LIGHTSPEED

„Houston, we have a problem.” – Hangzik el a mondat a robbanás után a Jim Lovell-t megformáló Tom Hanks szájából. A mondat, mely bár nem teljesen így hangzott, sőt, igazából nem is Lovell, hanem az Odyssey nevű parancsnoki modul pilótája, Jack Swigert mondta, és csak őt ismételte meg Lovell. A mondat, mely a média által totálisan érdektelennek tartott Holdutazást egy pillanat alatt a figyelem középpontjába állította. Az Apollo 13 „sikeres kudarcáról” szól ez az 1995-ben Ron Howard vezényletével készült filmdráma, mely a The Right Stuff (Az Igazak) mellett a legjobb az űrhajózás történelmével foglalkozó film.

Amennyiben nem láttad a filmet, vagy nem ismered az Apollo 13 történet, akkor spoilerek következnek.

A történet valós eseményeken alapul. 1971. április 11-én, 13 óra 13 perckor a Kennedy Űrközpontból 39-A állásáról lövik fel a 13-as számú Apollo űrhajót, hogy az Apollo 11 és 12 után harmadikként landoljon a Holdon. A fedélzetén három asztronauta utazik: Jim Lovell a hajó parancsnoka, Jack Swigert (Kevin Bacon) az Odyssey pilótája, és Fred Haise (Bill Paxton), aki az Aquarius névre keresztelt holdkompot irányítja. Ők a szerencsés 13-asok. Legalábbis április 13-áig. Pedig tényleg annak tarthatták magukat. Az eredeti csapat vezetőjének fülgyulladása lett, így Lovell teamje kapta meg az Apollo 13-at. Bár az Odyssey pilótáját, Ken Mattingly-t (Gary Sinise) két nappal az indulás előtt kanyaró gyanúja miatt le kellett cserélni a tartalék csapatban lévő Swigertre, nagyjából minden zökkenőmentesen és szerencsésen alakult. 13-án azonban, 21 óra 7 perckor beütött a krach. Miután leadták az első TV-s adást (a valóságban a második volt), amelyet egyik adó sem közvetített, a központ utasítást adott Swigert-nek néhány rutin feladat elvégzésére. Az egyik ilyen végrehajtásakor, egész pontosan oxigén megkeverésekkor egy tervezési hiba robbanást okoz az oxigén-tartályokban. A műszaki modul egyik oldala eltűnik, a levegő szökni kezdett, a víz elfagyott. Az Odyssey áram nélkül maradt. Az űrhajósok a holdkompba menekülnek (melyet rekord idő alatt ébresztettek fel és töltötték át belé a parancsnoki modul vezérlőrendszereit), ám az nincs arra felkészítve, hogy három embert lásson el napokig, vagy éppen manőverezzenek vele. Pályakorrekciók, energiaellátási hibák, szén-dioxidmérgezés, fagyás, fáradtság, rossz pályaív, a hőpajzs és az ejtőernyőház fedelének esetleges meghibásodása, valamint hasonló kellemetlenségek egész sora tarkítja az Apollo 13 hazaútját, mely végül a NASA kisebb seregének hála sikerrel végződik.

Azt hiszem, hogy aki látta a filmet, az egyetért velem, mikor kijelentem: ez egy remek film. Na de nézzük, miért. Először is, ritkán látni ilyen illusztris stáblistát. Tom Hanks nevéhez nem kell kommentet fűzni, hiszen csak az utóbbi évtizedek legnagyobb színésze. A Segítség, felnőttem és az Egyik kopó másik eb című családi mozik sztárja (azt hiszem őt méltán nevezhetjük így) olyan hétköznapisággal tud megformálni hősies alakokat, hogy könnyűszerrel elhisszük neki: John H. Miller százados, James Lovell, Forrest Gump vagy éppen Andrew Beckett tényleg léteznek (Lovell speciel valóban él). Bill Paxton Haise szerepében szintén telitalálat. Bár személyét legtöbbször csak mellékszerepekben láthatjuk (Aliens; Predator 2; Terminator; Titanic), azért csak-csak csurrant-cseppent neki néhány főszerep is (Twister; Joe, az óriás gorilla). Kevin Bacon afféle örök másodikként van jelen Hollywoodban. Főleg másod-harmad szerepekben látható, bár néha kijut neki is egy-egy főszerep, mint például a kultikus Tremors-ban (Ahová lépek, ott szörny terem). Az Apollo 13-ban nagyszerűen formálja meg azt a Swigert-et, akinek – mivel hirtelen pottyant a csapatba – kívülállóként folyton bizonyítania kell, majd még a balesettel is őt vádolják. A negyedik űrhajóst, aki végül szerencsés szerencsétlenségében nem tart a többiekkel, Gary Sinise alakítja. Őt újabban a CSI: NY című sorozat vezető helyszínelőjeként ismerhetünk, de láthattuk már sci-fiben is, mint amilyen a Mission to Mars (Mars-mentőakció) volt. Bár az általa megformált karaktert kvázi kirúgták az orvosok kanyaró miatt – holott Mattingly sosem lett kanyarós -, állhatatosan segíti társait, hogy visszajussanak a Földre. Végül még érdemes megemlíteni Mary Kate Schellhardt-ot és Ed Harris-t. Előbbi Lovell feleségét, Marilyn-t alakította, utóbbi az irányító központ parancsnokát, Gene Kranz-t. Harrisről érdemes tudni, hogy nem ez az első űrhajózási történelemmel foglalkozó filmje, melyben egy valóban élő embert játszott. A fentebb említett The Right Stuff-ban ugyanis ő formálta meg John Glenn űrhajóst. Apró érdekesség még, hogy az igazi James Lovell szintén szerepel a filmben, mint az Iwo Jima kapitánya (ez a hajó szedte fel a 13 legénységét). Sőt, a felesége, Marilyn is felbukkan a rakéta startjánál a tömegben.

A film technikai megvalósítása páratlan. A trükkök ma is szemkápráztatóak. Elég csak azokra a lélegzetelállító jelenetekre gondolni, mikor a rakétát a kilövőállásban mutatják, vagy mikor fellövik. Az igazi bravúr szerintem mégsem ez, hanem a súlytalanság állapota. Sok filmben ezt kábelek segítségével oldották meg, ellenben itt a színészek valóban súlytalanság állapotában játszottak (no nem végig, csak az igazán látványos jeleneteknél). A NASA ugyanis kölcsönadta a Vomit Comet (szabadfordításban talán „hánytató üstökös” lehetne) becenevű KC-130-sát, mely két perces szabadesésben képes mikrogravitációs környezetet szimulálni (kiképzésnél használják). A filmesek ebben aztán felépítették az Odyssey és az Aquarius belső terét, majd elkészítettek jó pár felvételt, melyben a színészek súlytalanul lebegnek. Apropó, Odyssey. A Kansas Cosmosphere and Space Center’s Space Works segítségével helyreállították az eredeti Apollo 13-as parancsnoki modult, így mikor kívülről mutatják azt, az tényleg az eredeti Odyssey. Emellett készült néhány belső felvétel is.

A zenére nem szeretnék sok szót pazarolni. Fantasztikus. James Horner, aki már olyan filmekhez szerzett hasonlóan frenetikus akusztikus aláfestést, mint az Aliens, a Titanic, a Deep Impact és hasonlók, ezúttal sem hazudtolta meg magát.

Mint történelmi film, azért nem árt, ha van némi kapcsolata a valós eseményekkel. Az Apollo 13 alapját a James Lovell és Jeffrey Kluger által közösen írt Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 (itthon simán Apollo 13) című könyv alkotta. Illetve a film technikai konzultánsának David Scottot választották, aki az Apollo 15 parancsnoka volt. Ennél fogva a film többnyire történelem hű, ámbátor, mivel azért ez főleg egy dráma, és hát vannak olyan dolgok, amik a vásznon nem mutatnak jól, de megtörténtek, vagy éppen nem történtek meg, de jól mutatnak, így bizony itt is akadnak elsumákolt vagy éppen fantázia elemek. Érdemes meghallgatni a DVD-n Jim és Marilyn Lovell audiokommentárját, mely felfedi eme ellentéteket. Én csak pár kirívót emelnék ki, pusztán érdekességből, nem szőrszálhasogatásból. Swigert-et a filmben úgy alkották meg, mintha teljesen kezdő lenne, akinek folyton bizonyítania kell. Valójában az egyik legjobb pilóta volt már akkor, és sosem hibáztatta senki a balesetért, ennél fogva a veszekedés sem játszódott le Haise és Swigert között. Emellett nem két nappal, hanem egy héttel a kilövés előtt lett a csapat tagja. Aztán, a film szerint Lovell és emberei azért kapták meg a 13-ast, mert Alan Shepardnak fülgyulladása lett, ezért nem mehetett az ő teamje. Valójában az eredeti legénység az Apollo 10 csapata lett volna, élükön Gordo Cooperrel. Shepard azonban ekkorra gyógyult fel betegségéből, és mindenáron repülni akart. Ezért akár Coopert is hajlandó lett volna kifúrni. Coopernek ez nem tetszett, inkább beintett Shepardnak és a NASA-nak, majd otthagyta az űrhajózást. Deke Slayton (aki a legénységek összeállításáért volt felelős) ezután kijelölte Shepardot, de a NASA legfelsőbb vezetése nem akarta egy olyan veteránra bízni az Apollo 13-at, aki a Holdra szállásban kezdőnek bizonyult. Ezért inkább Lovell-t és Haise-t választották, akik az Apollo 11 tartalékát alkották ’69-ben (a harmadik tag ekkor még William Anders volt, de ő a 11 fellövése után leszerelt), így ők voltak a legtapasztaltabbak a Holdra szállásban (természetesen csak szimulátoron). Melléjük pedig bekerült Ken Mattingly, akit végül Swigert váltott. Aztán, a film alatt elhangzik, hogy csak Swigert tud dokkolni a modullal, ami azért hülyeség, mert mindhárom űrhajós ki lett képezve a dokkolásra. Végül még talán azt érdemes megemlíteni, hogy míg a filmben Mattingly oldotta meg az Odyssey visszakapcsolásának problematikáját, a valóságban ő csak egyike volt annak a tucatnyi mérnöknek, akik ezt megoldották, és köztük volt Charles Duke is, aki miatt Mattingly kiesett (ugyanis Duke lett kanyarós, és az orvosok attól féltek, hogy Mattingly elkaphatta tőle).

Persze, mindezek olyan motívumok, amiket „szükséges” volt kiszínezni ilyen-olyan okokból. Vagy, mert nem túl drámai (pl.: mennyivel jobb, hogy a kiesett csapattag egymaga menti meg a bajbajutottakat), vagy, mert rossz fényt vetett volna egy történelmi alakra (ugye milyen rondán festett volna, ha a filmben az szerepel, hogy Alan Shepard, aki az első amerikai űrhajós volt az űrben, mindenkin átgázolt). Szóval van ez így. Ennek ellenére a film nagyszerű, mondhatni, alapmű. Szórakoztató alkotás, mely hiteles képet fest az amerikai űrhajózás egyik legnagyobb tragédiájáról (a másik az Apollo 1 volt). Nagyszerű zenével, látvánnyal és remek színészekkel.