, azért hamar visszaszokott a csapatba. Igaz, a 4-5. évadra így már csupán visszatérő szereplő lehetett.
Anno Teal’c az erőember beosztás mellett idegenvezetőként is ténykedett a CsK-1-ben. Ilyesmire Sheppard csapatának szintén szüksége volt, így került a képbe az athosi nép vezetője, Teyla Emmagan (Rachel Luttrell). Egy gyönyörű (bár nekem csak nyaktól lefelé tetszik), bölcs, céltudatos nő, aki még a harcban is kiváló. Sajnos, hogy Sheppardékkal tartson, el kell hagynia a népét, akik – révén a lidércek köztük arattak elsőnek – átköltöztek először Atlantiszra, majd onnan a várost rejtő bolygó szárazföldjére. Teyla amúgy még lidérc detektorként is működik, mivel ősein ezek az aranyos lények kísérleteztek, így megörökölt egy gént tőlük. Ez egyrészt, mint érzékelő jó, mindig tudott a népének, vagy később a csapatának szólni, hogy az emberevők a közelükben vannak. Másrészt, fegyvernek sem rossz, mert képes kapcsolatba lépni a lidércekkel telepatikus úton, sőt, később már irányítani is tudja őket (akár egy királynőt is). Bár ez utóbbi néha rosszul sült el. Később összejön népe egyik tagjával, aki ugyanúgy rendelkezik ezzel a génnel, s tőle gyereke is születik. Sajnos, Michael-nek, aki tökéletesíteni akarja hibrid hadseregét, Teyla gyermekében látja a megoldást, így afféle nemesisként liheg a nő nyomában, sőt, némi időre el is rabolja (akárcsak az athosiakat, köztük Teyla szívszerelmét). Végül megöli Michaelt, és végre nyugalomra lelhet a családja. Sajnos, ezen a terhességes-emberrablásos-népétkeresős ügyön kívül, melyet a negyedik évadban vezettek be, Teylanak sok szerepe nem volt. Idegenvezető státusza csakhamar felesleges lett, mivel a Pegazusban minden bolygó egy kaptafa. Néha még használták különleges képességeit, de azoknak is ritkán jutott szerep, szóval sok esetben, Rononhoz és Fordhoz hasonlóan, haszontalanul ténfergett az epizódokban.
A széria első újonca a Fordot váltó satedai Ronon Dex (Jason Momoa) volt. Nos, ő igazi erőember, mert akkora, mint egy ház. No meg olyan, mint egy ősember. A kinézete se semmi, de a modora… Talán az SGA legnagyobb utálatnak örvendő karaktere, akivel az írók ugyanúgy nem tudtak kihasználni, mint Fordot. Ráadásul Momoa még rossz színész is. Mindenesetre Ronon bekerült Sheppard csapatába, s ha másra nem, hát lövöldözésre jó volt. Kézifegyvere egy pisztolyba oltott lézerágyú, melyet valószínűleg még menekülő (runner) korában csaklizott el az Utazóktól. Ezen kívül van kardja is, bár ritkán használja. Ja, és nem mellesleg igazi kis harcművész. A szókincse körülbelül tíz szót foglal magába, valamint harminc különféle morgást. Emiatt nem is csoda, hogy Keller doki inkább McKay-t választotta a szerelmi háromszögből. Ronon meg megkapta a kickboxos Bankst, szóval nincs oka búslakodni. 
Az ő múltja sem túl szép, hiszen a lidércek kiirtották a népét, így a felesége is odaveszett. Az a kevés satedai túlélő meg rendszerint elárulja őt. Az exodust követően hét évig volt a lidércek üldözöttje, akik sportból kergették egyik bolygóról a másikra, így hozta őt össze a sors Sheppardékkal.
A következő újonc Beckett halála után lépett színre. A harmadik évad legvégén jelent meg Dr. Jennifer Keller (Jewel Staite), aki a negyedik évadban még nem, de az ötödikben már főszereplő státuszban leledzett. A hölgyike nem éppen tipikus hős, akciókban kicsit ügyetlen, ijedős, de ha lehet, ő is mindent megtesz azért, hogy az embereket megmentse. Élete nagy részét magolással töltötte, így lehetett ilyen fiatalon Atlantisz vezető orvosa, igaz, kezdetben ezt a tisztséget is szívesen lepasszolta volna. Rövid ideig Rononhoz húzta a szíve (vagy más), aztán valószínűleg rájött, hogy az ősember nem sok mindenre használható, így átpártolt McKay-hez. Amúgy, ő a másik közutálatnak örvendő karakter, bár feltűnt, hogy a legtöbb ember, aki fúj rá, Beckett rajongó nő. Szerintem egy kedves, szeretetre méltó hölgy (bár lehet, hogy ezt csak férfi mivoltom mondatja velem), aki egyszeri emberként csöppent bele ebbe az egész katyvaszba. Nem mellesleg, Jewel Staite látványra sem utolsó (ezt tuti férfi mivoltom mondatja velem), bár megjegyezném, hogy alakítása hatványozottan jobb a Firefly-ban, de legalább nem is tűnik a karaktere egy Kaylee v2.0-nak.
Alighogy belépett Keller a képbe, máris követte egy újabb váltás, hiszen új évad köszöntött ránk. S nincs új SGA szezon új szereplő nélkül. Weir kihalásával új parancsnok került a város élére, ám ezúttal egy régi ismerős képében. Dr. Samantha Carter ezredes (Amanda Tapping) már amúgy is sokszor belekeveredett Atlantisz ügyeibe, ám ezúttal meg is menti, majd elhagyva a CsK-1-et, elfoglalja Weir egykori székét. Sheppardot mondjuk ő sem tudja igazán féken tartani, de legalább érti McKay blabláit. Szerencsére, a készítők már a legelején elvarrták McKay kényszerképzeteit arról, hogy Carter belé van esve, így az e köré épülő poénok is elmaradtak (kicsit fárasztó lett volna). S mivel Sam itt már vezető tiszt, a tudományos dolgok sem kerültek az ő irányítása alá, hanem megmaradtak McKay-nek, meg Zelenkának. Szóval Carter nem került túlságosan előtérbe, de igazán háttérbe sem. Sok újat mondjuk nem tudunk meg róla, ami persze érthető, hiszen több, mint tizenegy éve ismerjük.
Azonban Carter sem maradhatott örökké. A katonai helyzet elhárulása után az NFB újra civilt akart a vezetői székbe, ezúttal, ha lehet, egy remekbeszabott, szabályzatmániás bábut. Ezúttal is egy SG-1-os szereplőre esett a választás, méghozzá a hol ellenséges, hol barátságos irodistára, Richard Woolsey-ra (Robert Picardo). Ezzel Atlantisz végre megkapta az igazi vezetőjét, ugyanis Woolsey jött, látott, s bár kicsit furcsán, kicsit félénken, de be is illeszkedett a város lakói közé. Sheppardnak lazán ellentmond, akárcsak a többieknek, bár ennek ellenére szabályzatmániáját párszor kénytelen volt kidobni az ablakon. Igaz, kezdetben ódzkodik a beosztásától, később már nem hajlandó lemondani róla. Nem is baj, csak azt bánom, hogy nem érkezett korábban, illetve, így már kevésbé valószínű az SGU-ban történő rendszeresebb feltűnése (mert a dolgok jelenlegi állása szerint azért az első részben, vagy részekben benne lesz). Remek karakter lett belőle. Woolsey amúgy a CsKP és az NFB előtt ügyvédként dolgozott valami neves irodánál. Szintén elvállt, gyereke sosem volt, de imádta a kutyáját, amit a neje jól elvett tőle. Apja Alzheimer-kórban szenvedett. Számára a legkényelmesebb viselet az öltöny és a nyakkendő (furcsán is áll rajta az atlantiszi egyenruha). Megérkezésekor, mint mindenki, ő is hozhatott valamit otthonról, hát egy méretes, tölgyfa asztalt választott, melyet a város eligazítójában helyezett el. Egy igazán művelt, okos ember, inkább elméleti, semmint gyakorlatias.
Nos, ők lennének a hősök. Hát arra nem lehetett panaszunk, hogy nincs változatosság karakterek terén. Míg az SG-1-ban az első változásra az ötödik évadig kellett várni (és az akkor meghalt ember végül jól feltámadt), addig az SGA-ban nem volt olyan évad, hogy valaki ne távozott volna (persze ők sem véglegesen). Ez ugyan részben betudható az íróknak, akik nem tudtak mit kezdeni Ford és Weir (később Ronon, de őt már nem váltották le), illetve nagy részben Teyla karakterével. Carter távozását meg az szorgalmazta, hogy Tapping nem írta alá a szerződést még egy Stargate évadra (főleg azért, mert ekkor indult a saját sorozata, a Sanctuary). Beckettet meg csak meg akarták ölni, hogy aztán feltámaszthassák (hogy azt rajongói nyomásra vagy sem, már trükkös kérdés, hiszen körülbelül a 3×18 Sunday premierjével egy időben Mallozzi megírta, hogy feltámad, és erre utalás is volt egy korábbi részben, ami igaz is, bár az utalás nem túl direkt, de ott van).
Természetesen, a sok főszereplő mellett van jó néhány állandó mellékszereplőnk is, akár csak anno az SG-1-ban. Sőt, egyesek egyenesen onnan jöttek. Az első évadban tűnik fel Dr. Radek Zelenka (David Nykl), a cseh fizikus, aki állandó jelleggel pörlekedik Rodney-val. A másik, még sűrűn feltűnő szereplő Evan Lorne őrnagy (Kavan Smith), aki anno az SG-1 7. évadában tűnt fel a CsK-22 tagjaként, majd a Pegazusba került az Atlantis második szezonjában, és ott is maradt, mint Sheppard helyettese. Akárcsak a CsKP-nak, úgy Atlantisznak is szüksége volt tárcsázómesterre (chevron guy). Walter helyett ezúttal három másik szereplő kapta meg ezt a feladatot. Kezdetben Dr. Peter Grodin (Craig Veroni) nyitotta a kaput, ám ő az első évad végén sajnálatos mód elhalálozott. Mellette, szintén az első évadtól kezdve, de akkor még jelentősen kevesebb feltűnéssel már Chuck (Chuck Campbell) is tárcsázgatott, akinek máig nincs családneve, viszont Woolsey még ezt sem tudta megtanulni. A harmadik személy, aki azért Grodinhoz hasonlóan mást is csinál a kapu kezelésén túl, a már említett Amelia Banks (Sharon Taylor), aki az ötödik évadban csapódott hozzá a csapathoz. Fontos mellékszereplő Steven Caldwell ezredes (Mitch Pileggi), a Daedalus kapitánya, aki a második évadban igen jelentős szerepet kapott (egyszer még Atlantisz vezetését is átvette), aztán évadról évadra egyre kevesebbszer tűnt fel. Kezdetben Weir és Sheppard ellenlábasa volt (ugyanis pályázott Sheppard helyére), majd egyre inkább kibékült velük. Nem hagyhatjuk ki a sorból Bates őrmestert sem, aki megszállottan kutatott az Atlantisz soraiba férkőzött lidérc kémek után. Azaz, leginkább Teylat üldözte ezzel a váddal. Végül egy lidércre bukkant, ami jól elkalapálta, és kénytelen volt rokkantnyugdíjba vonulni. Ezután még feltűnt a negyedik évadban, mint az NFB egyik nyomozóhivatalának vezetője. Még kiemelném a Teyla népéből származó Hallingot (Christopher Heyerdahl), és McKay első barátnőjét, Dr. Katie Brownt (Brenda James). Ja, és ott volt még a pszichológus, Dr. Kate Heightmeyer (Claire Rankin), akit jól megölt egy gonosz kristálylény. Ők tehát a több epizódban is felbukkanó mellékszereplők (van rá esély, hogy valakit kihagytam), viszont rajtuk kívül is van még pár jelentősebb szereplő. Úgymint az Apollo kapitánya, Abe Ellis ezredes (Michael Beach), az Utazók egyik vezetője, a gyönyörű Larrin (Jill Wagner), a Beckett fejét elcsavaró Laura Cadman hadnagy (Jaime Ray Newman). Vagy említhetném McKay húgát, Jeanie Millert, akit valóban Hewlet testvére, Kate Hewlett alakított. Illetve az arrogáns Dr. Kavanagh (Ben Cotton), vagy Hermiod (Trevor Devall), a jópofa asgard mérnök sem maradhat ki a listából, amit azt hiszem, itt le is zárok, mert sok jelentős és kevésbé fontos szereplő jelent meg öt év alatt, akit említhetnék. A szériában ráadásul tiszteletét tette majdnem minden SG-1-os főbb szereplő. Már az első részben felbukkant Daniel és O’Neill, de mindketten visszatértek még egynéhány alkalommal. Carter ugye állandó szereplő lett, de belépése előtt és kilépése után is meg-megjelent. Láthattuk a nemrég tragikus módon elhunyt Hammond tábornokot, akiről nagyszerű módon emlékeztek meg (és rajta keresztül Don S. Davisről is). S persze, a jó öreg Teal’c (Christopher Judge) is megjelent, hogy megmérkőzzön Rononnal először szópárbajban, majd ökölharcban. De még Landry tábornok (Beau Bridges) sem maradt ki a mókából, se Siler (Dan Shea), se Walter Norman Harriman (Gary Jones), se dr. Bill Lee (Bill Dow), sőt, az utolsó részben még Paul Davis őrnagy (Colin Cunningham) is visszatért (bár a Continuumban egy rövid cameo erejéig láthattuk). Egyedül csak Mitchell és Vala maradtak távol, de ők meg az SG-1 keretein belül jutottak el Atlantiszra.
No, most egy huszárvágással térjünk át a gonoszokra. Kezdetben csak az életerőszívó (ennek köszönhetően öregedésben nem elpusztuló, gyorsan regenerálódó), irratus bogár és ember keveredéséből létrejött lidércek voltak a „gonoszok”, kik élő hajóikon (kaptárak, cirkálók, szállítók és dárdák) aratják az embereket pár száz évenként. Mivel millióan vannak, így néha kénytelenek alukálni menni, máskülönben kifogynának az emberek a Pegazusból (másból nem tudnak életet szipkázni). Sheppard azonban felébreszti őket, így több gond is felüti a fejét. Egy, el akarják pusztítani Atlantiszt. Kettő, túl korán keltek, és még nem elég nagy a pegazusi emberi populáció, hogy mindenki jól lakjon. Emiatt szeretnének átrucanni a Földre, ahol több milliárdan élünk, így az az egy bolygó képes lenne kiszolgálni az egész lidérc bagázst (és akkor még semmit sem tudnak a Tejútrendszerről). Három, mivel alig van kaja, és a Föld koordinátáit bármennyire is igyekeznek, nem tudták megszerezni (azaz három kaptár végül igen, de csak egy láthatta a bolygót is), a lidércek között polgárháború tört ki, ugyanis ezek az aranyos dögök territoriálisak. Amúgy, hierarchikus kultúrájuk van, melynek csúcsán a királynő, alatta a dolgozók/tudós/tiszt (nevezhető bármelyiknek), alattuk pedig a csak állati ösztönökkel rendelkező katonák állnak. Ezeket a királynők és a dolgozók irányítják telepatikus úton. Bár technológiailag ők is baromi fejlettek, főleg túlerejüknek köszönhetően tudták elgyepálni az ősöket, ugyanis– jobb szó híján nevezzük így – klónozással képesek voltak több millió katonát létrehozni. Mivel kezdetben nem igazán emeltek ki közülük egyetlen egyént sem, az egész kompánia inkább arctalan enemiknek tűnt, mint mondjuk a rohamosztagosok seregei, vagy az alienek hordái. Aztán Beckett megcsinálta a balul sikerült kísérletét, melyet feljebb említettem. Ennek eredménye lett az első nevesített lidérc ellen (előtte lidérc foglyok már kaptak nevet Sheppardtól), Michael. Szegény se lidérc, se ember, úgyhogy úgy döntött, magához hasonló hibridhadsereget alkot, és elfoglalja a Pegazust. Csak a haderő felállításához el kellett rabolnia, meg kellett ölnie és át kellett alakítania sok-sok embert. Illetve, ahogy azt már említettem is, Beckett klónozásával megszerzi a hoffi szert, amit ráereszt a galaxis embereire, ezzel is pusztítva a lidérceket és a humánokat. Mire sikerült megállítani, a Pegazus lakossága már hatalmas veszteségeket szenvedett, akár emberről, akár lidércről van szó.
A másik nevesített gonoszdi pedig Todd (Christopher Heyerdahl, igen, ugyanaz, aki Hallingot is játszotta). Ő nem is igazán ellenség, inkább olyan szövetséges, akinek nem érdemes hátat fordítani. Amíg az a javára válik, segít Atlantisz népének, ám ha az útjuk szétválik, nos, az már nem életbiztosítás. Mégis, ő az, aki segít az embereknek abban, hogy a lidérceket „megfosszák” az életszívó képességüktől a Michael és a Beckett klón által alkotott retrovírussal, részt vesz Michael üldözésében is, illetve ő az, aki figyelmezteti Sheppardékat az utolsó részben, hogy a Föld veszélyben van. Persze, máskor meg elárulja őket. Szóval, Todd egy ilyen köpönyegforgató, de szerethető alak, aki az SGA egyik legnagyobb egyénisége lett.
A lidércekben amúgy kifejezetten az tetszik, hogy az Ori és a goa’uldokkal ellentétben (no persze, leszámítva Michaelt) nem zsigerből gonoszak. Ők csak egyszerűen olyanok, mint az oroszlán. Mi pedig pechünkre, a zebrák. A pegazusban az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, s ez természetesen nem tetszik nekünk. A lidérceknek meg a pechük, hogy mi egy másik kontinensről jött zebrák vagyunk, és P90-esekkel, meg csillaghajókkal lettünk felszerelve. De szerencsére, ebből a helyzetből többször is felmerül a kérdés, vajon van-e jogunk megváltoztatni a lidérceket? Illetve, a lidérc lét tényleg egy véletlen genetikai kereszteződésből létrejött betegség-e, vagy valódi evolúció? A kérdés persze nem kerül megválaszolásra, talán nem is lehet, hiszen az sem jó, ha megváltoztatunk egy fajt, csak mert abban a galaxisban nem mi vagyunk az evolúció csúcsa, de az sem jó, ha megesznek minket. Innentől kezdve meg már a vagy ő, vagy mi hozzáállás dominál. Dicséretes azonban, hogy az írók végül igyekeztek nem kényszer, hanem békésebb, tárgyalásosabb módon megoldani a helyzetet. Természetesen, mivel az SGA története a sorozattal még nem zárult le, a dolog koránt sincs elvarrva.
Az első két évadban a lidércek mellett ellenséges volt a Genii is. Egy nép, akik a föld alatt éltek, így képesek voltak nagyobb technológiai fejlődésre, bár így sem jutottak tovább a mi ’50-es évekbeli szintünkön. A lidércek ugyanis minden eljövetelkor elpusztítják a technológiákat, ezzel meggátolva, hogy a préda a fejükre nőjenek (sőt, azt sem tűrik, ha nem emberi lények érnek el hasonló szintre, mint ők). Páran ezt kijátszották, mint az Utazók, akik űrhajókon élnek, illetve, a hoffiak, akik mindig elrejtették a feljegyzéseiket. És hát itt a Genii is, akik úton útfélen elárulták Atlantiszt. Közülük is a legrosszabb Acastus Kolya parancsnok (Robert Davi) volt, aki egyszer elfoglalta a várost, aztán több ízben megpróbálta megölni Sheppardot. Végül az alezredes végzett vele egy pisztolypárbajban (de nem ekkor láttuk utoljára).
Aztán van itt két ellenség, akik voltaképpen már szintén régi ismerősök. Már az első évadban összehozta az expedíció tagjait az agresszív nanocitákkal, amikről két évvel később kiderült, hogy ugyanolyanok, mint azok a replikátorok, akik az SG-1 6. évadjában időtorzító mezőbe ragadva emberi alakúvá fejlődtek. Csakhogy ezeket az úgynevezett asuranokat ősök alkották meg a lidércek ellen (sose derült ki, hogy van-e kapcsolat a jó öreg bogár-replikátorok és az asuranok között). Ők meg inkább önálló életre vágytak, csakhogy alapvetően pusztításra lettek programozva. Nosza, az ősök kiirtották őket, legalábbis azt hitték. Tízezer év alatt az asuranok építettek maguknak egy saját Atlantiszt, meg köré egy pöpec megacity-t. Az emberek megjelenésével, mint a sértődött gyerekek (mivel az embereket jobban komálták az ősök, mint őket) neki akartak rontani a Földnek, de az Apollo még idejében lebombázta a világukat, majd sikerült aktiválni a lidérc-gyilkoló programot is. Végül mégis ki kellett nyiffantani ezeket a masinákat, mert a lidércek ellen a „táplálék elpusztítása” nevezetű taktikát vetették be, ami nem volt jó, mivel azok az emberek.
S végül, a második régi ismerős, akik csak két rész erejéig köszöntek be, az asgardok. A kis szürke hátsójú törpék visszatértek halottaikból. Voltaképpen egy olyan renegát csoport tette tiszteletét, akik azért jöttek a Pegazusba évezredekkel ezelőtt, hogy ott a Nagytanács cseszegetése nélkül kísérletezhessenek az embereken (emlékezzünk Lokira az SG-1 7. évadából). Ám mivel a háborút az ősök bebukták, s mint írtam, a lidércek még a fejlett idegeneket sem tűrik meg, kénytelenek voltak elrejtőzni egy kellemetlen környezetű bolygón. Mivel ott már nem tudtak élni, újra előjöttek, és emberek millióival mit sem törődve kieszeltek egy tervet, hogy eltakarítsák a lidérceket. Ezt persze Sheppardék meghiúsították, és azóta mosolyszünet van az asgardok és az emberek között (remélhetőleg a filmre visszatérnek).
No, ennyit a szereplőkről, ellenségekről. Történetek terén még az Atlantis is az SG-1 receptjét követte, vagyis egy-két főszál évadonként, vagy évadokon át, melyet rengeteg független epizód ölelt körbe. Bevallom, én még mindig jobban preferálom ezt a módit, bár nincs kifogásom a folyamatos történetközpontúság ellen sem, csak ez így könnyedebb. Nem kell minden apróságra odafigyelni, hogy a két év múlva levetített epizód világos legyen Lényeg a lényeg, az SGA nem sokban tért el az SG-1-tól, max annyiban, hogy kissé sötétebb hangvételű volt, és sokkal kevesebb mitológiai elemet szőttek bele, ellenben annál több sci-fit. És emiatt az SG-1-ra jellemző „ez akár a valóság is lehetne” érzés is halványabb, hiszen sokkal kevesebbszer bukkan fel a Föld. Emiatt is tartom azt, hogy eme „érzés” elvesztését már nem kéne felhozni az ellen, hogy végre lehulljon a lepel a Csillagkapu Programról a Tau’ri népe előtt.
Viszont, azért ez a sorozat sem tökéletes. A szereplők abajgatásán túl semmi különbség nincs a Pegazus és a Tejútrendszer között, így kvázi fölösleges volt egy másik galaxisba küldeni őket (maximum annyiból volt értelme, hogy kissé sok lett volna a mi galaxisunkban a goa’uld, a replikátor és a lidérc, mint ellenség). Itt is erdő, ott is erdő, de legalább az SG-1-ban néha sivatag is felbukkant, vagy egy-egy nagyobb város. Az SGA-ban még az első évadban csak-csak voltak fejlettebb települések, de aztán már csak ugyanaz a faludíszlet bukkant fel újra és újra a kerek erdő közepén. A negyedik évadban üde változás volt az Asurus Coruscantot idéző világa. Ugyanígy felrovom, hogy idegenek sincsenek. Vannak a lidércek, aztán szevasz, mindenhol máshol csak emberek nyüzsögnek. Szerencsére az írók a negyedik évadra kezdtek rádöbbenni, hogy talán egy másik galaxisban sem ártana néhány idegen, ha már a miénkben is van pár (na, azért a Tejútban sem sok), így akkor kaptunk egy kristálylént, az ötödikben meg egy kihalt sekkarit, meg az asgardokat, illetve egy agresszív hullafehér harcimarci noname népet. Mondjuk jó lett volna ezt előbb behozni, de jobb később, mint soha alapon, így az Universe előtt azért még oké. Felismerték a hibát, imigyen abban már eme hibákat kiküszöbölve indíthatnak (és eddig az ígéretek alapján, ez be is fog következni).
Akkor most milyen is a Stargate Atlantis? Jó… mit jó? Remek. Vannak hibái, hiányosságai, persze, sőt, de minek nincsenek? Attól még könnyed, látványos, érdekes, remek karakterek vannak benne (még ha néha nem is tudnak velük mit kezdeni, akkor is szerethetőek), jó a sztorija, és nem utolsó sorban, utolsó Mohikánként állt meg egy olyan korszakban, mikor a jövő már nem érdekes, az űrhajók már nem látványosak, és a felfedezés a Földre korlátozódik… legalábbis Hollywood szerint. Az Atlantis elvitt oda, ahová ember mostanában ritkán merészkedik. És ha az Universe ott folytatja, ahol ez a sorozat abbamaradt, akkor kérem, még egy ideig nem kell attól félnünk, hogy a csillagkapu bezárul.
S ha már az SG-1-os irományom sorait az utolsó részből vett idézettel zártam, és ezt is annak a mintájára készítettem el, itt is álljon egy párbeszéd az 5×20 Enemy at the Gate-ből. Nem az utolsó sorok, mert azok szerintem annyira azért nem lettek hatásosak, de van egy rész, ami tökéletesen passzol ide:
- Atlantis, this is Stargate Command. Please respond. – Carter.
- Stargate Command, this is Atlantis. Nice to hear from you again, Colonel. . – Woolsey a rádióban.
- Mr. Woolsey, you gave us quite a scare. – Carter.
- Sorry about that. We’ve completed our re-entry, and as far as I can tell, we’re still in one piece. Dr. Beckett believes that he can bring us in over water but you might want to alert the Navy. It’s gonna be close. – Woolsey.
- Understood. – Carter.
- We are tracking them again. We should be able to project coordinates for splash down. – Davis őrnagy.
- Walter, you better get me the president. It looks like Atlantis is coming home. – Carter.
- Atlantisz, itt a Csillagkapu Parancsnokság. Kérem, válaszoljanak! – Carter.
- Csillagkapu Parancsnokság, itt Atlantisz. Jó újra hallani magukat, Ezredes. – Woolsey a rádióban.
- Mr. Woolsey, jól megijesztett minket. – Carter.
- Sajnálom. Beléptünk a légkörbe, és amennyire meg tudom ítélni, még egy darabban vagyunk. Dr. Becket úgy hiszi, hogy víz fölé tud vinni minket, de… jobb lenne, ha szólna a haditengerészetnek. Szoros lesz. – Woolsey.
- Értettem. – Carter.
- Ismét látjuk őket. Valószínűleg ezen a koordinátán fognak vizet érni. – Davis őrnagy.
- Walter, adja nekem az Elnököt. Úgy tűnik, Atlantisz hazatér. – Carter.
Miért jó, ha az ember nem tud aludni? Mert olvashat, és ha befejezte az olvasást, írhat arról, amiről olvasott. Úgyhogy most megint összedobtam egy ilyen rövid könyves szösszenetet.
Egy film, amit nyolc évembe telt megnézni. Moziba nem mentem el rá. Mikor a TV-ben adta a HBO, anyám mást akart nézni, én meg nem erőltettem. Aztán a feledésbe merült. Múltkor (idézőjelbe vele, lehet annak már egy éve is) adta valamelyik csatorna, legalábbis láttam a TV újságban, na akkor eszembe jutott, hogy meg kéne szerezni. Eztán újra feledésbe merült, mígnem pár napja Chelloveck kijelentette, hogy ez a film 100%-os, és talán még nekem is tetszene. Ez volt az utolsó lökés afelé, hogy ezúttal tényleg megnézzem. Már másnap rátettem koszos mancsom, aztán még készültem rá kicsit, révén egy ilyen film elé nem szabad csak úgy leülni, mint mondjuk egy 
Utolsó kommentek