LIGHTSPEED

Miközben lassan a végére érek a Voyager csillaghajó kalandjainak, úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni a Trek 40. születésnapjára készített PC játékot, a Legacy-t. Miután végigküzdöttem magam a Hazard Team élén az Elite Force-on, miután seggbe rúgtam a kardikat a USS Sovereign hídjáról a Bridge Commanderben, miután felderítettem a felderíthetetlent az Away Teamben, kétszer is legyúrtam a borgot az Armadákban, és persze a Starfeet Command trilógia sem maradhatott ki, hát nem gondoltam volna, hogy egy Trek játék még tud meglepetéseket okozni. Tudott, csak az éppenséggel nem volt annyira kellemes, mint a felsoroltak által okozottak.

Ami pöpec
Első, és legfontosabb a pozitívumok listáján, hogy ebben a történetben részben megkaptam azt a crossovert, amire kicsi szívem a Nemesis óta áhítozik. A sztori a Föderáció hajnalán, az NX-01 Enterprise egyik utolsó küldetésével indít. Kicsit furcsa ez a hajó a sok USS Akármicsoda NCC-123 nevű hajók mellett, amik közül több osztály már erősen TOS jegyeket mutat. Tehát az egyik korszakból a másikba váltást remekül kidolgozták. Na de vissza a sztorira. Archer és az Enterprise kivonul, hogy felkutasson egy eltűnt vulcan tudóst. Csakhamar bonyolódni kezdenek a dolgok, mivel előtűnnek a romulanok, akikkel nemrég vívtunk háborút, és természetesen továbbra is a Föld elpusztítása a céljuk. Mármost, ez nem jön össze, hála az Enterprise-nak. Eztán ugrunk úgy nyolcvan-száz évet, át az Enterprise-ra. Csakhogy ez már a Constitution osztályú, és az NCC-1701 USS Enterprise nevet viseli. Indul az oldscool éra, bár ebből semmit sem érzünk, hál’ istennek. Az ifjú Kirk kapitány első öt éves küldetését teljesíti, miközben kellemesen áll a bál a klingonokkal. A vulcan tudós itt újfent bajt kever, majd pár évvel később megint szembekerül Kirkkel, de akkor ő már az NCC-1701-A USS Enterprise-on ücsörög, és a háttértámogatást az NCC-2000 USS Excelsior adja (sajnos nem Hikaru Sulu hangjával ). Miután helyre tettük a klingonokat, újabb generációváltás történik. Megjelenik a USS Stargazer és belekóstolhatunk Jean-Luc Picard első parancsnoki teendőibe. A vulcan tudós már megint gond, akárcsak a romulanok. A Stargazerrel mégsem velük kell törődnünk, hanem egy csillagrendszer evakuálásával, melynek napja szupernovává változott (hála az említett hegyesfülüeknek). Amint ezzel megvagyunk, irány az NCC-1701-D, mellyel kémkedő feladatokat teljesíthetünk (amennyiben valaki képes egy negyvenkét emelet magas, közel hatszázötven méter hosszú döggel besurranni a Romulan Csillagbirodalom szívébe, természetesen három másik hajó kíséretében). Amint a D küldetéseit is letudtuk, Picard megkapja harmadik hajóját, az NCC-1701-E USS Enterprise-t. Na, ekkor már nem kell túl sok speciális feladatot ellátnunk, éppen csak annyi a dolgunk, hogy megállítsuk a Föderációt megtámadó borgot. Csakhogy, ezúttal nem egy dobókocka érkezett, hanem egész armada. Első lépésben megint evakuálhatunk egy naprendszert, ami viszonylag macerás, mert egyrészt fedeznünk kell a civil konvojokat (mondanom sem kell, nem olyan strapabíróak, mint egy Galaxy vagy Sovereign), másrészt meg kell gátolnunk a borgot abban, hogy a civilek elmenekülése előtt asszimilálja a bolygókat. Ez nagyon mókás egy olyan csillagrendszerben, ami tele van térhajtóműüzemelést gátló nebulákkal, kb öt bolygóval, tucatnyi civil hajócal, a borgok pedig végelláthatatlan sorokban özönlenek. S csak ezután jött a végső küldetés, ahol végre leszámolhattunk a borg királynővé avanzsált vulcan tudóssal és „aprócska” kompániájával.

Szóval a sztori korszakokat átívelő, bár annyira azért nem korszakalkotó. Mindenesetre jó végigmenni a különböző nemzedékeken. Vezetni az összes híresebb Enterprise-t, védeni a Deep Space Nine-t, vagy megkeresni a USS Defiantot. Egyetlen probléma, hogy bár Sisko és Janeway is feltűnik, velük együtt a Defiant és a Voyager, ezeket sajnos a missziók során nem irányíthatjuk (bár a flottában lehet Defiant és Intrepid osztályú hajó, de az nem az igazi). Nagy pozitívum, hogy minden szereplő az eredeti hangján szólal meg, azaz Archer Scott Bakula; Kirk William Shatner; Picard Patrick Stewart; Sisko Avery Brooks, míg Janeway admirális Kate Mulgrew. Egyetlen apró hátulütője volt ennek a díszes társulatnak, méghozzá az, hogy Shatner 70 éves hangja nem igazán passzolt a 25-30-as éveiben járó ifjú Kirkhöz, de ha csak ennyi baj lenne…

Ami még remek, az a grafika. Már a Bridge Commanderben is ámultam, de itt lazán túltettek rajta a grafikusok (ehhez lehet van némi köze az elmúlt éveknek ). Gyönyörűek a hajók, mind a filmbeliek, mind az újak, bár romulan részről van néhány merész darab, de még azok is beleillenek a faj hajói közé. Viszont nagyon hiányzott egy intro videó. Azok mindig olyan pazarak a Star Trek játékokban.

A zene sem rossz, bár hiányolom a klasszikus dallamokat. Az effekthangok pedig a szokásosak, egytől-egyig a filmekből és sorozatokból vannak.

Ami nem pöpec
Minden más. Kezdjük rögvest az irányítással. Alapvetően nem bonyolult, amíg ki nem derül, hogy az űrben nem lehet függőlegesen 360 fokos fordulót tenni. Se nem orsóztatni. A hajót az orrára, a farára, többé-kevésbé az élére is állíthatjuk, de fejre nem fordíthatjuk. Mit számít, hogy az űrben nincs viszonyítási alap, így mindegy, hogyan áll az a hajó. Ebben a játékban van fönt-lent, jobbra-balra. Sőt, még bejárható tér is. Egy bizonyos pontig lehet haladni, aztán csókolom, egy láthatatlan fal úgy visszapattintja a hajót a játéktér felé, mint valami teniszlabdát. S még ezt is lehet tetézni. A játék szerint az űr ugyanis nem csak, hogy nem járható be szabadon, a csillaghajók úgy viselkednek benne, mintha légkörben röpködnének. A forduló oly mód történik, hogy be kell dönteni oldalra a hajót, majd emelni az orrát, miközben a masina lomha fordulóba kezd, miközben kissé lefelé mozog. Mondanom sem kell, ez igencsak érdekes manővereket eredményez, mikor hat-nyolc borg hajó kavarog körülöttünk, a milyeinkről nem beszélve, vagy ne adj isten egy aszteroidamezőben szlalomozunk. Mindezek tetejében még lazán meg is tud keveredni az ember kormányosa, mikor a kamera úgy dönt, hogy neki más szögben jobb a rálátás. Ez már csak akkor viccesebb, amikor egymás után húsz-harminc látószöget próbál ki.

Persze, no para, ütközés esetén a hajó nem robban fel – még jó, ilyen szutykos irányítás mellett az már emberkínzás lenne. Egyszerűen gellert kap a csillagszekér a másik hajóról, aszteroidáról vagy bolygóról, és megy tovább, mintha mi sem történt volna. Picard élt-halt volna ezért a technológiáért a Nemesisben.

A másik kedvencem a célbefogó rendszer. Hát ez egy gyönyörű találmány. Ugye, a fézerek általában – hála a tányér formájú elülső résznek – a TNG idejében kb 360 fokban képesek tüzelni. Plusz általában vannak fézerek a farok részen, a hason, szóval úgy teletűzdelik ezeket a masinákat ágyúkkal (vagyis, TNG-ben már ívekkel), mint valami mutáns sündisznót, ily módon a tér bármelyik irányába tudnak tüzelni. Ennek tekintetében azt még beveszi a gyomrom, hogy az Enterpirse és TOS érában lévő hajókkal csak korlátozottan tudok lőni, de hogy az Enterprise E és D is csak előre és hátra tud tüzelni olyan 45 fokos szöget lefedve, az gáz. Ha valami közvetlen mellettünk, fölöttünk vagy alattunk van, akkor onnantól kuka a hajónk. Ennél már csak a torpedók poénosabbak. Először is, kifogyhatnak, csak éppen nem tudni, mikor, mert azt éppenséggel semmi sem jelzi ki. Másrészt, a célbefogási rendszere AÉS szabvány szerint működik. Amikor Éppen Sikerül. Volt olyan, hogy közvetlen szembe repültem egy borg kockával. Ami ugye nem éppen az a fajta hajó, aminek olyan kicsi lenne a célfelülete. Teszem azt, ezt még egy X-Wing célzókomputere is be tudta volna fogni. De nem az Enterprise E-jé. Nyíl egyenesen képtelen volt célba venni (ennél fogva lőni sem lehetett), pedig olyan közel repültem hozzá, hogy kezet foghattam volna a kollektíva helyi képviselőivel. Olykor meg akkor is befogta a célt, amikor az mellettem repült, pedig pont a torpedóktól nem várnám el ezt (valaki felcserélte a torpedókat a fézerekkel). Arról az apróságról már nem beszélve, hogy nem lehet válogatni a foton- és quantum-torpedók között. Az Enterprise E és a Defiant használja egyszerre mindkettőt (amúgy semmi különbség a két típus közt, csupán más színűek), de úgy, hogy a fotont hátra, a quantumot előrefelé szórja.

Mókás dolog a flotta irányítása. Lehet egyszerre egy, vagy négy hajót vezérelni. Ezzel két probléma van. Első, néha baromi jól jött volna, ha a max négyfős flottát példának okáért két-kétfős csoportra bonthattam volna. A második, és ez a rosszabbik, hogy sajnos az MI ebben a programban nem éri el egy újszülött béka szintjét. Kever-kavar, mint Rozi néni a konyhában. Szép példa az utolsó küldetés. Vulcan-borg tudós valami anomáliában ül a hajójával, miközben borg kocka, asszimilátor, tégla, meg ilyenek köröznek körülötte, amikkel jómagam, szerény flottám és még pár másik hajó (föderációs, rumulan és klingon) próbálják felvenni a harcot. Ekkor befut egy Nebula osztályú űrszekér, amely a rendelkezésünkre bocsát pár tartályt, amiből kettőt kell az anomália alá és fölé helyezni (precíziós manőver ebben a játékban, viccnek is rossz volt, de tényleg belerakták), hogy megszűnjön, ezáltal lezárjuk a borg űrbe nyíló féregjáratot. A taktikám egyszerű volt. Enterprise E-vel a helyére vontatom a tartályokat, míg a flottám (és azok, akiket nem irányíthatok) lefoglalják a borgot, hogy ne lőjék szét a már pozícióban lévő tankokat, meg engem sem, ha lehetséges. Kijelöltem a flottámnak a célt (úgy, hogy egyszerre mind a négy hajónak parancsoltam), majd átváltva csak az Enterprise-ra, elindultam a tartályok felé. Csakhogy, a hajóim hamar szétkapták a kijelölt borgot, aztán szétszéledtek, és egyesített erő helyett egy-egy harcot kezdtek vívni. Természetesen mindenki a maga súlycsoportjában, vagyis a Galaxy lerohant egy kis téglát, a Defiantom meg kikezdett a kockával. Mindeközben az Intrepidem két asszimilátorral barátkozott össze. A Galaxy jól tűrte, ám a másik kettő csakhamar dögleni kezdett. Gyors váltás a kifingani készülő hajókra, elrendeltem a sérülések javítását (ezt természetesen manuálisan kell, mert odáig nem terjed ki az MI, hogy maga végezze el). Eztán egyesével kijelöltem mindenkinek a kockát (ekkor jött volna jól, ha csoportokba lehetett volna szedni a hajókat, mert akkor háromnak egyszerre jelölöm ki, nem egyesével háromnak), majd visszatértem az Enterprise-ra, aminek elvileg már el kellett volna érnie a tartályokat. Gyakorlatilag visszatért a csatamezőre és nagyban hepajkodott a borg-vulcan tudós ekkor még sebezhetetlen hajójával. Értékes percek vesztek kárba, mire újra irányba állítottam azt a szerencsétlen (és ekkor már súlyosan sérült) hajót, s javítások közepette megpróbáltam lerázni a két asszimilátort (ezek a szutykok veszélyesebbek, mint a kockák). Természetesen az MI irányította baráti flotta eddigre elbukott. A csatatéren már csak én, meg a másik három hajóm volt, akik legyőzvén a kockát felbátorodva kerestek új célt. Megint ment mindenki a saját súlycsoportjába. Intrepid a két asszimilátorra (baromira tetszettek egymásnak), a Galaxy megkereste a lehető legkisebb borg hajót, míg a Defiant, révén pillanatnyilag nem volt kocka a csatamezőn, hát rászállt a vulcan hajóra. A lényeg a lényeg, mire pozícióba állítottam az első tartályt, az Intrepidem megsemmisült, a Galaxy-m súlyosan megrongálódott. A Defiant maradt egyedül legény a gáton, mert hevesen viaskodott a sebezhetetlen vulcan hajóval. Eztán még párszor bebuktam a küldetést, de végül az Intrepid és a Galaxy feláldozásával kinyírtam azt a tetű vulcant.

Végül, apróság ugyan, de a részletekre való oda nem figyelést jól jelképezi. Sikerült nagyon szép és hangzatos Trekis hajókat hadba vinni. USS Lakota, USS Excelsior, USS Intrepid, USS Galaxy, USS Sao Paolo, USS Reliant, USS Satöbbi. A gond akkor merül fel, mikor a Reliant az Enterprise A társául szegődik, holott az előbbit éppen a még betűjel nélküli Enterprise lőtte szét. Vagy, mikor felrobban a Lakota azelőtt, hogy kikezdhetett volna a Defianttal (DS9), nem beszélve a Sao Paolo pusztulásáról, mielőtt átnevezhették volna Defiantra. Aztán, ha már betették az Excelsiort NCC-2000 számmal az NCC-1701-A mellé, akkor nem ártott volna George Takei-t is leszerződtetni a többi kapitány mellé, mert kicsit kiábrándító, mikor Sulu helyett valami orosz akcentussal beszélő ipse jelenti, hogy „Excelsior standing by”. Azt sem tudom, Sisko hogyan lehet lieutenant commander (parancsnokhelyettes) a USS Defiant parancsnoki székében, holott már akkor sem volt az, mikor kihelyezték a Deep Space Nine-ra. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Nemesis után játszódó idősíkban hol áll az állomás? Egy bolygó körül, holott a sorozat első részében elröptették a Bajor mellől a féregjárathoz, ami a nyílt űrben volt. Szóval nem ártott volna ezekre odafigyelni.

Végítélet
Sokkal jobb lehetett volna ez a játék, ha nem arra mennek, hogy a 40. születésnapját ünneplő Trek csupán a névvel, a főszereplőkkel és a látvánnyal eladja a játékot. Inkább csináltak volna ily módon egy Elite Force 3-at, vagy Bridge Commander 2-t. Ne adj isten, egy Starfleet Command 4-et. Azok bejáratott és jó játékszériák, és mindegyikbe bele lehetett volna szuszakolni a Legacy történetét.

Szóval, a Legacy nem lett valami méltó hagyaték, de azért egyszer kipróbálható. Addig biztos jó, amíg a három fent említett név közül egy meg nem jelenik (ajánlom, hogy legyen Elite Force 3, mert a Voyager és az Enterprise E bejárása után morcos lennék, ha a Deep Space Nine-t hagynák ki). Na meg, ott van a Star Trek Online, bár ahhoz nem főzök nagy reményeket.