LIGHTSPEED

Ugorjunk be kedvenc Deloreanunkba, és száguldjuk vissza az időben, mondjuk úgy tizenegy évet. 1997-et írunk. A mozi korszak olyan éveiben vagyunk, mikor hódítottak a mumusok, és talán pont ’97-ben csapott le ránk a legtöbb nyáladzó, emberevő, parazita, barátságos, ne adj isten barátságtalan, a Földet/Galaxist meghódítani kívánó, vagy megmenteni akaró lény. Hiszen ekkor mutatták be a Star Wars ep4-5-6 felújítását rancorostul, dewbacostul, rontostul, Jabbástul, miközben az Elveszett világában a dinoszauruszok megcsócsáltak pár humanoidot, Ripley is feltámadt egy újabb körre, hogy még egyszer rendet vágjon a már mutálódó Alienek között. A Men In Black ügynökei színre léptek, míg Korben Dallas előkerítette az Ötödik elemet. Szóval, 1997 jó év volt. Nem csak azért, mert három legkedvencebb szériám ilyen-olyan módon visszatért, hanem mert betévedt három olyan, ami szintén belépett a best kategóriába, legalábbis saját kis listámon. Na igen, van még egy idegenes-szörnyes, vagyis inkább korrektebb lenne azt mondani, hogy bogaras sci-fi, amit nem említettem, és szintén ezen év terméke. Mégpedig a Starship Troopers, aminek a magyarok valamilyen oknál fogva az iszonyú idióta Csillagközi Invázió címet adták… (Egen, valamikor ’97-re taksálható az is, amikor egyre lököttebb magyar címeket kezdtek el ontani, ami végül ilyen Aliens vs Predator A Halál a Ragadozó ellen 2 Requiemig és Hipervándorig fajult. Csendben jegyzem meg, hogy az előbbinek már négy különböző címvariánsa van, annyira nem tudja senki, hogyan keresztelték el… szóval no komment).

De vissza a Starship Troopersre. Míg Korben Dallas a gonosszal és hígvelejű mangalor csatlósaival küzdött a dögös Lilo kegyeiért (meg mellékesen a mi kis kék bogyónkért), illetve a MIB ügynökeinek nagycsókákba rejtőzött kiscsókák által rejtett zsebgalaxisokat kellett megtalálnia egy nyolc méteres Edgar-zakót viselő űr-csótány elől, mert különben a kiscsókák elpusztítottak volna minket, addig Paul Verhoeven rendező másfajta veszélynek tette ki a Földet.

Na, innentől csillagközi spoilerinvázió, szóval csak saját felelősségre.

A távoli jövőben járunk. Ahogy annak lennie kell, az emberiség kirajzott az űrbe, szép nagy hajókon, és kolonizált egynéhány bolygót. Sajnos, nem sajnos, ebben a szép új világban a demokrácia megbukott, leginkább néhány veterán katonának hála, akik a távoli múltban elhasaltatták a kormányokat, és egy teljesen új államformát alakítottak ki, melynek neve United Citizen Federation (az 1959-es Robert A. Heinlein könyvben Terran Federation a neve). Egy gyönyörű katonaállamot. Ahhoz, hogy szavad legyen a világban, a minimum, hogy legalább egyszer beállj az űrgyalogsághoz, a flottához, a hírszerzéshez, vagy bárhová, ahol uniformist meg lőfegyvert kaphatsz. E nélkül nem szavazhatsz, nehezebben kaphatsz engedélyt gyerekre, meg ilyenek. Persze, ahogy annak lennie kell, a propagandaduma is folyamatosan jön az infócsatornákon (Federal Service), hogy milyen szép és jó ez a világ. A poén: tényleg szép és jó. Tiszta Föld, elégedett polgárok, remek oktatás, még jobb orvoslás, bomba nők, álom férfiak. Szóval, a mi kis civilizációnk olyan frankó lett, hogy csak na.

Azonban, van egy apró bibicsek. Itt vannak a bogarak. Mint akkut bogárfóbiás, igencsak átérezem, hogy mennyire feszélyezheti a kis államközösségünk szomszédjában éldegélő ízeltlábú társadalom. Ugyanis ezek az űrrovarok, bár technológiai szintjüket egy hangyafarm is lekörözi, mégis ugyanolyan jól elvannak, mint humanoid szomszédjaik. Földalatti városaikban tengetik életüket egy működő civilizációban (bogárállam ), és még kolóniáikat is létesítenek. Ez utóbbit nem igazán sikerült felfognom, hogyan érték el, de a tény az, hogy egész kis birodalmat uralnak.

No, a sztori ott kezdődik, hogy ifjú titánjaink kilépnek a suliból. Itt van a főhős, Juan „Johnny” Rico (Casper Van Dien), gazdag ősökkel megáldott, matematikából nem túl erős, különleges képességekkel nem rendelkező, a statisztikára nem fogékony egyszeri kölök, aki szülei akaratának ellenszegülve, egy nő kedvéért beáll az űrgyalogsághoz (Mobile Infantry). A hölgyemény neve Carmen Ibanez (Denise Richards), aki szintén katonának áll, mint pilóta. Ugyanis élete álma, hogy egy félmillió tonnás csillaghajót vezessen. Az ő ellenlábasa Dizzy Flores (Dina Meyer), éles eszű futballjátékos, aki bármit megadna azért, hogy Rico végre észrevegye. Szegény a suliban nem jár túl nagy sikerrel, így a fickó után megy az űrgyalogsághoz. Hátha az összezártság, a közös zuhanyzás, meg Carmen távolléte jótékony hatást gyakorol kapcsolatukra. Sajnos Rico maradéktalanul hűséges, meg is lesz a jussa, Carmen dobja egy csillaghajóért… na meg Zander Barcalowért (Patrick Muldoon), aki ugyanazon hajó (Rodger Young) első pilótája. Semmi baj, Rico örülhet, hiszen karrierje van az űrgyalogságnál, na meg ott a haverja, a kicsit ész-sovány, de amúgy jó fej Ace Levy (Jake Busey). Ja, és majdnem megfeledkeztem Carmen és Rico legjobb barátjáról, Carl Jenkinsről (Neil Patrick Harris), aki meg a hírszerzésnél lett ezredes, mivel telepatikus képességei kincset érnek. Szóval, az egészet akár Space Hills 90210-nek is nevezhetnénk, de ez csak az alapszitut. Amint elindul a katonásdi – hogy a felvezetőt ne is említsem, ami már eleve szembesít minket azzal, hogy a tini-sorozatok egyszerűségével vetekedő előkép tényleg csak előkép -, igencsak elfajulnak a dolgok. Színre lépnek olyan emberek, mint az igencsak szemléletes módon oktató kiképző őrmester, alias Zim (Clancy Brown), vagy a tanárból szakaszparancsnokká avanzsált Jean Rasczak hadnagy (Michael Ironside), illetve a rovarirtó fenegyerek és kötelező fekete, Sugar Watkins közlegény (Seth Gilliam). Illetőleg megemlíthetem még a Rodger Young parancsnokát, Deladier kapitányt (Brenda Strong; ő a második részben is szerepelt, de már, érthető okokból, nem Deladiert alakította).

Nos, a sztori akkor kapcsol rá, mikor Carmenék hajójának festését meghúzza egy aprócska aszteroida (úgy háromszor akkora, mint az 550 méteres Rodger Young), és mivel ez a kis csókolózás az adótoronyba került, nem tudják figyelmeztetni a Földet. A szikla el is tűnteti a térképről Buenos Airest. Hamar kiderül, hogy a kavicsot egy rovarplazma térítette el a bolygónk felé, szóval ezt a humánok háború indítéknak veszik és megkezdődik a csillagközi invázió. A felsőbbrendű emberiség pofára esik, közel háromszázezer embert vesztenek alig egy óra alatt, és az űrflottát is rendesen megtépte a rovar-tüzérség. Eztán inkább a totális bogárirtás helyett a szép lassú, gondos előrenyomulást választják, melynek egyik fő ütege Rasczak Rosszcsontjai, melyet egy tragikus fiaskó után átkeresztelnek Rico Rosszcsontjaira. Addig persze sok vér lefolyik még Klendathu és a P bolygó (az előbbi a fő rovarvilág, az utóbbi meg az egyik kolóniájuk) folyóin (már ha vannak olyanok), és jó pár tonnányi ólmot ellőnek, miközben megpróbálják becserkészni a fő rovarzsenit, hátha azzal megfordítható a háború menete (mert a filmben a bogarak állnak nyerésre).

Az elmondható a történetről, hogy nem túl nagy hűbelebum, sőt, az eleje a tini-sorozatokat veszi alapul, a közepe a legvéresebb trancsir filmeket, a vége meg nem is tudom… Számomra az csak úgy van. Abbahagyták, nem befejezték. A színészek sem éppen Marlon Brandok, sőt, a javuk nem véletlen maradtak máig ismeretlenek, vagy csak B-film sztárok. Igazán csak Michael Ironside és Dina Meyer neve az, amire talán az átlag moziba járó is felkapja a fejét (az előbbi, mint karakteres arc, az utóbbi meg a Fűrész filmek gyanánt), illetve Denise Richards, bár ő már lehet feledésbe merült James Bond óta. Mégis, Paul Verhoeven (akit amúgy én szimplán „az egyszerű filmek nagymesterének” szoktam nevezni) úgy töltötte meg eme művet, hogy az mégis kitűnjön a B-filmek közül, és feljebb kússzon az A kategóriába.

Először is, lenyűgözők az arachnidok. Remekül kitalálták a különböző fegyvernemek ízeltlábú megfelelőit. Vannak a lóti-futi pókfajzatok (warrior), akik a gyalogság megtestesítői, durván négy méteres apróságok (a többiekhez képest ). Kapunk légideszantosokat (hopper), és óriási tankokat (tanker bug), melyek valamiféle tüzes-savas szmötyit köpködnek, jó vastag a páncéljuk és úgy tizennyolc méteresek. A légvédelem megfelelője a plazmaseggűek (plasma bug), ők jó nagyot szólnak, mikor szétpukkannak, és durván negyven méteresek. Szerencsére nem csak harcibogarak, de „civilek” is vannak. Ilyenek a kis csótányszerű vacakok (chariot bug), akik szállítják a nagy rovarzsenit (brain bug), aminek kedvenc időtöltése az emberi agy kiszívása, ezáltal tudásának megszerzése, és/vagy a test manipulálása csapdák felállításához. Azaz, ő a hírszerzés. Érdekesség, hogy a könyvből csak a warrior és a brain bogarak kaptak szerepet, viszont kimaradtak a workerek (munkásosztály, afféle alagútépítők, teljesen ártalmatlanok, a regényben csalinak használták őket) és a királynő.

A bogártársadalmon kívül a földi kultúrát is egész jól összerakták. Bár magát a Földet nem sokáig látni, illetve ott sem kapunk igazán szép tájképeket, a más bolygók települései, mint az űrgyalogság kiképzőerődje, a P bolygó előőrse, bár nem olyan bonyolultak, mint teszem azt Hadlay’s Hope, pontosan illeszkednek a történetbe. Minden rendezett, szögletes, célszerű, katonás. A ruházatok, különösen az uniformisok a II. világháborús német SS egyenruhákról lettek mintázva, ezzel is erősítve az amúgy sem gyenge náci szimbólumokat. A fegyverek sem semmik, szerintem még Vasquez is imádta volna ezeket a Moritákat, amivel ebben a filmben puffogtatnak. Nagyok és szépek, jó sok töltény fér beléjük, ami nem árt, mert a fél tár rámehet, mire egy bogár felfordul.

A látványra sem panaszkodhatunk. A bogarak még így tizenegy év után és remekül néznek ki, és a tömegjeleneteik máig impozánsak. Az űrhajók a leszállóegységektől a nagy csatahajókig lenyűgözők. Számomra az egyedüli fájó pont az, hogy a vadászgépeket hanyagolták, s csupán egy látványos bombázás erejéig láthatjuk őket. Pedig megnéztem volna egy légiharcot.

Érdekességként annyit hadd tegyek hozzá, hogy ebben a filmben fejlesztették ki azt a 3d-s szoftvert, ami képes volt minden karaktert külön irányítani, más-más mozgással felruházni, illetve elkerülte a lények egymáson történő áthatolását. Viszont mindnél több rovar nyüzsgött a képen, annál nagyobb volt a veszélye annak, hogy több példány teljes szinkronban kezd el mozogni (a kezdetleges program még nem rendelkezett akkora mozgáskészlettel, és minden példányon ugyanaz a ciklus futott újra meg újra, más-más ütemben). Ennek elkerülése végett három-négy embernek szakaszonként levetítették a filmet, akik megkeresték a párban mozgó bogarakat, mire a szakemberek az egyiknek más ritmust adhattak. Ez a folyamat azonban több hétig eltartott minden egyes plánnál.

A film nem ódzkodik a véres valóságtól sem. Mármint, szó szerint. Itt bizony nincs kec-mec, az emberek elvesztik a kezeiket, lábaikat, fejüket, olykor mindezt egyszerre, máskor csak szimplán ketté harapják őket, vagy egyszerűen szétolvadnak. Öncélú? Lehet, de mondja meg nekem valaki, hogyan nézne ki máskép egy ragadozó bogarakkal szembeni háború? Szerintem így. Persze, nem csak a vörös vér festi át a tájat, de egy kiadós csata után az űrgyalogság emberei már szép kék-zöld-sárga színben pompáznak a rovarnedvek miatt. A film a vérszegénység mellett a prűdséggel sem tudna elszámolni, így a zuhanyzós jelenetben mindenféle cenzúra nélkül csodálhat meg a néző leplezetlen női és férfi felsőtesteket, fenekeket (na, azért a nemi szerveket már gondosan elkerülték, ami nem is baj). Mindezek mellett számomra az a meglepő, hogy a filmben alig káromkodnak, ami furcsa egy ilyen naturalisztikus műnél.

Érdekes megoldás a film történetét néha-néha megszakító híradás, vagyis a már említett interaktív Federal Service. Ezen keresztül ismerkedhetünk meg olyan dolgokkal, mint propaganda, Buenos Aires tragédiája, a médiumok, a törvénykezés, satöbbi. Ez persze nem új keletű, Verhoeven a Robotzsaruban is szívesen alkalmazta eme motívumot.

Persze, a film igazán érdekes eleme maga a tény, hogy az emberiséget összehasonlítja a rovarokkal. Az elején rengeteg olyan utalást kapunk, hogy szerény kis fajunk sokkal-sokkal többre tartja magát ízeltlábú társaiknál. Hiszen az iskolában boncolgatják őket, Carmen művészetek megalkotásáról hablatyol, illetve a két tudós beszélgetése (melyben szokatlan módon a fiatal a maradi, és az öreg a nyitott) is ezt jelképezi. Mégis, az első hullám, melyben benne van minden tudásunk és technológiai felsőbbrendűségünk, majdnem félmillió emberi áldozatot követel. Később az is kiderül, hogy a bogarak mindezt nemcsak létszámfölényüknek, hanem nem létezőnek vélt eszüknek is köszönhetik.

Az olyan apró nüánszokról, mint, hogy minden tanár nyomorék (Rasczak félkarú – egy képregényből kiderül, hogy miért -, a biológiai professzor vak), vagy mikor a toborzótiszt elmondja Riconak, hogy milyen derék dolog a gyalogsághoz jelentkezni, mert ő ott vált azzá, aki, erre kiderül, hogy mindkét lába hiányzik… hát ezek felteszik a pontot az i-re.

Összességében, az egyszerű felszín többet takar, mint egy hentelős-háborús mű. De ha még ezt a mélységet nem is vesszük észre, vagy nem érdekel, akkor is érdemes megnézni, mert a látvány üt, a bogarak nagyon jók és ennyi lőszert kevés filmben lőnek el ilyen nagy elánnal (és még jó nők is császkálnak benne ).

Persze amellett sem szabad elmenni, hogy a film minden erénye mellett mégis bukás volt, mert világviszonylatban alig hozta vissza a ráfordított költséget. Ennek ellenére készült egy (szörnyű) folytatása, egy (számomra legalábbis) tűrhető animációs-széria, és már úton van a harmadik rész is, mely – akárcsak elődje – szintén csak DVD-n jelenik meg, szóval nem kecsegtet semmi jóval. Illetve annyival mégis, hogy a 2. résznél több rovar lesz, szerepet kapott benne Jolene Blalock (egy zuhanyzós jelenet rendel neki) és Rico is visszatér, mint tábornok.