LIGHTSPEED

Azért áldani való ez a magyar munkáltatói ellátás, vagy mi a szösznek szokás nevezni. Szóval, ezek a munkaügyi hivatalok. Aranyos találmányok. Minap volt alkalmam betérni, mivel már több, mint egy fél éve munkanélküli vagyok, és hát ugye a mai világban az nem túl szerencsés. Mivel a netes álláskeresők annyit érnek, mint agyoncsapott molylepkének a mesterséges lélegeztetés, hogy az újságok álláshirdetéseiről már ne is beszéljek, gondoltam bemegyek. Hátha tudnak valamit mondani. Hátha változott valami az új évben. Naiv és optimista ember révén, aki már csodának is volt szemtanúja, ilyen ábrándokkal mentem be. Természetesen, nem túl nagy meglepetésre, mert hülye azért nem vagyok, semmi sem változott. Kilométeres sorok, természetes. Az infó pultnál, pláne, mert abból csak egy van. Tíz perc áldogálás, dumcsizás sorstársakkal, így lehet ám szert tenni haverokra. No, végre elérve az info pult, mert ott kötelező megjelenni. Ifjú titán harcos megsasolja a kiskönyvem, megállapítja, hogy ez tényleg ez idő tájt kellett visszamennem. Bepötyögi a cuccot a gépbe, majd a mágikus dobozból (monitor) kiolvassa, melyik sorba is kell beépítenie. Éljen, háromszoros hurrá. Túl vagyok az egy kilométeres soron, jöhet a kettő. Itt természetesen már sokkal több türelem kell, na meg egy hétnyi hideg élelem. Mert ugye, a dolgozók a sor túlfelén ráérnek. Nekik nincs semmi dolguk. Bejönnek, elszürcsölgetik a kávét, elpassziánszoznak, elpletyiznek, és mikor éppen forr a következő kávé, meg ráunnak a kártyára, és néhány pillanatra kifogynak a pletyitémából is, hát oda-oda hívnak valakit maguk elé, akivel újabb fél órát szöszölnek, mire a nagy büdös semmi végére jutnak.

Na szóval, türelemjáték. Várakozok a sorban, heveny tömegundorom kiújulni látszik. Természetesen, a fűtés maximumon, had kapjanak már azelőtt hőgutát a delikvensek, hogy eljutnának az asztalokig. Akkor legalább nem kell velük foglalkozni. Természetesen ülőhely alig, akasztó a téli kabátoknak nuku, így az ájulással küszködő jóemberek vagy kitartanak… vagy nem. A győztes eljuthat az asztalig. HA eljut!

Egy órája várakoztam, és az egyetlen pozitívum egy bombajól kinéző csaj volt, aki felmérést végzett arról, mi a véleménye az egyszeri halandónak a munkaügyi központokról. Pont jókor, pont jó helyen, pont jó időben. Két bánatom van. Egy, nem adta meg a telefonszámát. Kettő, papíron voltak a kérdések, melyeket nekem kellett bekarikázni/aláhúzni/beikszelni. Mókásabb lett volna, ha hangosan teszi föl őket, és nekem arra kellett volna szóban válaszolni (meg úgy alapból az egész ott összegyűlt társaságnak). Na mindegy, szóval, egy óra várakozás után egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik mókamiki kávészürcsölés mellett buzgón nyomogatja a gépe billentyűjét. De nem úgy, mint aki gépelne, vagy passziánszozna, hanem mint aki nem tudja, miért nem reagál a billentyű nyomogatására a gépe. „Ajaj” gondoltam, „tuti elszállt a hálózat”. Ebből látszik, hogy értek a szakmámhoz. Tényleg elszállt a hálózat. Félóra tanakodás után bejelentették, hogy még legalább fél óra kell, mire a rendszergazda ott terem, és helyrebillenti a dolgokat.

Nos, mivel nem rejtem véka alá a véleményem, és a türelem ilyen helyzetben messze nem az erényem, odasettenkedtem az ismerősebb figurához, aki a múltkor oly buzgón rendszerbe vett, és felajánlottam neki szolgálataim, hátha még a nyilvános lincselés előtt megtudom oldani a gondot, mert mögöttem érezhetően forradalmi hangulat volt kialakulóban. Természetesen megköszönték felajánlásom, de hát ilyet nem lehet, mert honnét tudják ők, hogy én értek hozzá (nincs is a birtokukban fénymásolat a vizsgámról… ááááá…). Mondom nekik, akkor legalább indítsák újra a rootert, mert szinte biztos az a baj. De nem, mert nem, mert ők nem értenek hozzá. Mondom, ehhez nem kell szakértelem. Kihúzzák a dugóból, várnak picit, majd visszateszik. Ez a legegyszerűbb módja. De nem, mert nem, mert ők nem értenek hozzá. Oké, gondoltam, már értem, miért olyan gördülékeny ezen a helyen minden. Letelt a fél óra, becsoszogott a szaki, újraindította a rootert, majd angolosan távozott. Indulhatott újra a sorban állás. Végül csak oda jutottam, és valamit megérezhetett a figura, mert lapított, mint szar a gazban és felettébb gyorsan végezte a munkáját. Lehet a gyilkos pillantásom, vagy a dühtől vörös fejem volt árulkodó, nem tudom. A lényeg, hogy körülbelül három órányi ácsorgás után kaptam egy új időpontot, meg közölték, hogy még mindig nem tudnak állást ajánlani. Két perc. Két percét és a nagy büdös semmiért három órát basztam el az életemből. Természetesen munkám azóta sincs. Szóval király a helyzet.

A kérdés az, hogyan lehet munkát szerezni, ha nincs az embernek olyan ismerőse, aki adna neki, vagy beprotezsálná valahová? Kétféleképpen is: sehogy és dehogy. Na jó, kínkeservesen, akkor is valami olyan munkát, ami éhbért fizet, hót unalom, és az ember a háta közepére sem kívánja. Merthogy az agyonajnározott internetes álláskeresőkkel az ember nem sokra megy, az fix. Illetve, akkor nem megy semmire sem, ha nem lakik Budapesten vagy a város 25 km-es körzetében, révén az a világ közepe, azon túl a semmi nincs. Ott aztán van munka, bőven. A jobinfo és társai kilószámra küldik a pesti állásajánlatokat. Persze azok is milyenek: legyél 20 éves, legyen mögötted 10 év munkatapasztalat, beszélj 5 nyelven, és birtokolj 3 diplomát valami olyasmiből, amit kimondani is alig lehet.

Vagy menj munkaügyi hivatalba. Az ugyan olyan jó, mert az életed elunásáért cserébe megmondják, hogy nem tudnak állást ajánlani. Ezt természetesen telefonon is lehetne közölni, de hát azt nem… vagy interneten… de ezeknél ezt a kettőt még nem találták fel.

Persze, mint írtam, valószínűleg bennem van a hiba. Mert nem elégszem meg egy futószalag mellett végezhető munkával. Mert szeretnék vagy a szakmámban ténykedni, vagy legalább olyat csinálni, amit szeretek.

Na ennyit a panaszkodásról.