Boba Fett a Star Wars sorozatban

27 01 2008

Lassan-lassan csurran-cseppen valami ebből a sorozatból is. Rick McCallum, a Star Wars Insider című magazinnak tett nyilatkozatában végre hivatalosan is bejelentette, hogy a mandalori páncélt viselő fejvadász, Boba Fett benne lesz a sorozatban. Hogy ki játssza, az egy jó kérdés. Esélyes lehet Daniel Logan az ep2-ből, hiszen azóta bőven beleöregedett abba a korba, amiben Bobának elméletben lennie kell az ep3 és 4 között játszódó sorozatban. Ám ha sisak nélkül lesz, akkor szvsz feelinges lenne – és erősítené a filmek és sorozat közti szálat -, ha Temuerra Morrison, azaz Jango Fett és Cody parancsnok (na meg a többi idős ep3-as klón) alakítója venné magára a zöld páncélt. Vagy esetleg Bodie Taylor lesz a nyertes, aki a fiatalabb klónokat formálta meg az ep2-3-ban (mondjuk az ep3-ban voltak olyan klónok is, akiket kereszteztek Morrison és Taylor arcával :) )? Ám mivel ez egy sorozat, és ilyenkor ritkán játsszák ugyan azt a szerepet ugyan azok a színészek, az is lehet, hogy teljesen új embert fogunk látni. Ez mondjuk szerintem kicsit lehangoló lenne, elvégre ez nem egy olyan sorozat lesz, mint a Stargate vagy a Terminator, ami alacsony költségvetése miatt nem tudja megfizetni az eredeti szereplőket, hanem minimum azt várom el tőle, amit a Star Trektől. A sorozatokban és a filmekben ugyan azt a karaktert ugyan az a színész alakítsa. Tehát annak függvényében, hogy hány évvel játszódik a sorozat az ep2 után, kéne eldönteni, a három úriember közül ki alakítsa Fettet. Bár ha a sisakot egyszer sem veszi le a sorozatban, akkor mindegy. Egy biztos, az egyetlen, aki nem fogja alakítani a szűkszavú fejvadászt, az Jeremy Bulloch… ámbátor, ha nem veszi le a sisakot… :)



Star Trek – Legacy

26 01 2008

Miközben lassan a végére érek a Voyager csillaghajó kalandjainak, úgy döntöttem, itt az ideje kipróbálni a Trek 40. születésnapjára készített PC játékot, a Legacy-t. Miután végigküzdöttem magam a Hazard Team élén az Elite Force-on, miután seggbe rúgtam a kardikat a USS Sovereign hídjáról a Bridge Commanderben, miután felderítettem a felderíthetetlent az Away Teamben, kétszer is legyúrtam a borgot az Armadákban, és persze a Starfeet Command trilógia sem maradhatott ki, hát nem gondoltam volna, hogy egy Trek játék még tud meglepetéseket okozni. Tudott, csak az éppenséggel nem volt annyira kellemes, mint a felsoroltak által okozottak.

Ami pöpec
Első, és legfontosabb a pozitívumok listáján, hogy ebben a történetben részben megkaptam azt a crossovert, amire kicsi szívem a Nemesis óta áhítozik. A sztori a Föderáció hajnalán, az NX-01 Enterprise egyik utolsó küldetésével indít. Kicsit furcsa ez a hajó a sok USS Akármicsoda NCC-123 nevű hajók mellett, amik közül több osztály már erősen TOS jegyeket mutat. Tehát az egyik korszakból a másikba váltást remekül kidolgozták. Na de vissza a sztorira. Archer és az Enterprise kivonul, hogy felkutasson egy eltűnt vulcan tudóst. Csakhamar bonyolódni kezdenek a dolgok, mivel előtűnnek a romulanok, akikkel nemrég vívtunk háborút, és természetesen továbbra is a Föld elpusztítása a céljuk. Mármost, ez nem jön össze, hála az Enterprise-nak. Eztán ugrunk úgy nyolcvan-száz évet, át az Enterprise-ra. Csakhogy ez már a Constitution osztályú, és az NCC-1701 USS Enterprise nevet viseli. Indul az oldscool éra, bár ebből semmit sem érzünk, hál’ istennek. Az ifjú Kirk kapitány első öt éves küldetését teljesíti, miközben kellemesen áll a bál a klingonokkal. A vulcan tudós itt újfent bajt kever, majd pár évvel később megint szembekerül Kirkkel, de akkor ő már az NCC-1701-A USS Enterprise-on ücsörög, és a háttértámogatást az NCC-2000 USS Excelsior adja (sajnos nem Hikaru Sulu hangjával :( ). Miután helyre tettük a klingonokat, újabb generációváltás történik. Megjelenik a USS Stargazer és belekóstolhatunk Jean-Luc Picard első parancsnoki teendőibe. A vulcan tudós már megint gond, akárcsak a romulanok. A Stargazerrel mégsem velük kell törődnünk, hanem egy csillagrendszer evakuálásával, melynek napja szupernovává változott (hála az említett hegyesfülüeknek). Amint ezzel megvagyunk, irány az NCC-1701-D, mellyel kémkedő feladatokat teljesíthetünk (amennyiben valaki képes egy negyvenkét emelet magas, közel hatszázötven méter hosszú döggel besurranni a Romulan Csillagbirodalom szívébe, természetesen három másik hajó kíséretében). Amint a D küldetéseit is letudtuk, Picard megkapja harmadik hajóját, az NCC-1701-E USS Enterprise-t. Na, ekkor már nem kell túl sok speciális feladatot ellátnunk, éppen csak annyi a dolgunk, hogy megállítsuk a Föderációt megtámadó borgot. Csakhogy, ezúttal nem egy dobókocka érkezett, hanem egész armada. Első lépésben megint evakuálhatunk egy naprendszert, ami viszonylag macerás, mert egyrészt fedeznünk kell a civil konvojokat (mondanom sem kell, nem olyan strapabíróak, mint egy Galaxy vagy Sovereign), másrészt meg kell gátolnunk a borgot abban, hogy a civilek elmenekülése előtt asszimilálja a bolygókat. Ez nagyon mókás egy olyan csillagrendszerben, ami tele van térhajtóműüzemelést gátló nebulákkal, kb öt bolygóval, tucatnyi civil hajócal, a borgok pedig végelláthatatlan sorokban özönlenek. S csak ezután jött a végső küldetés, ahol végre leszámolhattunk a borg királynővé avanzsált vulcan tudóssal és „aprócska” kompániájával.

Szóval a sztori korszakokat átívelő, bár annyira azért nem korszakalkotó. Mindenesetre jó végigmenni a különböző nemzedékeken. Vezetni az összes híresebb Enterprise-t, védeni a Deep Space Nine-t, vagy megkeresni a USS Defiantot. Egyetlen probléma, hogy bár Sisko és Janeway is feltűnik, velük együtt a Defiant és a Voyager, ezeket sajnos a missziók során nem irányíthatjuk (bár a flottában lehet Defiant és Intrepid osztályú hajó, de az nem az igazi). Nagy pozitívum, hogy minden szereplő az eredeti hangján szólal meg, azaz Archer Scott Bakula; Kirk William Shatner; Picard Patrick Stewart; Sisko Avery Brooks, míg Janeway admirális Kate Mulgrew. Egyetlen apró hátulütője volt ennek a díszes társulatnak, méghozzá az, hogy Shatner 70 éves hangja nem igazán passzolt a 25-30-as éveiben járó ifjú Kirkhöz, de ha csak ennyi baj lenne…

Ami még remek, az a grafika. Már a Bridge Commanderben is ámultam, de itt lazán túltettek rajta a grafikusok (ehhez lehet van némi köze az elmúlt éveknek :) ). Gyönyörűek a hajók, mind a filmbeliek, mind az újak, bár romulan részről van néhány merész darab, de még azok is beleillenek a faj hajói közé. Viszont nagyon hiányzott egy intro videó. Azok mindig olyan pazarak a Star Trek játékokban.

A zene sem rossz, bár hiányolom a klasszikus dallamokat. Az effekthangok pedig a szokásosak, egytől-egyig a filmekből és sorozatokból vannak.

Ami nem pöpec
Minden más. Kezdjük rögvest az irányítással. Alapvetően nem bonyolult, amíg ki nem derül, hogy az űrben nem lehet függőlegesen 360 fokos fordulót tenni. Se nem orsóztatni. A hajót az orrára, a farára, többé-kevésbé az élére is állíthatjuk, de fejre nem fordíthatjuk. Mit számít, hogy az űrben nincs viszonyítási alap, így mindegy, hogyan áll az a hajó. Ebben a játékban van fönt-lent, jobbra-balra. Sőt, még bejárható tér is. Egy bizonyos pontig lehet haladni, aztán csókolom, egy láthatatlan fal úgy visszapattintja a hajót a játéktér felé, mint valami teniszlabdát. S még ezt is lehet tetézni. A játék szerint az űr ugyanis nem csak, hogy nem járható be szabadon, a csillaghajók úgy viselkednek benne, mintha légkörben röpködnének. A forduló oly mód történik, hogy be kell dönteni oldalra a hajót, majd emelni az orrát, miközben a masina lomha fordulóba kezd, miközben kissé lefelé mozog. Mondanom sem kell, ez igencsak érdekes manővereket eredményez, mikor hat-nyolc borg hajó kavarog körülöttünk, a milyeinkről nem beszélve, vagy ne adj isten egy aszteroidamezőben szlalomozunk. Mindezek tetejében még lazán meg is tud keveredni az ember kormányosa, mikor a kamera úgy dönt, hogy neki más szögben jobb a rálátás. Ez már csak akkor viccesebb, amikor egymás után húsz-harminc látószöget próbál ki.

Persze, no para, ütközés esetén a hajó nem robban fel – még jó, ilyen szutykos irányítás mellett az már emberkínzás lenne. Egyszerűen gellert kap a csillagszekér a másik hajóról, aszteroidáról vagy bolygóról, és megy tovább, mintha mi sem történt volna. Picard élt-halt volna ezért a technológiáért a Nemesisben.

A másik kedvencem a célbefogó rendszer. Hát ez egy gyönyörű találmány. Ugye, a fézerek általában – hála a tányér formájú elülső résznek – a TNG idejében kb 360 fokban képesek tüzelni. Plusz általában vannak fézerek a farok részen, a hason, szóval úgy teletűzdelik ezeket a masinákat ágyúkkal (vagyis, TNG-ben már ívekkel), mint valami mutáns sündisznót, ily módon a tér bármelyik irányába tudnak tüzelni. Ennek tekintetében azt még beveszi a gyomrom, hogy az Enterpirse és TOS érában lévő hajókkal csak korlátozottan tudok lőni, de hogy az Enterprise E és D is csak előre és hátra tud tüzelni olyan 45 fokos szöget lefedve, az gáz. Ha valami közvetlen mellettünk, fölöttünk vagy alattunk van, akkor onnantól kuka a hajónk. Ennél már csak a torpedók poénosabbak. Először is, kifogyhatnak, csak éppen nem tudni, mikor, mert azt éppenséggel semmi sem jelzi ki. Másrészt, a célbefogási rendszere AÉS szabvány szerint működik. Amikor Éppen Sikerül. Volt olyan, hogy közvetlen szembe repültem egy borg kockával. Ami ugye nem éppen az a fajta hajó, aminek olyan kicsi lenne a célfelülete. Teszem azt, ezt még egy X-Wing célzókomputere is be tudta volna fogni. De nem az Enterprise E-jé. Nyíl egyenesen képtelen volt célba venni (ennél fogva lőni sem lehetett), pedig olyan közel repültem hozzá, hogy kezet foghattam volna a kollektíva helyi képviselőivel. Olykor meg akkor is befogta a célt, amikor az mellettem repült, pedig pont a torpedóktól nem várnám el ezt (valaki felcserélte a torpedókat a fézerekkel). Arról az apróságról már nem beszélve, hogy nem lehet válogatni a foton- és quantum-torpedók között. Az Enterprise E és a Defiant használja egyszerre mindkettőt (amúgy semmi különbség a két típus közt, csupán más színűek), de úgy, hogy a fotont hátra, a quantumot előrefelé szórja.

Mókás dolog a flotta irányítása. Lehet egyszerre egy, vagy négy hajót vezérelni. Ezzel két probléma van. Első, néha baromi jól jött volna, ha a max négyfős flottát példának okáért két-kétfős csoportra bonthattam volna. A második, és ez a rosszabbik, hogy sajnos az MI ebben a programban nem éri el egy újszülött béka szintjét. Kever-kavar, mint Rozi néni a konyhában. Szép példa az utolsó küldetés. Vulcan-borg tudós valami anomáliában ül a hajójával, miközben borg kocka, asszimilátor, tégla, meg ilyenek köröznek körülötte, amikkel jómagam, szerény flottám és még pár másik hajó (föderációs, rumulan és klingon) próbálják felvenni a harcot. Ekkor befut egy Nebula osztályú űrszekér, amely a rendelkezésünkre bocsát pár tartályt, amiből kettőt kell az anomália alá és fölé helyezni (precíziós manőver ebben a játékban, viccnek is rossz volt, de tényleg belerakták), hogy megszűnjön, ezáltal lezárjuk a borg űrbe nyíló féregjáratot. A taktikám egyszerű volt. Enterprise E-vel a helyére vontatom a tartályokat, míg a flottám (és azok, akiket nem irányíthatok) lefoglalják a borgot, hogy ne lőjék szét a már pozícióban lévő tankokat, meg engem sem, ha lehetséges. Kijelöltem a flottámnak a célt (úgy, hogy egyszerre mind a négy hajónak parancsoltam), majd átváltva csak az Enterprise-ra, elindultam a tartályok felé. Csakhogy, a hajóim hamar szétkapták a kijelölt borgot, aztán szétszéledtek, és egyesített erő helyett egy-egy harcot kezdtek vívni. Természetesen mindenki a maga súlycsoportjában, vagyis a Galaxy lerohant egy kis téglát, a Defiantom meg kikezdett a kockával. Mindeközben az Intrepidem két asszimilátorral barátkozott össze. A Galaxy jól tűrte, ám a másik kettő csakhamar dögleni kezdett. Gyors váltás a kifingani készülő hajókra, elrendeltem a sérülések javítását (ezt természetesen manuálisan kell, mert odáig nem terjed ki az MI, hogy maga végezze el). Eztán egyesével kijelöltem mindenkinek a kockát (ekkor jött volna jól, ha csoportokba lehetett volna szedni a hajókat, mert akkor háromnak egyszerre jelölöm ki, nem egyesével háromnak), majd visszatértem az Enterprise-ra, aminek elvileg már el kellett volna érnie a tartályokat. Gyakorlatilag visszatért a csatamezőre és nagyban hepajkodott a borg-vulcan tudós ekkor még sebezhetetlen hajójával. Értékes percek vesztek kárba, mire újra irányba állítottam azt a szerencsétlen (és ekkor már súlyosan sérült) hajót, s javítások közepette megpróbáltam lerázni a két asszimilátort (ezek a szutykok veszélyesebbek, mint a kockák). Természetesen az MI irányította baráti flotta eddigre elbukott. A csatatéren már csak én, meg a másik három hajóm volt, akik legyőzvén a kockát felbátorodva kerestek új célt. Megint ment mindenki a saját súlycsoportjába. Intrepid a két asszimilátorra (baromira tetszettek egymásnak), a Galaxy megkereste a lehető legkisebb borg hajót, míg a Defiant, révén pillanatnyilag nem volt kocka a csatamezőn, hát rászállt a vulcan hajóra. A lényeg a lényeg, mire pozícióba állítottam az első tartályt, az Intrepidem megsemmisült, a Galaxy-m súlyosan megrongálódott. A Defiant maradt egyedül legény a gáton, mert hevesen viaskodott a sebezhetetlen vulcan hajóval. Eztán még párszor bebuktam a küldetést, de végül az Intrepid és a Galaxy feláldozásával kinyírtam azt a tetű vulcant.

Végül, apróság ugyan, de a részletekre való oda nem figyelést jól jelképezi. Sikerült nagyon szép és hangzatos Trekis hajókat hadba vinni. USS Lakota, USS Excelsior, USS Intrepid, USS Galaxy, USS Sao Paolo, USS Reliant, USS Satöbbi. A gond akkor merül fel, mikor a Reliant az Enterprise A társául szegődik, holott az előbbit éppen a még betűjel nélküli Enterprise lőtte szét. Vagy, mikor felrobban a Lakota azelőtt, hogy kikezdhetett volna a Defianttal (DS9), nem beszélve a Sao Paolo pusztulásáról, mielőtt átnevezhették volna Defiantra. Aztán, ha már betették az Excelsiort NCC-2000 számmal az NCC-1701-A mellé, akkor nem ártott volna George Takei-t is leszerződtetni a többi kapitány mellé, mert kicsit kiábrándító, mikor Sulu helyett valami orosz akcentussal beszélő ipse jelenti, hogy „Excelsior standing by”. Azt sem tudom, Sisko hogyan lehet lieutenant commander (parancsnokhelyettes) a USS Defiant parancsnoki székében, holott már akkor sem volt az, mikor kihelyezték a Deep Space Nine-ra. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Nemesis után játszódó idősíkban hol áll az állomás? Egy bolygó körül, holott a sorozat első részében elröptették a Bajor mellől a féregjárathoz, ami a nyílt űrben volt. Szóval nem ártott volna ezekre odafigyelni.

Végítélet
Sokkal jobb lehetett volna ez a játék, ha nem arra mennek, hogy a 40. születésnapját ünneplő Trek csupán a névvel, a főszereplőkkel és a látvánnyal eladja a játékot. Inkább csináltak volna ily módon egy Elite Force 3-at, vagy Bridge Commander 2-t. Ne adj isten, egy Starfleet Command 4-et. Azok bejáratott és jó játékszériák, és mindegyikbe bele lehetett volna szuszakolni a Legacy történetét.

Szóval, a Legacy nem lett valami méltó hagyaték, de azért egyszer kipróbálható. Addig biztos jó, amíg a három fent említett név közül egy meg nem jelenik (ajánlom, hogy legyen Elite Force 3, mert a Voyager és az Enterprise E bejárása után morcos lennék, ha a Deep Space Nine-t hagynák ki). Na meg, ott van a Star Trek Online, bár ahhoz nem főzök nagy reményeket.



Andromeda DVD itthon

19 01 2008

Általában figyelemmel kísérem a hazai DVD-s kiadást, de ez derült égből villámcsapásként ért. Az Andromeda sorozatot elkezdték kiadni itthon. Anno már a BSG is meglepett, hiszen kis hazánkban a TV-ben akkorát bukott, hogy még az ismétlést sem nyomták végig, nemhogy a 2. és 3. évadot (köszönhetően a remek promóciónak, az eszményi szinkronnak és a fantasztikus időpontnak), de ez. Oké, az M1-en anno lement az első két évad. Az AXN meg végigadta. De hát ez a nagyvilágban sem volt valami sikeres. Most meg nesze, itt van.

De azért nem olyan nagy a fordulat. Mert egyelőre csak 3(!) rész jelent meg. Az FF Film követi a trendet, amit a noname mini-kiadók találtak ki, vagyis 3 epizód/DVD/999 Ft-os módon dobálja ki. Ez osztva-szorozva 7 lemezt és 7000 Ft-ot jelent végül, ha egyszer eljutunk az évad végig (aztán meg a négy másik is jöhetne). HA. Mert ugye, tuti függő a többi korong attól, hogyan fogy ez. Plusz a rák akar 7 lemezt egymás mellé gyömöszölni, hiszen ez az öt évad alatt 35 DVD-t jelent. Persze lehet reménykedni, hogy ha egyszer lefut ez a 3 rész/DVD dolog, utána kiadják egyben. Ám az attól függ, hogyan teljesít ez a fajta kiadás. Viszont ha az jól, akkor ki marad, aki megveszi az egybecsomagoltat? Szóval ez a fajta kiadási mód finoman szólva érdekes. De a lényeg, hogy már ez is van. Andromeda. Sztereo magyar szinkronnal, 5.1 és sztereo angol hanggal, 4:3-as képaránnyal.

Most már csak egy kérdés maradt. Ha kiadták a TV-ben bukott BSG-t, és a noname Andromedat is elkezdték, akkor mi a tökömet várnak a sikerszériákkal? Star Trek, Stargate, Babylon 5 és társaik?



Star Trek XI trailer és az NCC-1701 USS Enterprise

18 01 2008

Végre itt az új Star Trek film trailere, mely elméletben még a TOS előtt fog játszódni, mégis a régi csapattal. A koncepció engem nem kápráztatott el, de majd elválik, mi sül ki belőle. A trailer minden esetre hangulatos, mindamellett maximálisan semmitmondó:


Ha véletlen a youtube-ról leszednék, itt is elérhető:
http://www.treknews.de/treknews/newspro-treknews/static/120066120558944.php

És íme az új, mégis jó öreg NCC-1701 USS Enterprise első hivatalos fotója (a képre kattintva hangyányit nagyobb lesz :) ):



Star Wars Episode I. The Phantome Menace (Baljós Árnyak)

18 01 2008

Kiveséztem a Star Trek filmeket, majd a Predatorokat, Alieneket és ezek crossovereit is. Azt hiszem, éppen itt az idő, hogy felhagyjak kedvenc filmsorozatom kerülgetésével, és végre írjak a Star Wars filmekről. Sokat gondolkodtam, hogyan kéne ezzel foglalkozni. Próbáljam úgy leírni, mint aki életében először kronológiai sorrendben látta a történetet? Vagy inkább úgy, ahogy az valóban történt, azaz készítési sorrendben? Végül úgy döntöttem, AHS szabvány szerint csinálom. Ahogy sikerül. Veselkedjünk neki.

A tovább olvasás spoilert szül… a spoiler ismeretet… az ismeret pedig lelövi a meglepetéseket.

A történet
Réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban dúl a galaktikus béke. A Köztársaság irányítása alatt több ezer csillagrendszerben a jólét, az igazság és a biztonság az úr. Azonban ez a béke megbomlani látszik, mikor a kapzsi Kereskedelmi Szövetség blokád alá veszi a parányi Naboo bolygót. Okuk egyszerű: baromira nincs kedvük adót fizetni a kereskedelmi hiperűr-útvonalak használatához. Mivel a Galaktikus Szenátus nem fogadta el érveiket, hát imigyen tiltakoznak. A tárgyalások megrekednek, a szenátorok véget nem érő vitákkal patthelyzetbe sodorták magukat, egy szóval a Köztársaság tehetetlen. Ekkor a főkancellár úgy dönt, saját kezébe veszi az ügyet, és megkerülve a Szenátust titokban a helyszínre küld két Jedit, a béke és az igazság lovagjait. Qui-Gon Jinn mester (Liam Neeson) és ifjú tanítványa, Obi-Wan Kenobi padawan (Ewan McGregor) optimizmussal telve érkeznek a helyszínre, révén a Szövetséget vezető neimoidik gyávák, így már a puszta jelenlétükkel elérhetik a blokád feloldását. A két Jediből egyedül Obi-Wan sejt valamit abból, ami voltaképpen a háttérben zajlik. Bár a neimoidik valóban berezelnek tőlük, csakhamar kiderül, hogy nem ők az igazi nagyfőnökök. A titokzatos Darth Sidious (Ian McDiarmid) utasítja a Szövetség vezérét, Nute Gunray helytartót (Silas Carson), hogy ölje meg a Jedi lovagokat, majd szállják meg a Naboo-t. Az alkirály azonban elbaltázza a dolgot. Bár a követek hajóját megsemmisítik, Qui-Gonék csak nem lélegezték be a rájuk eresztett ideggázt, majd még volt pofájuk a megsemmisítésükre küldött rohamdroidokat is lekaszabolni. A két Jedi végül mégis kénytelen fellógni egy-egy szövetségi leszállóegységre, mert hiába a csodálatos képességük, melyre az Erőn át tesznek szert, vagy bravúros fénykardforgatási technikáik, a droidekákkal nem bírnak el. Mindeközben Gunray-jal felveszi a kapcsolatot Naboo ifjú uralkodója, Amidala királynő, mivel úgy hiszi, már folynak a tárgyalások. Gunray természetesen mindent tagad, majd a csevegést befejezve elvágják a bolygó kommunikációs csatornáit. A felszínen Amidala éppen a Naboo szenátusbeli képviselőjével, Palpatine szántorral (Ian McDiarmid) tárgyal, mikor megszakad a kapcsolat. A jelenlévők csakhamar kitalálják, hogy mindez az invázió kezdetének a jele. Panaka kapitány (Hugh Quarshie), a testőrség főparancsnoka figyelmezteti a királynőt, hogy a Naboo önkéntesei nem tudják felvenni a harcot a Szövetség droidseregeivel. Amidala ezt nem is akarja. Így az invázió zavartalanul zajlik le. A Kereskedelmiek leszállnak a felszínre, majd sorban elkezdik bevenni a kisebb-nagyobb településeket. Qui-Gon Jinn is megérkezik, majd belebotlik Jar Jar Binks-be (Ahmed Best), aki a bolygó egyik gungan őslakosa. Miután Obi-Wan csatlakozik hozzájuk, Jar Jar hezitálva ugyan, de elvezeti a Jediket Otoh Gungába, a víz alatti gungan fővárosba. Mindenki nagy meglepetésére, Tarpals kapitány (Steve Speirs) azonnal letartóztatja Jar Jart, majd az egész team-et a nagytanács elé vezeti. Qui-Gon az Erő segítségével hamar meggyőzi Nass főnököt (Brian Blessed), hogy adjon nekik egy bongo nevű tengeralattjárót, útbaigazítást Theed felé, valamint engedje el velük Jar Jart. A trió így útra kél a bolygómagon át, mely a legrövidebb út a naboo-k fővárosa felé. Útközben alkalmuk nyílik megcsodálni a vízalatti élővilág bitang nagy ragadozóhalait, miközben a felszínen a Szövetség csapatai beveszik Theed-et és elfogják a királynőt. Gunray személyesen fenyegeti meg a felségeséget, hogy amennyiben nem írja alá a megszállást legalizáló egyezményt, úgy a népe szenvedni fog. Amidala természetesen nem ír alá semmit, így hát dutyiba óhajtják zárni. A kíséretet biztosító droidok pechére beugrik közéjük két Jedi és egy félnótás gungan. A lovagok seperc alatt kiszabadítják a királynőt, majd rövid értekezlet után úgy döntenek, elhagyják a bolygót és Amidala a Szenátus elé tárja az ügyet. A városi főhangárban elfoglalják a királyi űrjachtot, majd felszállás után Rick Olié (Ralph Brown) egyenesen a blokád felé veszi az irányt. Szerencsétlenségükre a hajó nem rendelkezik fegyverrel, és az erős zárótűz a pajzsot is tönkre vágja. Ezt a problémát orvosolja R2-D2 (Kenny Baker), a kis asztromechanikai droid, aki sikeresen áthidalja a hibát, így a jacht át tud csúszni a blokádon. Sajnálatos mód, a hiperhajtómű javíthatatlanul meghibásodott, emiatt nem tudnak elrepülni a Köztársaság fővárosába, a Coruscantra. Helyette, némi vita után, Qui-Gon javaslatára a közeli Tatooine bolygóra mennek. Eközben Darth Sidious számon kéri Gunray-en a történteket. Az alkirály szerint a jachtot már lehetetlenség lesz megtalálni. Sidious azonban nem ilyen pesszimista. Bemutatja a neimoidiknak a tanítványát, Darth Mault (Ray Park), aki minden bizonnyal megleli majd a hajót. Miután a két kámzsás alak hologramja felszívódik, Gunray társa, Rune Haako (James Taylor) kifejti azon álláspontját, hogy hiba volt lepaktálni ezekkel az alakokkal. Ezalatt a nabooi jacht eléri a két nap körül keringő Tatooine bolygót és landol Mos Espa mellett. Qui-Gon, Jar Jar és R2, no meg a nyakukba sózott udvarhölgy, Padmé Naberrie elmegy a városba alkatrészekért, míg Obi-Wan a fedélzeten marad. Mos Espaban a társaság betér egy ócskáshoz, melyet a toydari Watto (Andrew Secombe) vezet. Míg Padmé megismerkedik a tulajdonos rabszolgájával, a kilenc éves Anakin Skywalkerrel (Jake Lloyd), Qui-Gon kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a Peremvidéken a Köztársasági pénz rendkívül jó kapitalit játszani, fizetésre azonban nem alkalmas. Ráadásul a toydari faj immunis az elmetrükkre, így Wattot még jobb belátásra sem lehet téríteni. A csapat a távozás után igyekszik találni valamit a hajón, amit eladhatnak, majd miután nem járnak sikerrel, újra útra kelnek. Jar Jar gyorsan bajba sodorja magát, és összeismerkedik az agresszív duggal, Sebulbával (Lewis Macleod), akinek az a becses szándéka, hogy péppé veri a kerge gungant. Jar Jar szerencséjére Anakin ott terem és kihúzza a bajból, majd meginvitálja a csapatot az otthonába, mivel egy homokvihar közeledik a város felé. Míg Qui-Gonék megismerkednek a kisfiú anyjával, Shmi Skywalkerrel (Pernilla August), és protokoll droidjával, C-3PO-val (Anthony Daniels), addig Amidaláék üzenetet vesznek Sio Bibble kormányzótól (Oliver Ford Davies), aki elújságolja nagy kétségbeesések közepette, hogy a Naboo népe pusztul. Obi-Wan szigorúan megtiltja a válaszolást, majd konzultál mesterével, aki semmi jót nem lát ebben. Nincs is, ugyanis Darth Maulnak már ez is elég volt arra, hogy rájuk leljen. Egy városbolygón sétálva közli a tényeket mesterével, majd szinte örömtelien mondja, hogy végre felfedhetik magukat a Jedik előtt. Sidious mélységesen egyetért vele. Eközben a Tatooine-on dúl a homokvihar. Qui-Gonék a vacsoránál beszélgetnek a rabszolgaságról, ezzel rombolva Padmé naiv elképzelését a Köztársaságról. Aztán Anakin szóba hozza Qui-Gon Jedi mivoltát, mivel a városban kószálva meglátta a fénykardját, amit csak lovagok viselhetnek. A mester nem látván értelmét a hazudásnak, elmondja a Skywalkereknek ottlétük okát. Kiötlik, hogy a megoldás kulcsa a városban terjengő fogadáslázban rejlik, mely a veszélyes fogatversenyhez köthető. Anakin ekkor felajánlja, hogy ő szívesen versenyzik, hiszen alapból van egy fogata, mely a leggyorsabb a bolygón. A csapat hezitál ez ügyben, ám a kisfiú csakhamar meggyőzi őket. A homokvihar elültével elmennek Wattohoz és megkötik az üzletet. A toydari fizeti a nevezési díjat, és ha Anakin nyer, övé a nyeremény, Qui-Gon csupán az alkatrészeket kéri. Ha a fiú veszít, a boltos a királynő jachtját kapja meg. Ily módon Watto mindenképpen nyerhet. A toydari azonnal rábólint az üzletre. Valamivel később Anakin, a barátja, Kitster (Dhruv Chanchani) és a rodi Wald (Warwick Davis), valamint Jar Jar, Padmé és a két droid a Skywalker otthon mögötti pusztán álló fogatot bütykölik. Qui-Gon pedig megtudja Shmitől, hogy a gyereknek nem volt apja. A semmiből fogant. Miután sikerül beindítani a fogatot, leszáll az éj. Qui-Gon ellátja Anakin bütykölés közben szerzett sebeit, majd vérmintát küld Obi-Wannak midi-chlorian elemzésre. Ekkor rádöbben, hogy több ilyen élősködőt tartalmaz a vére, mint bármely Jedinek, beleértve Yoda mestert is. Qui-Gon még nem tudja, mit jelent ez, de erős a gyanúja. Mindeközben egy sötét hajó landol a Tatooine pusztaságában. Darth Maul árnyként lép a homokos felszínre, és ráküldi a közeli városokra kutaszdroidjait. Másnap a csapat már a Mos Espa Arénában készül a versenyre. Qui-Gon kis trükkel fogadást köt Wattoval Anakin szabadságára, míg Anakin elhelyezi fogatát a rajtmezőn. Miközben anyja és Qui-Gon jókívánságát fogadja, nem veszi észre, hogy Sebulba megrongálja a fogat egyik hajtóművét. A versenyt Tatooine ura, Jabba a hutt indítja el. Anakin gépe lendületből beragad, ám a srác hip-hop megoldja a hibát. A verseny korántsem veszélytelen, a versenyzők egyaránt áldozataivá válnak a természeti akadályoknak, a tusken portyázóknak, vagy éppen az aljas Sebulbának. Anakin a második kör végére, kisebb-nagyobb nehézségek árán beéri Sebulbát, majd kiküszöbölve a dug által okozott hibát, tönkreteszi az ellenlábasa gépét és megnyeri a versenyt. Watto csődbe megy, de kénytelen-kelletlen átadni az alkatrészt, és szabadon ereszteni Anakint. Qui-Gon miután leadta a hiperhajtómű-generátort, illetve társait a jachtnál, visszatér Mos Espaba és elmondja Anakinnak, hogy szabad, és vele mehet a Coruscantra, ahol Jedit faraghatnak belőle. A kisfiú, ha nehezen is, de elválik anyjától és Qui-Gonnal tart. A jacht előtt azonban rájuk támad Darth Maul. A Jedi mester megküzd a sötét harcossal, majd elillan a föléjük lebbenő hajóval. Coruscantra érkezve a csapat szétválik. Míg Amidalának Palpatine elmondja, hogy a Szenátust már a bürokraták irányítják, és rendet csak Valorum kancellár (Terence Stamp) leváltásával tehetnek, amihez Amidalának kéne indítványt beadnia, addig Qui-Gon a Jedi Tanács előtt tesz jelentést arról, hogy szerinte a titokzatos támadó egy Sith Nagyúr volt. Ki-Adi-Mundi (Silas Carson) és Mace Windu (Samuel L. Jackson) elveti a lehetőséget, ellenben az apró Yoda (Frank Oz) nyitottabban áll a dologhoz. Eztán Qui-Gon felveti a lehetőséget, hogy Anakin az a kiválasztott, aki egy prófécia szerint egyensúlyt teremthet az Erőben. Kérvényezi a Jedi képzést, s a Tanács rábólint. Amidala eközben a Szenátus elé tárja a Naboo ügyét, ám látva a bürokraták okoskodását és Valorum tehetetlenségét, végül benyújtja az indítványt, melyben kérvényezi új kancellár választását. A Tanács ezalatt leteszteli Anakint, aki bár ezen átmegy, a lelkében lakó félelem, ködös jövője és kora miatt nem részesülhet Jedi képzésben. Miután Amidala elhatározza, hogy visszatér a Naboora, a Tanács elnapolja az ifjú ügyét, majd utasítja Qui-Gont és tanítványát, hogy kísérjék el a királynőt, ezzel próbálva előcsalogatni a titokzatos merénylőt. Miután elhagyják a Coruscantot, Sidious a Naboora küldi Mault, a neimoidik legnagyobb riadalmára. A bolygót elérve a csapat felveszi a kapcsolatot a gungan néppel, majd Padmé leleplezi magát Nass főnök előtt. Voltaképpen ő Amidala királynő. Sikerül meggyőznie Nass-t, hogy harcoljanak együtt a bolygójukat megszálló droidok ellen. Panaka összegyűjti a rendőri és katonai ellenállók vezetőit, akik segítenek a csapatnak bejutni a városba. Amidala szándéka, hogy feljutassák a pilótákat az űrbe, ahol kilőhetik a droidvezérlő hajót. A terv fontos része, hogy elvonják a droidokat Theedtől, miközben ők megpróbálják elfogni Gunray-t. A Szövetség részéről Sidious egyszerűbb tervvel áll elő: „Pusztuljanak. Mind egy szálig.” A dorid és gunga sereg távol a várostól, egy tisztáson ütközik meg, míg Qui-Gon és Obi-Wan szembeszáll Darth Maullal. Amidala csapatával behatol a palotába, miközben egy véletlen folytán Anakin és R2 csatlakozik az űrben harcoló vadászkötelékekhez. A mezőn lévő csata végül rosszul alakul. Miután a gunganok elvesztik pajzsaikat, megpróbálnak visszavonulni, ám sokukat, köztük az időközben tábornokká előléptetett Jar Jar fogságba esik. Hasonlóan jár Amidala csapata, akik a többiektől leszakadva megpróbáltak kerülő úton eljutni a helytartóig. Anakin gépe pedig találatot kap, így bezuhan a droidvezérlő hajó gyomrába. Qui-Gon és Obi-Wan sem jár nagyobb sikerrel. A Sith szétválasztja a két Jedit és legyőzi Qui-Gont, majd a feldühödött Obi-Want is vert helyzetbe sodorja. A szerencse azonban forgandó. Amidala dublőre, Sabé (Keira Knightley) összezavarja a helytartót, aki így elzavarja a doridjait, alkalmat nyitva a valódi királynőnek, hogy megszerezze a trónszékébe rejtett fegyvereket és elpusztítsa a maradék droidot, ezzel elfogva a helytartót. Anakin gépe is újraindul, és a kisfiú kilő két protontorpedót, ami a jobboldali reaktorokba csapódva láncreakciót indít el. Anakin az utolsó pillanatba jut ki a felrobbanó droidvezérlőből, melynek megsemmisülésével a Naboon lévő haderő megbénul, ezzel a gunganok megmenekülnek a kivégzéstől. Obi-Wan pedig az Erőt használva megszerzi Qui-Gon fénykardját és megöli Mault. Qui-Gon utolsó kívánsága az, hogy Kenobi tanítsa ki Anakint. A temetésre érkező Yoda lovaggá üti Obi-Want, majd az ifjú Jedi a Tanács engedelmével, de Yoda ellenvetésével tanítványává fogadja Anakint. Palpatine, akit megválasztottak főkancellárrá, gratulál a királynőnek és Skywalkernek valamint újdonsült mesterének. Qui-Gon temetésén Windu és Yoda levonja a konklúziót, hogy a titokzatos harcos egy Sith Nagyúr volt, ám azokból csak kettő létezhet és kérdéses melyik halt meg. A mester vagy a tanítvány? A Naboon másnap hatalmas ünnepséget rendeznek, mely alatt a nabook és a gunganok végérvényesen békét kötnek.

Meglepetések tárháza
Úgy tűnik, sikerült a sztorit elég részletesen elmesélnem. Érdekes élmény volt először látni és megérteni a filmet (nálam ez két külön folyamat volt, mert először láttam, de nem értettem a párbeszédeket, révén angolul egy szót sem tudtam. Aztán a képregénnyel már azok is letisztultak előttem. Végül a kettő összeolvadt a moziban.). Lucas olyan dolgokat szőtt bele a filmbe, amivel rendesen meglepett. Természetesen én sem úgy képzeltem el az előzményeket, mint ahogy megvalósultak. Én is nagyjából egy második ep4-5-6-ra számítottam, hasonló történettel, karakterekkel és eszközökkel, s ehhez képest gyökeresen mást kaptam. Ledöbbentem, mikor kiderült, hogy a hatalmas Darth Vader ebben a részben még csak egy kilenc éves gyerek. Elég határozott, az Erővel már ekkor felvértezett személy, de akkor is csupán gyerek (akit először utáltam). Olyan személy, akiről egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy minden idők egyik legjobb főgonosza lesz. Obi-Wan Kenobi, az öreg bölcs, megfontolt Jedi mester sem az, akit az ep4-ben megismertünk. Itt még karddal vagánykodó, megfontolatlan, akaratos tanuló. Aztán az ember szembekerült C-3PO-val, aki egyáltalán nem olyan, mint aranyozott önmaga. Ellenben R2-D2 és Yoda hozza a régi formáját. Apropó, legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy a két droid visszatér. Yodában, Anakinban, Obi-Wanban teljes mértékben biztos voltam. Sőt, evidensnek vettem. Mikor kiderült, hogy Jabba is kameozik, az is olyan egyértelmű volt. De a két droid fel sem merült bennem. Leesett az állam, mikor a trailerben megláttam őket, majd azon agyaltam, hogy egyrészt, hogyan kerülnek képbe, másrészt, hogyan lesz ez kimagyarázva az ep4-re, ahol C-3PO érezhetően semmit sem tud a Tatooine-ról (bár már akkor kézenfekvő volt a memóriatörlés). Ugyanígy megdöbbentem, mikor az Uralkodót néven nevezték. Darth Sidious. Hát neki is van Darth neve? Ráadásul van még egy Darth: Maul. Hogy én mit össze nem konspiráltam ez ügyben. Elképzeléseim szerint Maul halálával Sidious tanítványául fogadta volna Palpatine-t, aki aztán a következő részek egyikében megölte volna, és így tehetett volna szert Vaderre, azaz Anakinra. Aztán végül felvilágosítottak arról, hogy Sidious maga Palpatine, alias az Uralkodó, és a szinkronban csak azért van két külön hangjuk, mert el van szúrva a szinkron, illetve a könyvben azért írták őket egy időben két helyre, mert az író egy balfék (na én ezután hagytam fel az EU egyenletbe vételével, mikor a filmeket elemezgettem a fórumokon). Természetesen Palpatine jó oldalon való szerepeltetése szintén meglepett.

Mégis, a két legnagyobb döbbenetet a midi-chlorianok és Anakin fogantatása okozta. Ez a két dolog tényszerűen fenekestül felforgatta a Star Warsról alkotott képet. Természetesen bennem is átértékelődött pár dolog. Egyrészt, Anakin kiválasztottsága, ezzel maga a karaktere hirtelen nagyon nagy hangsúlyt kapott a többi filmben. Ha akartam volna sem tudtam volna már úgy ránézni, mint azelőtt. Abszolút főszereplővé vált a szememben, teljesen átértékelődött a szerepe. Ez pedig csak egyre árnyalódott a további epizódokkal, míg ma már egyáltalán nem látom annak a gyilkoló gépnek, mint amikor még nem léteztek az előzmények. Ez nekem kifejezetten tetszik.

Aztán itt vannak a midi-chlorianok. Velük szerencsém volt. Már az ep1 előtt foglalkoztatott a kérdés, mi alapján dől el az, hogy ki lehet Jedi, és ki nem. Ha Yoda szerint minden élőben ott az Erő, ha mindent behálóz, akkor bárkiből lovag lehet. Ez esetben mit szöszöltek Yodáék? Remeteélet helyett egyszerűen toborozni kellett volna a Jediket, és ahogy az az EU-ban van, tömeges képzést végezni, míg feláll egy hadsereg. Kettő (illetve az EU szerint sokkal-sokkal több) mester hamarjában elvégezhette volna ezt a feladatot, nem kellett volna a fenekükön ülni és várni Luke-ra. Szóval számomra itt hiányzott valami, ami meggátolta azt, hogy bárkiből Jedi legyen. Mert vagy ez, vagy el van szúrva a sztori. Ekkor Qui-Gon elmondta, mi az a midi-chlorian. Olyan élőlények, amelyek száma egyrészt meghatározza az Erőre való fogékonyságot, másrészt közvetít az Erő és az egyszeri halandók között (ez egyben nekem magyarázatott szolgáltatott az ysalamirik és a yuuzhan vongok Erőelnyomási képességeire). De nem a midik alkotják az Erőt. Így bár a kapcsolat nem olyan közvetlen, mint azelőtt, én elégedetté váltam, mert ezzel Lucas kiküszöbölt egy szerintem súlyos hibát. Plusz máig nagy ötletnek tartom, hogy ezzel a szupermodern fejlett Galaxis lakóit szemmel nem látható, teljesen jelentéktelen élőlények segítik hozzá a valaha volt legnagyobb hatalom elsajátításához. Ez is erősíti a filmekben lévő tanítást, vagyis nem mindig az számít, ki mekkora, milyen idős, milyen mentalitású és milyen fejlett (Yoda, ewokok, gunganek, Chewbacca). Azaz ne a külsőségekből ítéljünk.

Egy szép új világ
Az ep1 világa nem kicsit tér el az ep4-5-6-tól. Látszik, hogy mind a valóságban, mind a filmek univerzumában már/még egy teljesen más generáció van. Sehol sincs a Birodalomra jellemző szürkeség, célszerűség. Még nem söpört végig a Galaxison egy háború, nem dúl lázadás. Béke van, s mint ilyen esetben lenni szokott, a célszerűséget sok helyen felváltja a megjelenés. Ennél fogva a hajók, eszközök, épületek nagyja még nem viharvert. Ebben az időben még megszokott az olyan látvány, mint a csilli-villi nabooi jacht (az egyik, ha nem a leggyönyörűbb hajó a Star Wars történelmében). Senki sem lepődik meg, hogy egy királyi kormánynak nincs különösebben hadra fogható serege, hiszen azt csupán tradícióból tartják fenn. Az N-1-es nabooi vadászok ennél fogva egyáltalán nem hatékonyak, hiszen csupán légi bemutatókra készültek, nem háborúra, ellentétben az ARC-170-esekkel, az Alpha-3 Nimbus V-Szárnyúakkal, vagy éppen a TIE variánsokkal, esetlegesen a T-65 X-Szárnyúakkal. Persze azért itt sem minden vadonatúj és csillogó. Noha stílusában nem oly szögletes, mint a birodalmi időkben felbukkanó társaik, de a keselyűdoridok, az AAT tankok, a C-9979-es leszállóhajók, az MTT csapatszállítók, vagy a Radiant VII már sokkal kopottabb. Hogy a Tatooine-on fellehető cuccokról már ne is beszéljek. Ott semmi nincs, amin ne lenne legalább egy mocsokfolt vagy horpadás.

Mégis, míg a legtöbb hajó és eszköz gyökeresen eltér a későbbi részek hangulatától, már most fellelhetők olyan jegyek, amik arra vezetnek minket. Ez jól jellemzi az ep1-2-3-ban látható fejlődést, ami végül az ep4-5-6 világához vezet. Elég csak a keselyűdroidok hangjára gondolni, mely félelmetesen hasonlít a TIE vadászok hajtóműzajára. Vagy éppen Darth Maul Scimitar nevű hajójára, melynek utastere és szárnyai egyértelműen az említett vadászokra hajaz, jelezvén, ugyanaz a cég felelős mindkettőért.

Hasonló a helyzet az új és régi fajokkal. Az új játékosok jeles képviselői a Kereskedelmi Szövetséget vezető neimoidiak, akik az ep4-es durrosok testvérfaja lehetne (a durrosok ihlették őket). Kifejezetten újdonságok a gunganok, kiknek két különböző variánsát láthatjuk a világuk mellett (Nass főnök eltér Jar Jartól és Tarpalstól). Illetve itt vannak a toydarik, akik a Star Wars történelmében az első értelmes repülő faj. Vagy említhetném a dugot, akiknél kevesebb kreatívabb jószágot tudnék említeni (máig lenyűgöz, hogy a mellső lábán jár, míg a hátsó valójában a keze). Természetesen a végtelenségig lehetne sorolni az új fajokat, hiszen a Tatooine, a Szenátus tele van velük. De a végtelenségig történő kidolgozás ékes példája, hogy Naboo erdeit, csakúgy, mint Tatooine sivatagait megtöltötték különféle állatokkal. Persze jöhet a kérdés, hogy az ep4-ben miért nem látunk eopit, de akkor én meg megkérdem, hogy az ep1-ben miért nem láthatok scurriert. A válasz kézenfekvő: éppen egy sem volt a kamera előtt :D

Viszont, nem csak új fajok nyüzsögnek a vásznon, hiszen rengeteg régi arcot is láthatunk. Az ep6-ban csak háttérben lévő gran faj egyes tagjai most képviselteti magát a fogatversenyeken (Mawhonic) vagy a Szenátusban (Ask Aak). Láthatunk rodi gyereket (Wald, illetve egy kivágott jelenetben az ifjú Greedo), meggyőződhetünk arról, hogy a huttoknak van nősténye (Gardulla), de feltűnik néhány kék- (Ann és Tann Gela) és vörösbőrű, továbbra is gyönyörű (és hiányos öltözetű) twi’lek hölgy, ámbár szépségüket beárnyékolja a dagadt disznó szenátoruk (Orn Free Taa). Természetesen, ha már Tatooine, elmaradhatatlan pár buckalakó és jawa feltűnése. Szóval van itt ismerős, ismeretlen, érdekes és érdektelen. Még az állatok közül is újra felbukkan néhány régi hátas, főleg a Tatooine-on, ahol láthatunk dewbackot, banthat és rontot.

Csillagok
Ha már szóba kerültek a bolygók, az ep1 egy vadonatúj, egy régről ismert, valamint egy eddig csak főleg az EU-ban szerepelt, vásznon csupán egyszer látott világot kaptunk. Naboo maga az édenkert. Művészi kivitelezésű városai az idilli ókori Görögországot elevenítik meg. Színes ruhák, tanult, bölcs öregek, mint vezetők (Sio Bibble kormányzó akár maga Arisztotelész is lehetne megjelenése alapján). Ráadásul a bolygón nem az emberek az egyedüli fejlett élőlények. Bár nem barátok, sőt, a városiak csupán legendának tartják őket, mégis békésen élnek együtt a víz alatt lakó gunganokkal, akik bár kissé furán beszélnek, technológiai fejlettségük vitathatatlan. Személyükben a Star Wars egy újabb különös, új fajjal gazdagodott, akik ráadásul saját életet kaptak. Ez viszonylag új az SW-ben, hiszen az ep4-5-6-ban részletesebb betekintést csak az ewokok életébe kaphattunk, a többi fajt egyáltalán nem ismerhettük meg részletesebben. Mindezek tetejében Naboo a Köztársaság fénykorának megtestesítője. A politikai csúcson egy választott uralkodó áll, aki a többi, megválasztott képviselővel irányítja a bolygót, míg az őrség pusztán tradicionális. Nos, ezzel Lucas remek kontrasztot állított azzal szemben, hogyan kéne működnie a Köztársaságnak, és valójában hogyan működik. Ez utóbbi pedig egy újabb bolygóhoz köthető, méghozzá a Coruscanthoz. A világ, mely egyben új és régi planéta a Star Wars univerzumban. Ralph Mcquarrie már a Jedi visszatérhez megrajzolt az akkor még Birodalmi Központ néven emlegetett bolygó koncepciós rajzát, de Timothy Zahn nevezte el Coruscantnak a Birodalom Örökösei (Heir to the Empire) című könyvében. A városbolygó aztán végre felbukkant az ep6-ban a ’97-es SE változatban (ekkor még hivatalosan név nélkül), míg végül szerepet kapott az ep1-ben. Lucas a rajongók óhaját figyelembe véve szándékával ellentétben megtartotta a Coruscant nevet (eredetileg Had Abbadonnak akarta elkeresztelni). Eme planéta testesíti meg mindazt, aminek a Köztársaságnak nem szabadna lennie. Kopott, fásult, egy technológiai szörnyszülött, ahová tömött sorokban áramlanak be a hajók, mint a felszínén tobzódó kapzsi politikusok zsebébe a lefizetésből, egyéb juttatásokból származó vagyonok. Itt minden az egyén körül zajlik, a közjó mit sem számít. S mégis, ahogy Naboon megjelent a gonosz, úgy a Coruscanton is kiemelkedik a sok rosszból a jó. Szép szimbóluma ennek a felszín fölé magasodó Jedi Templom (ez és a Tanács újabb kellemes meglepetést okozott, mivel egyáltalán nem így képzeltem el a Jedik működését). A lovagok egyaránt foglalkoznak az ezeréves nemezissel, a politikával, illetve egy galaxis széli nevenincs bolygó gondjával-bajával. Aztán itt a Szenátus épülete, mely ugyan kimagaslik az épületek rengetegéből, mégis beleivódik a háttérbe. A belseje pedig az egyik legjobb dolog, amit alkottak a filmben. Egyrészt, végre láthatjuk működésben azt a Szenátust, amit az ep4-ben egyetlen mondatban említettek. Másrészt sikerült egyszerűen de nagyszerűen megoldani, hogyan zajlik egy kormánygyűlés egy olyan helyen, ahol több millió fajt és több ezer csillagrendszert képvisel több száz különböző szenátor. Naná, hogy a római szenátus modernizált változatát láthatjuk. A szavak arénája. S akkor egy huszárvágással teremjünk a Tatooine-on, mely azt a világot szimbolizálja, ami megmutatja nekünk, milyen lesz a Galaxis a Köztársaság nélkül. Hát igen, bár Mos Espa egy másik város, ugyan olyan lepukkant hely, mint Mos Eisley. A Tatooine még mindig/már most veszélyes homoksivatag, ahol azért is megölhetnek, ha rossz ember mellé állsz a bárpult előtt. Errefelé még a békés „autóversenyek” sem békések, és az lehet a király, akinek a legtöbb a pénze. Ez általában egy hutt. Errefelé nem tiltott a rabszolgaság, és még az egyszeri járókelő is sugárvetőt hord az oldalán. Valószínűleg nagyon sok bolygó jutott a Tatooine sorsára a Birodalom idején. Tehát az ep1 három bolygója egyszerre mutatja meg nekünk a Galaxis dicső múltját, szomorú jelenét és tragikus jövőjét.

A Jedi Rend
Mit is újított még a film az elképzelésekhez képest? A már említett Jedi Rendet. Valószínűleg nem csak én képzeltem el úgy a Jediket, hogy azok a Galaxist járva segítenek, ahol tudnak és voltaképpen nincs semmiféle központosítás, semmi szabály, egyedül csak azok, amiket Yoda Luke szájába rágott, vagyis, hogy óvakodjon az Erő Sötét Oldalától. Ezután nagyon meglepődtem azon, amit az ep1-ben láttam. Egyrészt, alárendeltjei a Köztársaságnak, ámbátor függetlenek. Ebből kifolyólag nem toboroznak akárhol tanítványokat, csakis és kizárólag a Köztársaságon belül. Ráadásul ők is hierarchikus rendszerben élnek, azaz ifjak (eme csoport mondjuk csak az ep2-ben bukkan fel), padawan tanuló, Jedi lovag, Jedi mester, Jedi Tanács. Illetve az egész Rend felett ott a Szenátus, amely csúcsán a főkancellár áll. Szóval a lovagok szó szerint rendfenntartó szervezete a Köztársaságnak. Furcsa volt, de már elsőre megtetszett a szervezettség, a felépítés. Az persze már kevésbé, hogy elég begyepesedett társaság. Már ebben a részben kiderül, hogy csak a Köztársaságban „toboroznak”, pedig valószínűleg számtalan jelölt van a Peremvidéken is. Aztán erősen korfüggő, hogy kiből lehet tanítvány. Azaz egy bizonyos életév elérése után esélyed sincs (ha csak nem vagy a Kiválasztott, vagy az utolsó lehetőség. Itt jegyezném meg, Yoda az ep5-ben szintén felhozta Luke tanítása ellen a túlkorosságot, vagyis ezt Lucas nem az ep1-ben találta ki.). Ráadásul nem díjazzák, ha valaki máshogy gondolkodik, mint a többiek. Ugye Obi-Wan kifejti Qui-Gonnak, hogy a mestere már rég tanácstag lehetne, ha tisztelné a Kódexet. Egyszóval, az ep1-ben egy elég begyöpösödött banda ez a Jedi Rend, és ez az ep2-ben tetéződik. Eme dolog kezdetben idegesített, aztán belegondoltam, hogy ez a film (illetve folytatásai) nem a Jedi Rend fénykorát mutatja be, amikor valószínűleg száz számra nyüzsögtek a Qui-Gon Jinnek, hanem a bukását. Egy olyan Rendet láthatunk, ami felett már eljárt az idő. Ha a Jedi Rend még mindig tökéletes lenne, a Sith nem arathatna felette győzelmet, márpedig az ebben az esetben kizárt, hiszen az ep4-ben egy Sith ül a trónon. Ahogy a második hármas sem a Birodalom és a Sith Rend fénykoráról, úgy az első három film sem a Köztársaság és a Jedik virágzásáról szól. A teljes Saga a felemelkedés és a bukás meséje.

Ami viszont az elejétől fogva határozott pozitívumnak számít, az a Jedik harci képességeinek fokozása. Bár az ep4-5-6-ban sem voltak kispályások, hiszen Ben öreg kora ellenére levágott néhány kifejezetten veszélyesnek tűnő rosszarcút, Luke pedig egymaga lazán letarolta Jabba teljes kompániáját, azért az ep1-2-3-ban teljesedett ki igazán a képességük. Obi-Wan és Qui-Gon bemutatója lehengerlő, különösen a végső kardpárbaj. S bár nem sérthetetlenek, illetve ők is hibázhatnak (révén nem istenek), azért nem azok a fajták, akiket könnyen leölhetnek. Legalábbis, ha nem vagy Sith.

Régi és új ismerősök
Akárcsak a Köztársaság esetében a Naboo, úgy a Jedi Rendben Qui-Gon Jinn Jedi mester az, aki bemutatja nekünk, hogyan kéne léteznie egy Jedi lovagnak. Nem mereven ragaszkodni holmi Kódexekhez, nem elvetni azokat a lehetőségeket, amelyek feleslegesnek, mi több, koloncnak tűnnek. Elég csak Obi-Wanra gondolni, aki hagyná Jar Jart bűnhődni, holott miattuk tartóztatták le. Kenobinak addig jó volt, amíg a gungan elvezette őket Otoh Gungaba, aztán felőle felfordulhat. Szép példa ez az ep2-ben Yoda által emlegetett arroganciára. Ellenben Qui-Gon akár az Erővel is manipulál, ha úgy érzi, szükséges. Nem csak a nagy egésszel, de a kis részekkel is törődik. Ha olyan lenne, mint Obi-Wan, Windu vagy Yoda, valószínűleg hátrahagyta volna Jar Jart és Anakint. Aztán mi lett volna ennek az eredménye? Senki nem mondta volna Amidalának, hogy a gungan hadsereg nem vész el harc nélkül. Jar Jar nem vezette volna el a nabookat a gungan rejtekhelyre, melynek egyenes következménye lett volna, hogy a droid hadsereg nem vonul ki Theedből, így Amidaláék nem juthattak volna el a hangárig sem, nemhogy a palotáig. Anakin ügyéről nem beszélve. Senki sem lett volna, aki belevágja Palpatine-t az aknába harminchat évvel később. Szóval Qui-Gon a minta Jedi. Miközben foglalkozik a „világmegváltó őrültségekkel”, addig képes és hajlandó leereszkedni a pornép közé, meglátni bennük a lehetőséget.

Szerencsére az ep2-re Obi-Wan Kenobi követte mestere példáját, illetve Luke alapból ilyen lovaggá vált. Azonban az ifjú Kenobi az ep1 idején még messze van a bölcs mestertől. Felesel a mesterekkel, magabiztos, mondhatni, vagánykodik a fénykardjával (elég csak megnézni, mikor Maul ellen küzdenek, mekkora különbség van Obi-Wan és Qui-Gon harcstílusa között, pedig mind a ketten ugyanazt a formát – IV. Forma – használják). Egyszóval igazolódik eme párbeszéd:

Yoda: Egész életében a jövőbe nézett, túl a horizonton. Sohasem azt, hogy hol van. Hmm? Mit csinál. Hmph. Kaland. Heh! Izgalom! Heh! Egy Jedi nem vágy ilyesmikre. Te vakmerő vagy.
Ben: Emlékezz, én is ilyen voltam.

Ugyanúgy beigazolódik az is, amit Ben mond Luke-nak Anakin Skywalkerről. Vagyis, hogy megismerkedésükkor már az egyik legjobb pilóta volt a Galaxisban. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint egyedüli emberként, ráadásul gyerekként megnyerte a Boonta Esti fogatverseny bajnokságot, majd túlélte a nabooi csatát, ami alatt ráadásul lelőtt egy hadihajót. Az ep2-3 pedig tovább erősíti Ben szavait, ráadásul az „ügyes harcos” jelző is remekül passzol rá. Ámbátor, mindenki nagy meglepetésére, a kapcsolatuk korántsem indul felhőtlenül, hiszen Anakint nem Obi-Wan választja, hanem Qui-Gon, aki képes lenne félredobni Kenobit a gyerek tanításáért. Természetesen Obi-Wan hamar belátja tévedését és elsimulnak a dolgok, ráadásul teljesíti Qui-Gon utolsó kívánságát és akár a Tanács beleegyezése nélkül is kitanítaná Anakint. Hoppá… ezen a ponton újabb önellentmondás látszik kialakulni az ep1 és 6 között, melyben Ben a következőket mondta:

Ben: Engem megdöbbentett, mennyire vele van az Erő. Magamra vállaltam a feladatot, hogy Jedit nevelek belőle. Azt hittem, lehetek olyan jó mestere, mint Yoda. Tévedtem.

Mint írtam, az ellentmondás csak úgy látszik, mintha kialakulna. Ben egy szóval sem mondta, hogy elsőre vállalta, bár szavaiból úgy cseng. Viszont ígéretet teljesített, így szó szerint magára vállalta a Kiválasztott kiokításának terhét. Hogy miért nem említi Qui-Gont? Két okot látok. Első: Luke szemszögéből érdektelen Qui-Gon, akárcsak Windu, Ki-Adi-Mundi és a többiek. A második pedig ebből következik: baromi hosszú magyarázatot kellett volna hozzáfűzni Qui-Gonhoz.

Kanyarodjunk vissza Anakin karakteréhez, aki itt még maga a megtestesült jóság. Mégis benne lapul mindaz, ami végül a Sötét Oldalra vezeti. Akaratos, és mániákusan magára vállal mindent (ez esetben Qui-Gonék megsegítését). Rendkívül ragaszkodik az anyjához, és retteg az elvesztésétől, ellenben feltételezhetően gyűlöli a rabszolgaságot és a Watto féléket (érdemes a reakcióit figyelni az ep2-ben a toydarival való újratalálkozáskor). Ráadásul már az első alkalommal nagyot csalódik az általa eposzi hősöknek képzelt Jedi lovagokban, akik egyetlen kézlegyintéssel, midi-chlorianokról, Sötét Oldalról, félelemről, meg hasonlókról zagyválva félresöprik őt. Őt, aki maga mögött hagyta az anyját, aki a legfontosabb volt a számára, azok kedvéért, akik közé bekerülni vágyálma volt. Ezek az alakok veszik semmibe (egy gyermeknek ez nem éppen könnyen feldolgozható dolog). Persze, ott van Qui-Gon, az apa megtestesítője, aki szárnyai alá veszi, míg meg nem hal. Így Anakin a tragédiával is szembesül, hogy milyen, mikor elveszt valakit, aki fontos neki (és Jinn csupán apapótlék volt, úgyhogy valószínűleg az anyja elvesztéséből fakadó félelmei tovább nőttek). Ja, arról nem beszélve, hogy már ekkor szembesül azzal, hogy őt kiválasztottnak tartják. Szóval a segítőkész, jószívű gyermeki lélekben már felbukkannak Darth Vader személyiségének alapkövei.

Aztán itt van Amidala királynő, polgári nevén Padmé Naberrie. Luke és Leia anyja, akiről összesen annyit tudunk, hogy szomorú volt, de gyönyörű. Bár még csak tizennégy éves, és sokáig tonnányi ruha és kilónyi smink, vagy csukja fedi el az arcát, mikor végre meglátjuk, igazolódik Leia állítása. Valóban gyönyörű nő (véleményem szerint Natalie Portman az egyik legszebb színésznő… meg az egyik legnormálisabb is). A karaktere ráadásul briliáns. Ahogy alakul az élete, egyre inkább rájövünk, mit örökölt tőle Luke, és mit Leia (hasonlóan Anakinhoz, akinek egyes jellemdarabjai felfedezhetőek gyermekeiben). Amidala a végletekig elkötelezett a demokrácia, a béke és igazságosság mellett. Ugyanakkor ifjú és naiv, ahogy Sidious mondta. Valóban, hiszen oly mértékben hisz a Köztársaságban, hogy amíg nem járja meg a Skywalker házat, fogalma sincs arról, hogy még vannak a Galaxisban rabszolgák. Arról nem beszélve, hogy szerinte a naboo-i krízis megoldható tárgyalás útján, és rendkívül sokáig kitart Valorum és a Szenátus hatalma mellett (aztán meg Palpatine mellett, ami egy külön sztori). A film végére mégis felébred ebből a balga álomból, és rájön, a Szenátus már nem olyan erős, mint régen, illetve a Kereskedelmi Szövetséget sem fogják a Nabooról szép szóval kitessékelni. Tehát félreteszi naboo-i önérzetét, összeáll a gunganokkal és fegyvert ragadva kirugdossa Gunray-éket a bolygójáról. Egyetlen helyen hibázott, mikor azt hitte, hogy Palpatine visszavezetheti a Köztársaságot a helyes útra. De hát akkor ki tudta?

Na igen, Palpatine szenátor, főkancellár, Darth Sidious, Sith Nagyúr, Uralkodó, Császár, mester. Hát ezt az embert is meg lehet szólítani pár módon. Ki gondolta volna, hogy a villámokat szóró, velejéig gonosz, ragyásképű, kámzsás sátánfajzat valaha megnyerő modorú, jóságos, színes ruhát hordó szenátor volt? Aki olvasta az ep4 könyv változatának elejét valószínűleg tudta, mert ott le van írva (nagyjából az egész ep1-2-3 vázlata, és olyan dolgok is megemlítésre kerültek benne, mint a kereskedelmi szervezetekkel való szövetkezés). Az ember valóban azt hiszi, hogy ez még nem a Sith Lord, hanem egy olyan ember, aki hisz abban, amit mond. Ráadásul Ian McDiarmid fantasztikusan játssza szerepét, mert más-más módon kelti életre Sidioust és Palpatine-t (az ep3-ban érezhető ez leginkább, mikor egy-egy alkalommal a kamera előtt vált egyikről a másikra). Így nem csoda, hogy évekig képes volt megvezetni a kereskedelmieket, sőt, a nézőt (én és néhány ismerősöm az élő példa). Szóval, képzeljük el azt a reakciót, mikor az ember életében először látja a filmeket, de kronológiai sorrendben (és angolul, mert a magyar szinkron az első epizódban valóban eltereli a gyanút, de a második részben egyértelműen bizonyítja, hogy ugyan az az ember, mivel ugyan úgy beszél mindkét karakternél). Mire az ep3-ban igazolódik, kicsoda ő, legalább olyan megdöbbentő lesz, mint az „Én vagyok az apád!” (a többi meglepetésről nem beszélve). Persze teljesen más módon, hiszen Vader vallomása hirtelen volt, míg Palpatine-é lassan rávezető. Azonban, Lucas gondoskodott arról, hogy azok, akik odafigyelnek már az ep1-ben minimum gyanakodjanak, ha nem rájöjjenek. Eleve ott a végső képsor Windu és Yoda beszélgetése után. Ha valaki helyesen vonja le a konklúziót, az már maga egy bizonyíték (én nem így tettem, teljesen tévúton jártam). Aztán, Maul és Sidious coruscanti beszélgetése ugyan azon az erkélyen történik, ami a háttérben látszódik Palpatine lakosztályában. Illetve, mind a kettejüknek állhorpaszuk van.

S ha már a Sitheknél járunk, nem feledkezhetünk meg Darth Maulról. Sokan vádolják az ördögfattyat azzal, hogy nem olyan, mint Vader. Hát, gratulálok nekik, mert ennél nyilvánvalóbb már kevesebb dolog lehet. Egyedül a Darth név ugyanaz, de ha már az ep1-ben szerepelne egy olyan karizmatikus alak, mint Vader, akkor igencsak halványulna a szuszogó nimbusza. Kétségtelenül szükség volt egy teljesen új figurára, aki nem árt Vader karakterének, viszont független, egyedi személy. Nos, Maul ilyen. Miért? Mert ő Vader figurájának egy eleme (az ep1-2-3-ra jellemző, hogy az algonoszok mind Vader egyes elemeinek kihangsúlyozása). Maul szimbolizálja a könyörtelen hadigépezetet, aki készségesen hajtja végre ura és parancsolója kívánságait. Ezenfelül félelmetes megjelenésű és remek harcos. A kétpengéjű fénykard pedig lazán felülmúlta a hagyományosokat, legalábbis coolságban.

Jöjjenek a poénosabb figurák. R2-D2 már most olyan, mint későbbi önmaga. Pimaszul csipogó, mindent tudó csodamasina, aki nélkül a Star Wars már a naboo-i blokád elhagyásakor véget ért volna. Összeszámolni is lehetetlen, hányszor köszönhetik az életüket hőseink ennek a kis kék-fehér guruló kukásdoboznak. C-3PO képében pedig hű társra akad, igaz, ebben a részben még csak összebarátkoznak, de aztán C-t hátra hagyják. Megismerkedésük viszont már jó előre megalapozza későbbi kapcsolatukat, ahogy R2 kiröhögi a meztelen droidot. Nem beszélve arról, milyen jó húzás volt C-3PO-t fokozatosan felépíteni.

Végül itt van Jar Jar Binks, a beszédhibás kajla gungan. Sokan rühellik, s bár a végső csatában elkövetett ökörködéseit már én is kicsit soknak tartom (mikor leesik a kaaduról, illetve mikor még egy gömböt sem tud eldobni), azért bírom. Érdekes színfoltja a Saganak, olyan alak, aki szintén reprezentálja, hogy legyen bármilyen szánalmas valaki, fontos és hasznossá válhat valamikor. Jar Jar sorsfordító szerepe pedig vitathatatlan az ep1-ben és 2-ben.

Rajtuk kívül még számtalan karakter mozog a filmben. Az unszimpatikus Panaka kapitány, akit hál’ istennek leváltottak az ep2-re (az EU szerint ő lett Naboo kormányzója a Birodalomban). A felettébb kapzsi, de rabszolgatartóhoz képest rendes Watto. Az igazán érdekes testű, aljas Sebulba, akinél máig nem értem, miért élte túl a fogatversenyt. Mivel miatta több versenyző meghalt, a minimum az lett volna, hogy cafatokra szakad. Nem igazán érzem, hogy elnyerte méltó büntetését (ezt tetézi az EU, melyben Sebulba megvette Anakin fogatát, szóval kezdhet mindent elölről…). Aztán itt van Yoda, aki még mindig/már most bölcselkedik, bár a filmben szereplő bábu CGI-re váltásáért máig imádkozom (az ep3 extra DVD-n már így szerepelt, szóval a következő kiadáson tuti az lesz). Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, hogy bábu, hanem azzal, hogy milyen bábu. Messze alulmúlja az ep5-6-os verziót. Ráadásul ahhoz képest, hogy csak harmincöt év választja el őket, legalább ötszáz évet fiatalítottak rajta. Jelentős szereplő még a szkeptikus Ki-Adi-Mundi, illetve a mogorva Mace Windu. Ők egyelőre nem sok vizet zavarnak, Mundi később se. Viszont Windu az, aki elég rosszul indít Anakinnál, hiszen ő utasítja el a fiú tanítását. Ez valószínűleg nem volt túl jó pont a gyereknél, ami pluszt ad az ep3-ban történt eseményekhez.

Látvány
Hasonlóan letaglózó volt ’99-ben a látvány, mint amilyen ’77-ben az ep4 volt. Így, majdnem 10 év távlatából ugyan kissé elavult, műanyag, de hát ’86-ban már az ep4 látványvilága sem volt „bokafosatós”, hanem éppen ellenkezőleg, ósdi. Áldom is Lucas nevét, hogy ’97-ben elkövette az SE-t, majd 2004-ben sem volt rest újra hozzányúlni a filmekhez, ami azt eredményezte, hogy látvány tekintetében az ep4 némely esetben köröket ver az ep1-re. Például az animált élőlények terén.

Sokan vádolják az ep1-2-3-at, illetve a felújítások után már az ep4-5-6-ot is azzal, hogy túl mű a sok CGI-vel. Voltaképpen ez mindenkinek a saját dolga, én most csak azt írom le, miért nem értek ezzel egyet, illetve miért nem tudom megérteni. Egyrészt, semmivel sem érzem valóságosabbnak a valóban műanyag CGI-t, mint azt a maszkot, amiről lerí, hogy gumi, vagy a szaggatottan (AT-AT), vagy borzasztóan lassan mozgó (X-Szárnyúak) modelleket. Igen, ’77-ben és ’80-ban valóban erre futotta és ez volt a csúcs. ’99-ben meg az, amit az ep1-ben láttunk. Szerintem mindegyik filmben (Star Wars vagy sem) tetten érhető a trükk. Eleve tudjuk, hogy trükk. Általában, mikor megkérdem, miért elfogadhatóbb a gagyi maszk, vagy a szaggatottan mozgó modell, azt a választ kapom, hogy az sokkal kézzelfoghatóbb. Ezt két ponton nem tudom elfogadni. Egyrészt, szó szerint értelmezve azt sem foghatom meg. Másrészt, ha a feltételezéseim szerinti valódi jelentést veszem alapul, vagyis azt, hogy azoknak van valódi, kézzel fogható verziója, akkor szintén hibás az elmélet, mert a CGI-nek is létezik valódi verziója. Grievous, a droidok, a hajók, mind-mind elkészültek valódi formában kicsinyítve vagy életnagyságban. Ezek nem a monitoron születnek, hanem valódi világban, amiket aztán beszkennelnek és az adja a 3D modell alapját. Tehát nem igaz az a kijelentés, hogy a valóságban nem léteznek. Pláne nem az ep1-nél (az ep2-3-nál sem, de azoknál már egyre kevesebb díszlet épült meg, illetve az ep3-at ugye végig stúdióban vették fel). A TPM-nél felépültek a díszletek, Theed utcái, a hangár, a naboo-i vadászgépek, Mos Espa piactere, a fogatok. Persze nyilvánvalóan nem alkottak meg mindent 100%, így lehet a Mos Espa Aréna és Theed, vagy a Kereskedelmi Szövetség hajójának hangára látképe kicsinyített modell. Ez azonban így volt az ep4-5-6-nál is. A robbanások egyáltalán nem CGI-k, hagyományos módon modelleket durrantottak szét. Számtalan maszk készült, kismillió eszköz. S még ebben a filmben is használják a jó öreg háttérfestészetet, amelyek az ep4-5-6 remek panorámaképeit alkották. És számomra ez az egyik legnagyobb baj, hogy mindezek ellenére sokan habozás nélkül rásütik: az egész CG! Igen, használták, buzgón. Eddig egyik filmben sem láthattunk ennyi digitális dolgot. Igaz, azóta már mindenben számtalan van. Ám egyáltalán nem minden az, és a CGI is pont ugyan olyan mű és tetten érhető trükk, mint a modell, vagy a maszk. Ebből is van kiváló és iszonytatóan rossz.

Zene
Erre nem akarok sok szót fecsérelni. John Williams, mint mindig, most is aranyat alkotott. A Duel of the Fates szerintem legalább olyan ikonikus dallammá vált, mint az Imperial March vagy a Main Title. Külön érdem, mikor korábbi témák köszönnek vissza ilyen-olyan formában, mint a már említett birodalmi induló, a Binary Sunset vagy éppen az Emperor’s Throne Room.

Utalások, párhuzamok, képi hatások
Egy előtörténet elkészítésének sikere szerintem nem csak azon múlik, hogy az evidens történeti szálakat elvarrja, hanem olyasmit is előre vetítsen, aminek később lesz jelentőssége. Ennek két módját látom. Halovány utalások, vagy párhuzamok. Fontos az oda-vissza hatás, tehát ne csak az ep4-5-6 hasson az ep1-2-3-ra, de vica verza szintén működjön. Persze ezt nehéz elérni úgy, ha már több mint két évtizede készen vannak a korban később játszódó részek. Lucasnak mégis összejött. Az ep1-ben, a nagy korkülönbség miatt még kevés akad, és fentebb már ecseteltem is párat, mint Maul, vagy a hajója. Hasonló utalás, mikor végül döntenek Anakin sorsáról, és felcsendül a Birodalom témája. De már ebben a részben említésre kerül a huttok hatalma, ezzel rásegítenek a későbbi történeti szálra. Vagy nagyon jó, mikor Palpatine közli Anakinnal, hogy figyelemmel fogja kísérni a sorsát.

Párhuzamok terén az egyik legegyértelműbb Anakin és Luke hasonló életútja, hiszen mindketten váratlanul, külső behatás és egy öreg Jedi mester hozzájárulásával kénytelenek elszakadni régi életüktől. A mestert aztán mindketten elvesztik, majd kényszerűségből más fejezi be a képzésüket. Végül pedig mindketten egy űrcsatában bizonyítják be rátermettségüket és döntenek el egy fontos ütközetet két protontorpedó segítségével. Ezen kívül rengeteg képi, illetve beszédbeli párhuzam fedezhető fel, mint C-3PO bemutatkozása, vagy ahogy Shmi megérinti Anakin arcát, melyet megismétel az ep2-ben.

Ezen utalásokat és párhuzamokat a későbbi részek tetézik, illetve tovább finomítják.

Másik jelentőssége az előzményeknek egy olyan dolog, amivel Lucas az ep4-5-6-ban viszonylag ritkán élt, viszont az ep1-2-3-ban állandóan jelen van és véleményem szerint művészi szintre emelte. Ez pedig a színekkel és a fényekkel való játék. Az egyik legjobb példa erre Naboo. Amíg Amidala a bolygón tartózkodik, fényes nappal van. Miután elhagyja a bolygót, és a Szövetség meghódítja, végig sötétség van. Aztán mikor a királynő visszatér, újra a fény az úr. Hasonlót fedezhetünk fel a Coruscanton. Ahogy Anakin közeledik a Jediség felé, illetve Palpatine a kancellárság felé, úgy megy egyre lejjebb a nap, s mikor bejelenti Panaka, hogy a szenátort is jelölték, már teljes a sötétség. S akárcsak az utalásokból, ilyen játékból is rengeteg van a filmben.

Pár dolog, ami máig nem tetszik
Ez sem lesz hosszú :) Már korábban írtam, hogy a végső ütközetben szerintem is túlzásba vitték Jar Jar ökörködését. Itt visszavehettek volna belőle, mert így elnyomja a csata élét. A másik, ami kevésbé jött be, az a víz alatti barangolás. Egész pontosan az, hogy egymás után kétszer eljátsszák a „Mindig van egy nagyobb hal.” esetet. Ezenfelül talán jobban kiélezhették volna Obi-Wan és Qui-Gon szembenállását, ámbátor így túl nagy lett volna az ellentét Kenobi és Skywalker között. Ja, és Sebulba igazán felfordulhatott volna.

Végszó
Tény, hogy nem ez a legjobb Star Wars rész. Tény, hogy nagyon távol áll a többitől (hiszen még az ep2-től is tíz év választja el). Viszont szerintem remekül vezeti be a Galaxist, illetve a később fontossá váló szereplőket, miközben felvonultat olyanokat, akik csak az adott pillanatban számítanak. Újít, és őrzi a régit. Egyaránt kedvez régi és új rajongónak. Lehet, hogy nem így képzeltük el, sőt biztos, hiszen ahány fej, annyi képzelet. Én is teljesen máshogy csináltam volna meg. Jómagam tisztelem és becsülöm Lucast, amiért kitartott saját elképzelései mellett, és nem készített egy újabb ep4-5-6-ot, hanem alkotott valami teljesen mást. Mégis, azért igyekezett kedvezni a rajongóknak, még ha mérsékelten is. Nehéz dolga volt és szerintem jól csinálta. Az ep1 teljesíti a kötelességét: elindít egy legendát. És szerintem ahhoz, hogy elfogadjuk csupán emlékeznünk kell arra a gyerekre, akit az ep4 varázsolt el. Még könnyebb, ha eleve gyerek vagy.



Panaszláda - munkaügy

14 01 2008

Azért áldani való ez a magyar munkáltatói ellátás, vagy mi a szösznek szokás nevezni. Szóval, ezek a munkaügyi hivatalok. Aranyos találmányok. Minap volt alkalmam betérni, mivel már több, mint egy fél éve munkanélküli vagyok, és hát ugye a mai világban az nem túl szerencsés. Mivel a netes álláskeresők annyit érnek, mint agyoncsapott molylepkének a mesterséges lélegeztetés, hogy az újságok álláshirdetéseiről már ne is beszéljek, gondoltam bemegyek. Hátha tudnak valamit mondani. Hátha változott valami az új évben. Naiv és optimista ember révén, aki már csodának is volt szemtanúja, ilyen ábrándokkal mentem be. Természetesen, nem túl nagy meglepetésre, mert hülye azért nem vagyok, semmi sem változott. Kilométeres sorok, természetes. Az infó pultnál, pláne, mert abból csak egy van. Tíz perc áldogálás, dumcsizás sorstársakkal, így lehet ám szert tenni haverokra. No, végre elérve az info pult, mert ott kötelező megjelenni. Ifjú titán harcos megsasolja a kiskönyvem, megállapítja, hogy ez tényleg ez idő tájt kellett visszamennem. Bepötyögi a cuccot a gépbe, majd a mágikus dobozból (monitor) kiolvassa, melyik sorba is kell beépítenie. Éljen, háromszoros hurrá. Túl vagyok az egy kilométeres soron, jöhet a kettő. Itt természetesen már sokkal több türelem kell, na meg egy hétnyi hideg élelem. Mert ugye, a dolgozók a sor túlfelén ráérnek. Nekik nincs semmi dolguk. Bejönnek, elszürcsölgetik a kávét, elpassziánszoznak, elpletyiznek, és mikor éppen forr a következő kávé, meg ráunnak a kártyára, és néhány pillanatra kifogynak a pletyitémából is, hát oda-oda hívnak valakit maguk elé, akivel újabb fél órát szöszölnek, mire a nagy büdös semmi végére jutnak.

Na szóval, türelemjáték. Várakozok a sorban, heveny tömegundorom kiújulni látszik. Természetesen, a fűtés maximumon, had kapjanak már azelőtt hőgutát a delikvensek, hogy eljutnának az asztalokig. Akkor legalább nem kell velük foglalkozni. Természetesen ülőhely alig, akasztó a téli kabátoknak nuku, így az ájulással küszködő jóemberek vagy kitartanak… vagy nem. A győztes eljuthat az asztalig. HA eljut!

Egy órája várakoztam, és az egyetlen pozitívum egy bombajól kinéző csaj volt, aki felmérést végzett arról, mi a véleménye az egyszeri halandónak a munkaügyi központokról. Pont jókor, pont jó helyen, pont jó időben. Két bánatom van. Egy, nem adta meg a telefonszámát. Kettő, papíron voltak a kérdések, melyeket nekem kellett bekarikázni/aláhúzni/beikszelni. Mókásabb lett volna, ha hangosan teszi föl őket, és nekem arra kellett volna szóban válaszolni (meg úgy alapból az egész ott összegyűlt társaságnak). Na mindegy, szóval, egy óra várakozás után egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik mókamiki kávészürcsölés mellett buzgón nyomogatja a gépe billentyűjét. De nem úgy, mint aki gépelne, vagy passziánszozna, hanem mint aki nem tudja, miért nem reagál a billentyű nyomogatására a gépe. „Ajaj” gondoltam, „tuti elszállt a hálózat”. Ebből látszik, hogy értek a szakmámhoz. Tényleg elszállt a hálózat. Félóra tanakodás után bejelentették, hogy még legalább fél óra kell, mire a rendszergazda ott terem, és helyrebillenti a dolgokat.

Nos, mivel nem rejtem véka alá a véleményem, és a türelem ilyen helyzetben messze nem az erényem, odasettenkedtem az ismerősebb figurához, aki a múltkor oly buzgón rendszerbe vett, és felajánlottam neki szolgálataim, hátha még a nyilvános lincselés előtt megtudom oldani a gondot, mert mögöttem érezhetően forradalmi hangulat volt kialakulóban. Természetesen megköszönték felajánlásom, de hát ilyet nem lehet, mert honnét tudják ők, hogy én értek hozzá (nincs is a birtokukban fénymásolat a vizsgámról… ááááá…). Mondom nekik, akkor legalább indítsák újra a rootert, mert szinte biztos az a baj. De nem, mert nem, mert ők nem értenek hozzá. Mondom, ehhez nem kell szakértelem. Kihúzzák a dugóból, várnak picit, majd visszateszik. Ez a legegyszerűbb módja. De nem, mert nem, mert ők nem értenek hozzá. Oké, gondoltam, már értem, miért olyan gördülékeny ezen a helyen minden. Letelt a fél óra, becsoszogott a szaki, újraindította a rootert, majd angolosan távozott. Indulhatott újra a sorban állás. Végül csak oda jutottam, és valamit megérezhetett a figura, mert lapított, mint szar a gazban és felettébb gyorsan végezte a munkáját. Lehet a gyilkos pillantásom, vagy a dühtől vörös fejem volt árulkodó, nem tudom. A lényeg, hogy körülbelül három órányi ácsorgás után kaptam egy új időpontot, meg közölték, hogy még mindig nem tudnak állást ajánlani. Két perc. Két percét és a nagy büdös semmiért három órát basztam el az életemből. Természetesen munkám azóta sincs. Szóval király a helyzet.

A kérdés az, hogyan lehet munkát szerezni, ha nincs az embernek olyan ismerőse, aki adna neki, vagy beprotezsálná valahová? Kétféleképpen is: sehogy és dehogy. Na jó, kínkeservesen, akkor is valami olyan munkát, ami éhbért fizet, hót unalom, és az ember a háta közepére sem kívánja. Merthogy az agyonajnározott internetes álláskeresőkkel az ember nem sokra megy, az fix. Illetve, akkor nem megy semmire sem, ha nem lakik Budapesten vagy a város 25 km-es körzetében, révén az a világ közepe, azon túl a semmi nincs. Ott aztán van munka, bőven. A jobinfo és társai kilószámra küldik a pesti állásajánlatokat. Persze azok is milyenek: legyél 20 éves, legyen mögötted 10 év munkatapasztalat, beszélj 5 nyelven, és birtokolj 3 diplomát valami olyasmiből, amit kimondani is alig lehet.

Vagy menj munkaügyi hivatalba. Az ugyan olyan jó, mert az életed elunásáért cserébe megmondják, hogy nem tudnak állást ajánlani. Ezt természetesen telefonon is lehetne közölni, de hát azt nem… vagy interneten… de ezeknél ezt a kettőt még nem találták fel.

Persze, mint írtam, valószínűleg bennem van a hiba. Mert nem elégszem meg egy futószalag mellett végezhető munkával. Mert szeretnék vagy a szakmámban ténykedni, vagy legalább olyat csinálni, amit szeretek.

Na ennyit a panaszkodásról.



Alien Resurrection (Alien 4 – Feltámad a Halál)

13 01 2008

Elérkeztünk hát az utolsó Alien történethez. Utolsó, mert ezután már nem készült önálló Alien film, és utolsó, mert eztán a minőség drasztikus romlása, az univerzum tiprása és a sci-fi éra majdnem teljes elvetése következett be. S bár személyes véleményem szerint az AVPR már felér ehhez a filmhez, azért még mindig nem az igazi (majd az lesz, ha végre a jövőben játszódik a sztori és a történet is bonyolultabb lesz).

Nos tehát, 1997-ben járunk. Öt év telt el a kissé balhésan elkészült, megcsonkult, megrontott és se kritikailag, se rajongói körökben nem túl nagy népszerűségnek örvendő Alien3 óta (persze ez a megítélés az AR után gyökeresen megváltozott, és már mindenki isteni filmnek gondolta az A3-at. Majd fordulat következett az AR ügyében is, mikor megjelent az AVP :D ). Természetesen, ezt a filmet sem akarta senki. Egyrészt, David Giler lezártnak tekintette Ripley és az idegenek történetét az A3-mal. Másrészt a háta közepére sem kívánta azt a viszálykodást, ami az előző film forgatásán volt. Természetesen, ki ha nem a Fox, kiadta az ukázt, így Giler és Walter Hill újra összeültek, hogy negyedszerre is rázavarják a dögöket az emberiségre. A nagy kérdés azonban a „hogyan” volt. A problémák ezzel kapcsolatban Ripley-nél kezdődtek. A stúdió a fejébe vette, hogy Sigourney Weaver nélkül nem Alien az Alien (ez milyen hülye látásmód, tudtommal a filmeknek nem Ripley a címe…), így viszont akarták látni. Mit érdekelte őket, hogy Ripley végérvényesen és visszafordíthatatlanul halott, és még a teste sem maradt meg? Szóval, egyszerű lett volna történetet írni Ripley nélkül. Baromira nehéz volt vele együtt. Másik probléma, hogy Sigorney Weaver ezúttal sokkal határozottabban ragaszkodott azon kijelentéséhez, hogy nem akar még egy Alien filmben szerepelni. Kijelentése szerint, sci-fiben minden lehetséges, és hajlandó lenne visszatérni, ha a forgatókönyv meggyőzi.

Na ja, a forgatókönyv, ami körül az előző filmben nem kevés probléma volt. Gilerék ezúttal nem szöszöltek. Fogták Joss Whedont (Firefly; Serenity; Buffy; Angel; Titan A. E., Toy Story), rábízták a feltámadás megoldását. Whedon, aki egész jó mesélő vénával lett megáldva, össze is harácsolt egy történetet, amellyel megnyerték Weavert (meg gondolom rásegített az a nem kevés nullát tartalmazó csekk, amellyel 1997-ben a legjobban fizetett színésznő lett). A stáb is megvolt, egyedül a rendező hiányzott.

A másik, ami az A3-nál gondokat okozott. Ki a túró legyen az? A producerek újra egy ifjú titánt akartak megnyerni maguknak, aki újra más szellemben nyúlna a filmekhez. Lendületből európai szakira gondoltak. Első jelöltjük Danny Boyle (Trainspotting) volt, ám ő visszautasította a felkérést. Ekkor jelölték meg a francia Jean-Pierre Jeunet-t, aki a Kukorica gyermekeivel és a Delicatessennel lett híres-hírhedt horrorkörökben. A fickó cefetül nem akart ezzel foglalkozni, és voltaképpen csak egy kalandnak tartotta. Viszont ő megkapta azt, amit Fincher és a Strause fivérek nem (Andersonnak tökmindegy, ő bábu volt): szabad kezet. Jeunet pedig, ha már elfogadta, és ha már szereti a kalandokat, akkor ki is használta ezt. Az operatőri posztra bekérte Darius Khondji-t (A Hetedik), vágónak Hervé Schneid-t (Delicatessen), illetve Pitof-ot (Delicatessen) speciális effektusi munkára. Jeunet, mivel nem akart francia filmet csinálni (ennek ellenére a hatás kézzel fogható), alaposan áttanulmányozta kollégáival az amerikai filmeket, illetve belemélyedtek az előző három Alien filmbe is. Lenyűgözte őket Scott műve, de mivel az akkori (és a mai) sikerfilmek akció dúsak voltak, így úgy döntöttek, az Aliens mintáját követik, és sci-fi-akció-horrort kotyvasztanak. Jeunet-nek ezenfelül szándékában állt humort adni a történethez (amihez remek asszisztens volt Whedon amúgy sem humortalan scriptje). A stáb állt, a színészek, élükön Sigorney Weaverrel, megvoltak, a producerek (azaz a Fox) bólintottak mindenre, amit Jeunet kitalált, így hát a film forgatásra készen állt. Ezúttal azonban nem Londonban, hanem Los Angelesben, mivel Weaver nem akart elszakadni a családjától. Ennyit számít a neve ebben a Sagaban :)

Nézzük hát a filmet.

Innentől spoiler!

Kétszáz évvel járunk azután, hogy a Fiorina „Fury” 161 büntetőtelepet lezárták, és az őrszemélyzetet visszavonták (ezen mindig halálra röhögöm magam a film végén, hiszen a személyzet minden tagja elhunyt). Ellen Ripley halott. A Weyland-Yutani Társaság szép lassan felvásárlásra került a Wal-Mart által (lehetséges, hogy végül belerokkantak a dögök utáni hajszába, elvégre két telepük és egy űrhajójuk ment rá, és gondolom, miután a Sulaco kikötött, a tengerészgyalogság is kérdezősködni kezdett). Az LV-426 pedig lakhatatlanná vált. Az idegenek eltűntek az emberlakta világokról. Ripley tehát győzelmet aratott. Vagy mégsem? Az Egyesült Rendszerek orvosi kutatóhajóján, a USM Aurigán Dr. Mason Wren (J.E. Freeman) vezetésével egy tudós csapat a Fury 161-ről (a filmben és a könyvben valamiért 16-ot mondanak) szerzett vérminták alapján sikeresen klónozza Ripley-t és a benne lévő királynőt. Persze nem állnak meg itt. Az egyszerű másolás helyett genetikai fúziót hajtanak végre az ember és az idegen között, így hét borzalmas mutáns után létrejön Ripley 8. A teremtmény messze nem egyszerű ember. Rendkívül gyorsan megnő, és legalább ilyen tempóban regenerálódik. Ösztönei olyan fejlettek, mint az idegeneké, agressziója és ereje meghaladja az emberekét. Vére pedig enyhén savas. Az orvosok kioperálják belőle a királynőt, akit aztán karámba zárva felnevelnek. Eközben az Aurigára érkezik a Betty legénysége, kiket Perez tábornok (Dan Hedaya) bízott meg azzal, hogy raboljanak el néhány civilt, akik keltetőként működhetnek közre a kísérleteikben. Mialatt Elgyn (Michael Wincott) csapata a hajón vendégeskedik, az idegenek kikelnek és felnőnek. Elgyn azonban nem tudta, hogy egy terroristát is a fedélzetre hozott a szemrevaló Annalee Call (Winona Ryder) képében. A nő egyetlen vágya Ripley elpusztítása, ám rendesen elkésett. A királynő már nincs Ripley-ben. Eztán Wren elfogja, és begyűjteti a Betty legénységét, hogy kivégeztesse őket terrorista ténykedésért. Pechére, Elgyn csapata korántsem volt olyan fegyvertelen és képzetlen, mint amilyennek elsőre tűntek. Elfogják Wrent és a mészárlást túlélő Distephanot (Raymond Cruz). Míg az Auriga legénysége a zűrzavarral foglalkozik, az idegenek kihasználják az alkalmat a szökésre. Kijutnak karámjaikból és megkezdik rémes ténykedésüket. Perez tábornok azonnal evakuálja az Aurigát, több-kevesebb sikerrel. Végül csak a Betty legénysége, Ripley és a két túsz marad a hajón, akik igyekeznek eljutni a dokkban várakozó teherhajóig. Útjuk során hozzájuk csapódik Larry Purvis (Leland Orser), akit Elgynék raboltak el, és akiben egy alien fejlődik. A csapatnak nem könnyű a dolga. Az Auriga lezárta a főbb zsilipajtókat, így kerülőt kell tenniük, miközben az idegenek csapdából csapdába kergetik őket. Ráadásul a hajó elindult a Föld felé. Végül a túlélők eljutnak a Betty-ig, míg Ripley-t elhurcolják a bestiák a fészekbe, ahol szembesül a királynő mutációjával. Az anyaszörny elevenszülővé vált és életet adott egy ember-idegen hibridnek. A mutáns lemészárolja anyját, és mindenkit, aki az útjába kerül. Egyedül Ripley-t nem bántja, mert őt tartja a mamájának. Ripley végül visszajut a Betty-re, melynek időben sikerül elhagynia a Földbe csapódó Aurigát. Ám az újszülött rémalak követte Ripley-t. A harc végül a Betty-n zárul le. A szörnyet kiszívja az űr vákuuma a hajóból, míg Ripley 257 év után végre hazaér a Földre.

Ez tehát a sztori, hellyel-közzel dióhéjban. Nem túl csavaros, voltaképpen a Jurassic Park mintáját követi. Szereplők A-pontból C-be futnak B érintésével, majd megküzdenek a főbestiával, és végül boldogan távoznak (már aki túléli).

Nos, ezzel a filmmel nekem elég hullámzóan indult a kapcsolatom. Ez volt az első Alien film, amit már vártam (a ’86-os Aliensnél még egy éves sem voltam, és azért ilyen korán nem kezdtem a horrofilmezést, a ’92-es Alien3-nál pedig nem tudtam arról, hogy az Aliens-nek van egyáltalán előzménye, illetve utózmánya). A trailert a Cinema című, azóta megboldogult TV3-as műsorban láttam (párja az HBO-n futó Mozi, mozi, mozi), és hát nem kicsit örültem, hogy milyen csodásan megmutatják benne a dögöket, lesz új űrhajó, bazi nagy lézerfegyverek és persze királynő. Ez utóbbival kapcsolatban iszonyúra vártam egy hasonló harcot, mint amilyen az Aliensben volt. Szóval hamar kialakult bennem egy kép, amelyben kábé az Aliens modernizált változatát láttam. Aztán jött a film. A moziban először furcsán nézett rám a jegyszedő, mit keres egy kisgyerek egy ilyen filmen, de apámmal csakhamar meggyőztük, hogy nem először fogok szörnyeket látni, és nem fogok besokkolni. Szóval bejutottunk. A film elkezdődött, tartott (egyszer még egy csúnya nézést is kaptam az előttem ülőtől, mert a trailerben már szerepelt a víz alatti jelenet és lelkesedésemben elszóltam magam, hogy mikor jön), aztán véget ért. Tetszett a film, de messze nem azt kaptam, amit vártam. Bele estem abba a csapdába, hogy a lécet az Aliens szintjére rúgtam. A királynővel való csata elmaradt, az akciók messze nem olyan pergők, mint az Aliensben. A film végi undormányt pedig máig utálom. És persze ott van Ripley, akitől végleg kivert a víz. Szóval, nem igazán rajongtam a filmért. Sőt, mivel akkoriban lett megvéve az újra kiadott VHS verzió, és szembesültem a ténnyel, hogy az Alienen és az Aliensen nem a megszokott (és remek) szinkron van, hanem valami förtelem (ekkor kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben a magyar szinkron háza táján), így szép lassan elhatárolódtam az Alien univerzumtól. Meg-megnéztem néha napján őket, de messze nem éreztem már azt a rajongást, mint ami kezdetben volt. Ráadásul eluralt a Star Wars és a Star Trek, melyek ekkoriban élték virágkorukat. Egészen 2003. végéig tartott ez az állapot, mikor regisztráltam az Aliensonline fórumára (akkor még egy másik fórumra és egy másik AOL-re – sőt, az sem biztos, hogy akkor már online volt a neve). Itt értesültem először, hogy készül az AVP film (akkoriban még se a címről, se a történetről nem tudtunk, hát még a rendező nevéről… de a véleményem már akkor megvolt arról, hogy nem fog jól sikerülni). Újra beindult a lelkesedés és szép lassan visszazökkentem a rajongásba. Befaltam a fellelhető könyveket (köztük a filmregényeket), feltúrtam az akkoriban készülő adatbázist, meg minden, ami nálam a rajongással jár :) Egyúttal újra elővettem a filmeket. Hála a Star Warsnak, megtanultam a részletekre odafigyelve kombinálni, apró nüánszoknak jelentéseket adni, így teljesen új szemszögből néztem végig az egyes részeket. Így az AR is hatalmasat változott a szememben. Mára imádom ezt a filmet.

Az első, ami megfog, mikor beteszem a DVD korongot, az a hangulat. A filmből árad a francia hatás, és bár nem szívlelem ezt más filmeknél, valahogy az AR-hez passzol. A film már ezzel is elhatárolódik az előző háromtól, mintha csak azt érzékeltetné: az a történet lezárult. Ez már egy új fejezet. Tovább erősíti ezt az érzést a két cselekmény közötti 200 év. Történetileg nincs sok haszna, hiszen annyi a különbség az idősíkok között, hogy nagyobbak a hajók, nem kell már annyira a hibernáció, illetve vannak lézerfegyverek is. Azonban ez elég indok volt arra, hogy az AR-ben teljesen új világot építsenek fel. Egy modernebb, de szürreálisabb, nyomasztóbb világot. Olyasmit, amiből az alienek már egyáltalán nem lógnak ki. Bár csak az Aurigát csodálhatjuk meg (illetve az SE verzióban a lerobbant Párizst), összehasonlítva azt a Sulaco vagy a Nostromo kivilágított termeivel, érezhető a két világ közti különbség. Az előző három filmtől való elkülönülés remek példája még, hogy már nem egy kapzsi cég, hanem maga a kormány akarja a dögöket, illetve Ripley és az idegenek mutációja is eme célt szolgálja. Ezekről azonban később.

A nyomott, szürreális hangulatot nagyban erősíti John Frizzell posztapokaliptikus dallamai, illetve a komor, lerobbant, sötét díszletek. Ahogy az eddigiekben, itt is lehet egyetlen színnel jellemezni a film világát, ezúttal a rozsdabarnával (Alien: fekete; Aliens: sötétkék; Alien3: narancs; AVP: sötétzöld; AVPR: sötétkék).

Szereplők tekintetében ezúttal nagyot fordult a világ. Ezúttal nem annyira világos, ki melyik oldalon áll. Sokkal árnyaltabb a helyzet. A tudósok közül Wren karaktere kissé elmehibbant és gonosz, ez világos. Ellenben Gediman pusztán kíváncsi, bár végül ő is bedilizik, mégsem sorolnám abba a kategóriába, ahová Burke-t, Michael Bishopot és Wrent. Vagy itt van a Betty legénysége. Egyértelműen nem a jóság mintapéldái, hiszen ők rabolják el azokat, akikből kikelnek a dögök. Azaz segédkeztek a gonosznak elszaporítani a dögöket. Mégis ők a jófiúk, pedig maximum Christie (Gary Dourdan) az, aki elől nem térnék ki egy sötét utcán. Johner (Ron Perlman) nagyobb állat, mint a Fury lakói együttvéve. Elgyin tahó paraszt, Hillard (Kim Flowers) hisztis liba, Vriess… na, ő egy olyan ember, akit sosem jutott volna eszembe hasonló filmbe tenni. Egy nyomorék, tolószékhez kötve. Ja, és itt van Call, aki nem csak szépségével, de idealista hisztijével (ahogy azt Ripley oly jól megfogalmazta: a buta liba sorozat legújabb modellje) eléggé kilóg társai sorából (teszem hozzá, a moziban ő lepett meg a legjobban. Kétszer is. Amikor lelőtték, teljesen értetlenül pislogtam, hogy eshetett ez meg egy főszereplővel. Majd mikor feltámadt, és kiderült róla, hogy robot.). Ráadásul, ahhoz képest, hogy az élet védelmére programozták a szentemet, lazán hagyta, hogy feláldozzák azokat a szerencsétleneket, akiket a Betty-n hoztak. Szóval, ez az érdekes színtársulat azok, akikért szurkolnunk kell. Vegyes és érdekes karakterek, hamisítatlan Whedon figurák (a Serenity legénységének előképének is tekinthetőek. Pl.: tagadhatatlan a rokoni vonás Johner és Jayne között, illetve Call és Kaylee között). Persze, van itt még két figura. Purvis, aki azt sem tudja, mi folyik körülötte, hiszen hibernálva került a hajóra. Mikor felébredt, valószínűleg végignézte társai rémületes agóniáját, majd megjelent előtte ez a jóképű társaság, akik közölték vele, hogy a halálán van. Aztán szépen megszavazták a kivégzését, amitől csak Call mentette meg. Egy szerethető karakter, akiért az ember végig drukkol, természetesen hiába. Az idegen végül kikell belőle. Mégis ennek a szerencsétlen figurának jut a végső önfeláldozás. Vele kapcsolatban az is felettébb érdekes, hogy azok, akik segítenek neki kijutni, ugyanazok, akik az Aurigára vitték. A másik figura pedig újra a rosszfiúk csapatából került ki, mégsem rosszfiú. Ő Distephano, az Aurigán szolgálatot teljesítő katonák egyike. Sajnálatos mód a karaktere enyhén háttérben van, mégis érdemes figyelemmel kísérni. Az elején buzgón áll Dr. Wren és a ráfogott lőfegyverek közé, míg a végén szó szerint elküldi melegebb éghajlatra a dokit.

Végül itt van Ripley. Ripley, aki már nem az a Ripley, aki feláldozta magát az emberiség javára. És mégis az. A harmadik részben volt egy mondata, ami ebben a filmben szó szerintivé vált: „Ne félj tőlem, már én is a családhoz tartozom.” Igen, Ripley fejlődése itt elért egy csúcspontot. Az Alienben független volt a lénytől. Az Aliensben vele álmodott. Az Alien3-ban benne fejlődött. Az AR-ben ő lett az. Szép ívet leírva Ripley és az idegen fokozatosan eggyé vált. Mégis, a film belénk sulykolja, hogy az a nő, akit először a Nostromon hozott össze a sors (és a Weyland-Yutani) az idegennel, valóban halott és sosem támadt fel. Ripley 8 teljesen más karakter, más identitás, aki mindössze rendelkezik annak a Ripley-nek az emlékeivel. A ráébredés mind a karakter, mind a nézők szintjén megtörténik, mikor elérik azt a groteszk múzeumot, ahol az előző hét kísérlet maradványai találhatóak.

Jöjjenek hát az idegenek, elvégre ők a címszereplők. Az AVP-t leszámítva talán itt szemlélhetjük meg a legjobban eme bestiákat. Bár a horror-hangulaton sokat ront, egy magamfajta rajongónak igazi gyönyörűség az ilyesmi. Egyrészt, a lények alapvető változáson mentek át, és már csak távoli rokonai annak, amely majdnem sterilizálta a Nostromo fedélzetét. Most azonban először láthatjuk közelről, mennyire okosak ezek a lények. Bár már az Aliens-beli tetteikből is tudhattuk, hogy nem csupán állatok, addig itt tanulnak, összeesküdnek, csapdát állítanak. Először láthatjuk őket a víz alól szemlélve úszni (de nem először úsznak, hiszen erre volt már precedens az Aliens-ben), végre jobban megnézhetjük, hogyan köpnek savat (ez se első alkalom a hiedelemmel ellentétben, mert már az Alien3-ban is köpködött a dög). Szóval, az előző részekhez képest igazán szemügyre vehetjük őket.

S akkor itt a királynő és a mutációja. Maga a szülés jelenete tetszik, mert ezúttal fordított a helyzet. Ezúttal az alienből bújuk ki egy hozzá képest idegen lény, majd pusztítja el. Mintha a rendező úgy döntött volna, visszaadja azt, amit a filmekben kaptunk a dögöktől, és megismerteti őket azzal, milyen érzés az, amit ők művelnek velünk. Szóval, érdekes és bizarr. Másrészről viszont, jobb lett volna, ha az eredeti elképzelésekkel jelenik meg a dög, nem azzal, amivel végül világra jött. Az újítási szándék dicséretes, de a kivitelezés nem jött össze. Az új lény, ahhoz képest, hogy ember-idegen hibrid akart lenni, inkább volt egy groteszk ember. A fej formáját leszámítva semmit nem örökölt át az alienektől, ami szerintem nem volt jó húzás. Szemek, nyelv, vörös vér, fehér, egyáltalán nem kitines bőr… szóval, nagyon-nagyon távoli rokonságban állhat az eredeti alienekkel. Mindezek tetejében még feleslegesen brutális (az AR az a film, ami már alienhez képest is túlzásba vitte a vérengzést) és röhejesen lassú. Az érzelmekkel pedig végkép elkülönítették az alienektől. Szóval szép volt, jó volt, de élvezettel néztem végig, amikor ledarálták apróléknak.

SE Verzió
Az Alien Quadrilogy-hoz újravágták az A3-at, és természetesen az AR sem kerülhette el a sorsát. Nehogy már ennek ne legyen bővített változata. Jeunet a film elejei audiókommentárba leszögezi, hogy az SE verzió inkább egy alternatíva, mintsem rendezői változat, ugyanis ő teljesen elégedett a mozissal. Szerintem az Aliens után ennek sikerült a legjobban az újravágása, ugyanis semmit nem vettek el, és éppen eleget adtak hozzá. A film új kezdése messze hangulatosabb, mint az eredeti, ráadásul azonnal felkészít rá, hogy ebben a filmben nem csekély humorra is számíthatunk. Hasonlóan remek a vége, mely az eredeti verzió pozitív kicsengésével ellentétben kifejezetten negatív. Ez két okból jó. Egyrészt igazolódik Johner Földre tett „szarfészek” kijelentése, másrészt bebizonyosodik, hogy az emberiségre végül nem az alienek, hanem önmaguk jelentették a legnagyobb veszélyt. A további betoldások főleg a karakterekről szól, mint Dr. Wren kifakadása, mikor megtalálják Purvist, ezzel emberibbé tették. Azonkívül a Distephano és Christie közötti beszélgetés, mely kicsit jobban jelenlévővé teszi a katonát. Ezenfelül újravágták a Betty megérkezését és legénységének bemutatását, mely így már logikusabb, és pluszt ad Call és Vriess kapcsolatához. A saga szempontjából jelentős az a jelenet, melyben Ripley elszomorodik egy kislány arcképét látva, továbbá amelyben Dr. Wren elmondja Ripley-nek, hogy a Weyland-Yutani csődbe ment. Valamint érdekes az a jelenet, amely Call robot mivoltával, illetve Ripley álmaival foglalkozik.

Összességében azt kell mondjam, ez egy olyan film, amelynek erőssége a részletekben lapul. Elkülönül az elődöktől, mégis ugyan annak az univerzumnak nyit egy új fejezetet. A felvonultatott karakterek rendkívül változatosak és érdekesek, ráadásul messze nem egyértelmű, melyik oldalon harcolnak. Mégis, itt is fellelhető az „ember-e a rosszabb, vagy az idegen” kérdés, jelen van az arctalan gonosz egyik csatlósa, illetve mint mindig, a végső cél újfent a Föld megmentése az idegenektől. A film lezárása pedig egy újabb kört fejez be, hiszen Ripley végre hazajutott és végleg kiirtotta az idegeneket.



Elhunyt Körmendi János

9 01 2008

ÉLetének 81. esztendejében, hosszú betegeskedés után elhunyt Körmendi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész színművész és író.

Nyugodjék békében! :(



Spacehunter: Adventures in the Forbidden Zone (Űrvadász)

7 01 2008

Furcsa dolgokat indít be az emberben egy internetes top10. Nemrégiben nézegettem egy „10 legdögösebb android” című listát, melyen szemet szúrt egy hölgy, nevezetesen Chalmers. A kép felettébb ismerős volt, hát még a cím tükörfordítása. Hamarjában rájöttem, hogy egy újabb gyerekkori kedvencemre leltem rá, mely a múlt homályába veszett. Nosza, felkerekedtem és kétnapi hidegélelemmel, egy kulacsnyi teával és személyes túlélő felszerelésemmel (kispárna, pokróc, pandamackó) lemerültem az Internet bugyraiba, hogy feleljem ezt az elfeledett művet. Természetesen, messzebb kellett zarándokolnom, mint holmi .hu kitételű oldalak. De megérte. Megvan.

A film tipikus B sci-fi, mint annyi más ’80-as évek körül készült ilyen alkotás. De azok közül, mint sok más, a legjobb. Top hangulat, cool szereplők, faja zene. Lássuk a sztorit dióhéjban.

Egy békés űrhajó utazik valahonnan valahová, mikor váratlanul felrobban egy csillagköd közepén. Egyetlen mentőkabin startol, három utassal a fedélzetén. Három bomba nővel, hogy pontos legyek. A kabin lepottyan a Terra 11-es bolygóra. Természetesen ez a világ legalább olyan barátságos, mint a Tatooine sivataga a buckalakó-vándorlás idején. Teszem hozzá, kiköpött Tatooine. Nos, a hölgyikékért természetesen mentés indul. Azaz kihírdetik, hogy jó pénzért megmenthetőek. Itt jön a képbe Han So… akarom mondani, Wolff. Természetesen az említett corelliai csempész egyenes ági leszármazottja, vagány űrcowboy, saját (ócskavas) hajóval. De a társa, Chalmers, lényegesebben szebb, mint Chewbacca. Szóval, a duó nekiveselkedik a mentésnek. Csakhamar rálelnek a leányzókra, akiket az orruk előtt rabolnak el a helyi gonosz, Overdog (ő meg Darth Vader távoli unokatesója lehet) motoros és sárkányrepülős erői. Szegény Chalmers közben kicsit bedöglik egy lézernyalábnak köszönhetően, így Wolff egyedül marad. Mígnem belefut egy piszkos kamaszlányba, Nikibe, aki segít neki eljutni Overdoghoz. Természetesen a páros állandó jelleggel szívatja egymást, miközben szebbnél-szebb kreatúrák hajkurásszák őket (oké, az amazonok engem is hajkurászhatnának :D ). Hozzájuk csapódik még Washington, Wolff régi cimborája, és végül megküzdenek az életerő-elszívó Overdoggal (fiatal, bomba nőkre specializálta magát) és kompániájával, hogy mindenki teljesen boldogan hagyhassa el a bolygót. Természetesen a három bajbajutott leányzóval együtt. Ja, és Wolff és Niki is megbékélnek egymással.

Szó se róla, ezt a filmet sem a sztorija miatt lehet szeretni. Hanem a hangulata miatt. Galád mód lop a Star Warsból, de annak általam legszeretetreméltóbb elemeit. Azaz Han Solo életstílusát. Akárcsak évekkel később a Firefly, úgy ez a film is egy űr-western, csak itt néhány randa kreatúra is felbukkan. Könnyed, humoros, és tobzódnak benne a szép nők, meg a cool járművek. A koronát pedig a szereplők helyezik el, hiszen Peter Strauss egész lényéből árad az a könnyed nemtörődömség, ami Wolff-ot átjárja, de ugyan így az akkor még 15 éves Molly Ringwald is remekül alakítja a felvágott nyelvű csavargó-leány, Niki szerepét. Michael Ironside-ot, mint Overdogot, és a Washington szerepében tündöklő Ernie Hudson-t pedig azt hiszem, nem kell kommentálnom.

A készítők között pedig a Ghostbuster 1-2 (Szellemírtók 1-2) című film alkotógárdájának nagyrészét felfedezhetjük (eleve, Ernie Hudson játssza ugye Winstont). Úgy mint Elmer Bernstein zeneszerző, vagy a produceri székben ülő Ivan Reitman.

Nem is szaporítom a szót. Aki szereti a ’80-as évek sci-fijeit, valamint imádja a Star Wars ep4-el teremtett, majd a Firefly-jal újjáélesztett űr-westernt, az ki ne hagyja.



Alien3 (A végső megoldás: a halál)

6 01 2008

Tizenhárom évvel járunk az Alien, és hat évvel az Aliens bemutatója után. 1992, a savasvérű bestiák, bár az utolsó film után mindenki azt hitte, végleg végük, visszatértek. Csak éppen kissé faramuci módon. Körülbelül ekkorra datálható az a hihetetlen alkotói folyamat, ami azóta is körüllengi mindegyik Alien filmet. A Fox fejesei ettől kezdve érzik úgy, hogy joguk van belepofázni egy rendező munkájába, az elképzeléseik szerint alakítani, és végül remekül kizsigerelni a művet. Mondhatni, az Alien3-mal a Fox falhoz állította a Saga-t. Kezdetnek tekintsük át, hogyan is zajlik egy franchise kivégzése. Sajnos, még annyira sem humánus, mint a villamosszék…

David Giller, aki az Alien óta bábáskodik a sorozat felett producerként, és ezt a beosztást csak az Aliensnél és az AVPR-nél nem vállalta el (ezeknél „csak” executive producer volt), bevallása szerint a folytatást senki sem akarta, mégis meg kellett csinálni. Koncepciójuk valahogy így szólhatott: „minden legyen benne, ami (szerintük) jó volt az Aliensben”. Azaz főként akció és családi szál. A Fox szerint mindez lehetőleg a Földön legyen. Eztán jött a rendező és forgatókönyvíró keresés. Elképzeléseikhez tökéletes illett Renny Harlin (rendezte: Die Hard 2 - Még drágább az életed; Cliffhanger - Függő játszma; Utánunk a tűzözön), illetve a forgatókönyvíró William Gibbson (írta: Neuromancer; X-akták részek). Velük alá is írták a szerződést. Nos, jött az első bibi, miszerint Harlin elképzelésében az szerepelt, hogy az idegenek bolygójára kellene menni, míg Gibbson a Földet akarta kipécézni, ahol egy orosz űrállomáson az alienek egy orosz-amerikai hidegháborús konfliktus szereplői lettek volna. Tehát volt három elképzelés (űrállomás, Föld, alienek bolygója), de senki nem tudta, melyiket kéne vászonra vinni, ám a Fox nyomására elkezdték promóciózni a filmet (ekkor jelent meg a Teaser, melyben hirdették, hogy a Föld a célpont). Közben elkezdték Ripley-t erőltetni. Probléma ezzel csupán annyi volt, hogy Weaver újfent hezitált, ráadásul az Aliens miatt Harlin nem is érezte szükségesnek a karakterét. De a Fox erőltette, főleg az előző részben jelen lévő családanya motívumot. Ekkor Harlin közölte, hogy Ripley és ez a szál nem fér bele a koncepciójába, ráadásul a film körül iszonyatos a fejetlenség, így lelépett. Őt Gibbson követte, aki nem tudott megegyezni a forgatókönyvről a producerekkel.

Ekkor a már amúgy sem kicsi káosz tovább terebélyesedett, és a Fox sietségében 12(!) írót bízott meg a forgatókönyv elkészítésével, melynek vagy a Földre, vagy az alienek bolygójára kellett volna kalauzolnia a nézőt. Az új szerződést végül David Twohyval (írta és rendezte: Pitch Black - 22 évente sötétség, The Chronicles of Riddick - A sötétség krónikája) írták alá. Ő mégis az Alcatrazhoz hasonló börtönbolygó ötletével állt elő.

Ekkor jött Vincent Ward (írta-rendezte: The Navigator: A Mediaeval Odyssey - A navigátor) rendező, aki új íróhoz, John Fasanohoz (írta: Another 48 Hrs. - Megint 48 óra) ragaszkodott. Közben a Fox annyira kapkodósra vette a figurát, hogy már a premier dátumát is kitűzte: 1990 húsvét; pedig se rendezőjük, se forgatókönyvük nem volt, hát még stáb és díszletek, márpedig ‘89 közepe táján jártak. Ward és Fasano kiötlötték, hogy Ripley-t egy olyan középkori szerzetesekkel és fákkal teli bolygóra sodorná a jóságos isten, akik fémből épült, de technológiamentes telepen laktak volna, ráadásul semmi fegyverük sincs. Ezek a szerzetesek az alienben mitikus lényt, Ripley-ben pedig ellenséget láttak volna. Twohy, aki akkor papíron még forgatókönyvíró volt, az újságból értesült, hogy Ward és Fasano kitúrta. Az ő verzióját saját állítása szerint a szemétbe hajította (az enyém szerint meg átkeresztelte Pitch Black-re :) ).

Az 1990. év húsvétjára kitűzött premier persze szépen elúszott, a forgatás ‘91-ben kezdődött a londoni Pinewood stúdióban (ahol a másik két Alien film is készült). Sikerült meggyőzni Weavert, aki csak Ripley halálával vállalta el a szerepet (a Fox ez ellen erősen tiltakozott). Illetve új alient kreáltak. Itt van némi homály, mivel Giger valóban új lényt tervezett, de az csak nagyvonalakban hasonlított a filmben látotthoz – a hosszúkás fej a végével közvetlen a fejhez csatlakozott, a második álkapocs nyelvformájú volt. Gigert ráadásul mindössze egyszer hívták fel ez ügyben, majd a stáblistáról is lemaradt a neve. Azóta örök harag van a stúdió és a művészúr között. Illetve egyes források Wardot, mások Finchert jelölték meg az új alien forma kitalálójának. Lehet az igazság az, hogy Ward inspirációjára született meg az első dog-alien forma, melyet Giger megalkotott, majd Fincher ezt átterveztette a filmben látott verzióra. A biztos tény az, hogy Giger dogalienje és az ADI (a film trükkjeiért felelős cég) dogalienje teljesen más.

Szóval, úgy tűnt, a film végre sínen van. A Fox örülhetett volna, hiszen „csak” egy évet késtek, mondhatták. Azonban rémhíreket kaptak a távoli Angliából, miszerint Ward egyáltalán nem törődik az aliennel, minden figyelmét a szerzetesekre összpontosítja. A Fox hamar felvilágosította a rendezőt, hogy azért Alien3 a film címe, mert az alienről szól. A rendező ezzel nem igazán értett egyet, s lendületesen távozott. Zutty, így ugrott a második rendező és a 15. forgatókönyvíró, mert Fasano sem maradt.

A Foxnál pánikhangulat kezdett kialakulni, mivel a film már túllépte a 10 millió dolláros költségvetést, ellenben még semmit sem sikerült összehozni belőle. Ekkor jött egy nevenincs alak, akinek a háta mögött több díjnyertes videóklip és egy dohányzásellenes propagandafilm volt össz-vissz. Tehát olyannyira sem volt híres, mint Ridley Scott vagy James Cameron, akik az Alienre és Aliensre legalább egy-két filmet már jegyeztek (persze még ők sem voltak olyan híresek, mint most, szóval nem tudom mire fel az a panasz, hogy az AVPR-t kezdők készítik…). David Fincher lendületből leborotváltatta Weaver fejét, aki készségesen belement ebbe. Aztán fogta Ward és Fasano űr-szerzetes ötletét, egybe gyúrta Twohy űr-börtönével. Az idő szorította őket, de az első csapó összeütésekkor még csak a forgatókönyv negyede volt kész. Szóval a helyzet egyáltalán nem rendeződött, ezt pedig a Fox tovább tetézte, mivel napról napra átírták a jeleneteket, hogy költséghatékonyabb legyen. A film felét elkészítették, ám még nem tudták, mi lesz a vége, állította akkoriban Martin Asbury, az egyik jelenetrajzoló. Tehát Finchernek iszonyú nehéz dolga volt. Közben a hullámok egyre jobban összecsaptak. A Fox leváltatta Fincher kedvenc operatőrét, Jordan Cronenwelth (Bladerunner - Szárnyas fejvadász), mert szerintük lassan dolgozott. Valójában parkinson kóros volt, de hát miért is értenék ezt meg a pénzesek? Közben Michael Biehn is bekavart, aki megtudta, hogy Hicks meghal a filmben, de egy fénykép erejéig szerepeltetni akarják. Emiatt gázsit kért. Később kiderült, hogy ezért az egy képért majdnem annyit kapott, mint az Aliensért… no comment. Az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Foxosok csak bábunak akarták a kezdőfilmes Finchert, akit dróton rángathatnak. Ezért folyton ellenőrizték, ki akarták erőszakolni a költségek csökkentését (ezért lett 12 évvel később Anderson az AVP rendezője, remek bábunak bizonyult…). Fincher azonban nem hagyta magát, igyekezett véghezvinni elképzeléseit, miközben próbált megfelelni a stúdiónak, akik persze napról-napra egyre jobban aggódtak. Finchernek ezért nagyon sok trükkökkel teli felvételt nem sikerült megcsinálni úgy, ahogy azt elképzelte.

93 nap után a Fox rácsapott a kezére, és leállította a forgatást. Utasítást adtak a film eddig leforgatott anyagának összevágására. Fincher vonakodva, de teljesítette a parancsot, és elkészítette a film (állítólag) majdnem 3 órás rendezői változatát. A Fox fejeseinek levetítette és természetesen nem tetszett nekik. Nem csoda, ők egy Aliens 2-t akartak. Kritizálták az elvontságot, a horror-elemek és az akció hiányát, miközben tisztában voltak vele, hogy egyrészt ez csak egy nyersvágás volt, másrészt Fincher még akart a filmhez forgatni jeleneteket (köztük a film eleje sem volt meg teljesen, ami ezért olyan hézagos, amilyen, a vége pedig teljes mértékben hiányzott). Újabb ukázt adtak ki: vágja újra a filmet, több akció és horror, kevesebb elvontság. Fincher majdnem egy éven át ült a vágószobában és megpróbálta a filmet a Fox hutt-jainak igényeire szabni, melynek folyamán a karakterek elvesztek (pl.: Golic), a cselekmény széttöredezett (pl.: az alien befogása), az elképzelés megcsorbult. Fincher imigyen nyilatkozott arról, mikor megkérték erre: „Az elején mindannyian egyetértettünk abban, hogy egy csodaszép, tetszetős porceláncsészét akarunk csinálni. Amit most önök kérnek tőlem, az egy közönséges söröskorsó.”

A stúdió nagy nehezen engedélyt adott új jeleneteket forgatására, amik között ott volt a film vége is, melyben kitör a királynő Ripley-ből. Ezek közül néhány öt héttel a film bemutatója előtt készült el. Persze mindez tovább emelte a költségeket, mivel Weaver haja kinőtt és nem akarta újra levágni, ezért egy drága parókát kellett készíteni (hiszen nem volt teljesen kopasz).

A filmet végül 1992. május 22-én bemutatták, David Fincher pedig annyira megutálta a Foxot, hogy mikor felkérték a film rendezői változatának elkészítésére, teljes mértékben elzárkózott tőle, mondván, hogy leforgatott nyersanyag híján az eredeti elképzelés kivitelezhetetlen. Igaza van. Az SE mindenesetre közel állhat ehhez az elképzeléshez.
Ezek után nem lehet csodálkozni az Alien vs Predator minőségén, ahol a Fox valószínűleg annyit látott, hogy a filmben van akció, mint az Aliensben; van egy „erős” nő, mint az Aliensben; ráadásul egy olyan rendező csinálja, akit nem zavar a vértelenség, aki olcsón dolgozik, és akit lehet dróton rángatni. És azon sem kell csodálkozni, hogy az Aliens vs Predator Requiem újra ezen megy át, csak Strause-k valamivel tökösebbek, mint Anderson. Csakhogy sajnos még mindig a Fox az erősebb…

Tehát, valahogy így készült el a film. Most jöjjön az.

Innentől spoiler!

A USS Sulaco hazafelé tart a tragédiába fulladt LV-426-os küldetésről. A túlélők, az idegen témában veterán Ellen Ripley (Sigourney Weaver), a nyolc éves Nyuszi (Newt - Danielle Edmond; az Aliensben Carrie Henn játszotta), a súlyosan sérült Dwayne Hicks tizedes (Michael Biehn), és az alien királynő által kettétépett Bishop android (Lance Henriksen) mélyálmát alussza a hibernáló kamrákban. Azonban nem minden élőlény ilyen nyugodt. Apró lábak kelnek életre és másznak elő a királynő által titokban lerakott tojásokból. Az egyik megpróbál hozzáférni Nyuszi kabinjához, ám az üveg megsérül, és a dög megvágja magát. A szétspriccelő sav tüzet okoz a padlótér alatt. A hajó komputere, mivel a tűz a hibernálókamra alatt van, veszélyesnek ítéli a helyzetet, ezért a túlélőket áthelyezi a Sulaco EEV-jébe (Emergency Escape Vehicle, azaz Vészhelyzeti Mentőjármű). Sajnálatos mód, az egyik arctámadó már elérte áldozatát, míg egy másik a hibernátorokkal tart a mentőkabinba, mely elhagyja a Sulacot és lezuhan a Fiorina „Fury” 161-es bolygóra. A becsapódást csak Ripley éli túl. Mikor magához tér, szembesülnie kell azzal, hogy a planétán a Weyland-Yutani Társaság finomító-üzemet tart fenn, ami egyben erőszakoskodók és gyilkosok börtöne. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, csak férfiak vannak a telepen, évek óta összezárva. A huszonöt elítéltre pedig mindössze két felügyelő és egy orvos jutott. Szóval Ripley csodás helyzetbe került. Mégsem ez a legrosszabb, amit megél. Az összetört EEV átvizsgálása közben Nyuszi hibernátorán sav marta nyomot fedez fel. Félve, hogy a kislányba belepetézett egy idegen, felboncoltatja, majd miután semmit sem talál, elhamvasztatja Hicks és a lány holtestét. Félelmei mégsem alaptalanok, mivel az EEV-re felszökött arcmászó közben elkapta az egyik elítélt kutyáját, és a kis bestia ki is kell a temetés közben. A hullámok ekkor összecsapnak Ripley fölött. Miközben gyanúja nem hagyja nyugodni, és megpróbálja leolvastatni a mentőkabin feketedobozát, pár rab megpróbálja megerőszakolni, míg egy másik – az alien rásegítésével – belesétál egy három méteres ventilátorba. Sajnos Ripley elkésik. Mire igazolást lel a gyanúja, az idegen már javában szedi az áldozatait. Mégis, az egyetlen ember, aki hisz neki, egy pszichopata. Legalábbis addig, amíg a dög mindenki szeme láttára el nem ragadja a telep igazgatóját. Ettől kezdve Ripley a rabok élére állva igyekszik kitalálni valamit az idegen elfogására és elpusztítására. A dolga nem egyszerű. A telepen ugyanis nincs fegyver, így csupán a leleményességükre hagyatkozhatnak. Mindezek tetejében kiderül, hogy benne is növekszik egy szörnyeteg. Méghozzá egy királynő. Ezt természetesen a Társaság is tudja, és úton vannak, hogy megszerezzék maguknak.

A történet, mint látható, nem túl bonyolult. Ripley lezuhan, konfrontálódik a helyiekkel, akik nem hisznek neki, miközben a dög takarít. Aztán mikor már mindenki hisz neki, hirtelen alá is rendelik magukat óhajának-sóhajának. Végül egy embert leszámítva mindenki meghal, és a Társaság újra hoppon marad. A filmnek mégsem ez a hibája, hanem két olyan dolog, ami később jelentkezett az AVP-ben, illetve az AVPR-ben is. A vágás miatt a sztori széttöredezett, a karakterek kimúltak vagy elvesztek. Ez utóbbi ráadásul ennél a filmnél hatványozottan igaz, mert a két VS filmmel ellentétben itt a szereplők érdekesnek ígérkeztek. Ám hála a Fox nyomásának, melyben kötelezték Finchert arra a vágásra, melynek folyamán a film akciódúsabb lett, például Golic (Paul McGann) karaktere Dr. Clemens (Charles Dance) halálával szó szerint felszívódik, és súlyosan csonkult Dillon (Charles S. Dutton), a doki, Andrews (Brian Glover) és Aaron (Ralph Brown) is. A sztorivonalról nem beszélve, melyből teljesen kitörlődött a bolygót bemutató jelenetek, az idegen befogását, Golic őrületét, vagy éppen az a jelenet, amely alapján kijelenthetjük, hogy Bishop II valóban ember. Ám a legbosszantóbb az erőltetett, zagyva kezdés. Máig nem tudni, pontosan hogyan kerültek a tojások a Sulacora (az általam leírt verzió is csak egy elmélet, de a leglehetségesebb), vagy egyáltalán hány tojás van. Miért sérült meg az egyik arctámadó (megrepedt az üveg, de nem összetört), hogyan került Ripley-re az egyik, hová lett? Mi lett a Sulacoval? Miért csapódott be az EEV? Honnan került Nyuszi hibernátorára marásnyom, vagy miért van az, hogy egyszer minden kabin teljesen sértetlen, máskor meg mind sérült? Szóval nagyon zavaros. Hasonló a helyzet az AVPR-rel is, melyben ugyan így kiadta a parancsot a Fox (ezt Colin Strause fórumon is beírta, mikor megkapták az ukázt), csak az új marketingfogásnak köszönhetően annyival kiegészítették, hogy úgy vágják ki a jeleneteket, hogy azokat DVD-re visszarakhassák. Ergo manapság így készülhet egy Alien film: 1. vágás, rendezők elképzelés. 2. vágás, Fox akciósított elképzelése. 3. vágás, DVD-re elkészült a majdnem teljes film. Plusz a további alternatív vágások, mert például az AVP-ből három különböző verzió létezik. Tehát az Alien3 fő gondja ez.

A másik probléma az, ami az AVP-ben is komoly ellenszenvet váltott ki, vagyis az addigi Alien filmek majdnem teljes mértékű semmibe vétele. Eleve itt a kezdés, melyben a Sulaco belsejét totálisan átalakították. A hibernátorok az Alien mintájára készültek, holott eléggé szembetűnő, hogy az Aliensben nem ilyenek voltak. Fincher magyarázata körülbelül ez volt: „így akartam”. Én meg nem mondom, mit akarnék vele tenni. Az ilyen fokú tiszteletlenséget nem igazán szeressem. Jó ellenpélda ugye Cameron, aki tervek híján is ugyanolyanra építette vissza a Narcissus belsejét, mint amilyen az Alienben volt. Fincher meg egy kézlegyintéssel leszarta (vannak olyan legendák, hogy Cameron az egész Alien3 miatt utálja Finchert, illetve a filmet). Ugyan ez vonatkozik a mellkasrobbantókra. A dogalien szinte teljesen kifejlett már, mikor előbújik, de ugyanígy a királynőn is jól felismerhetőek a különböző jellegzetességek. Nem beszélve az arctámadók rövid implantációs idejéről, mely nem az AVP-ben, hanem itt debütált. Ugyanis Ripley-re a Sulacon tapadt rá a dög a tűz keletkezésekor, de mire a hibernátor becsusszant az EEV-be, már sehol sem volt a lény. S szerintem nem tartott több órán át a hajó evakuálása.

Mindezek ellenére az Alien3 mégis jó lett. Ennek oka pedig ugyancsak David Fincher, aki sajátos apokaliptikus hangulatot adott a filmnek. Az egész történetet körüllengi a kétségbeesettség. Nyuszi és Hicks halottak, Bishop működésképtelen, így az előző rész boldog végét a reményvesztettség vette át (bár az Alien3 ismeretében az Aliens vége már nem örömteli, hanem kifejezetten szomorú). Mindezt tetézi, hogy a dogalien sokkal agresszívabb, mint elődei, hiszen felhagyott az áldozat élve elszállításával, mindenkit kapásból megöl. S eme bestiával szemben milyük van? Kések és hússzeletelő bárdok. Ennyire hátrányban még a Nostromo legénysége sem volt, pedig jóval kevesebben szálltak szembe a döggel, amely „barátságosabban” viszonyult hozzájuk. Mégis, Fincher elvontságát jól jellemzi, hogy Ripley-nek mégsem az idegentől kell félnie. Legalábbis nem úgy, mint eddig, hiszen a lény nem bántja, mivel a mellkasában fejlődik a királynő. Ellenben annál jobban kell tartania az emberektől. A fegyencektől, akik megpróbálják megerőszakolni, majd később a Társaságtól, akik megölni óhajtják. Imigyen az Alien filmek örök kérdése, hogy „melyik faj a rosszabb?”, még inkább elgondolkodtatóvá vált. Ugyanígy hozza az alienekben rejlő torzságot a tény, hogy Fincher egynemű környezetbe helyezte a dögöt, mely így, mint az AIDS vírus, úgy pusztít a telepen.

Karakterek terén a film igazán a 2003-as SE verzió óta érdekesek, melyben kibővült szerepük újabb és újabb jellemvonásokat fedett fel. Mégis, még az egyszerűbb mozi-változatban is sikerült Clemenst, Dillont és Andrewst kiemelni a többi szerencsétlen közül, így nem csak Ripley-re korlátozódott a sztori. Ráadásul szokatlan az a felállás is, hogy a börtönőrök sem tűnnek ki a fegyencek közül, sőt, Andrews felügyelő modora sokkalta rosszabb, mint a többszörösen elítélt gyilkosoké. Mindez hatványozottan igaz Clemens dokira, akiről a történet folyamán kiderül, hogy voltaképpen sokáig valóban fogoly volt a telepen egy súlyos hiba miatt. Ám mikor felszámolták a börtönt, úgy döntött, marad és segít a hátra maradt rabokon.

Érdekes adaléka a sztorinak a fegyencek vallásossága, mely szintén az SE-ben teljesedett ki. A gyilkosok, állandó jelleggel imádkoznak valamiféle istenhez a megváltásért, holott semmivel sem jobbak, mint az a bestia, ami őket gyilkolja. Érdekes kontraszt van Dillon vallásos áhítata és Golic vallásos őrülete között, míg a többi rab azonnal megválik hitétől, mikor a helyzetük kritikussá válik. Ugyancsak hatásos húzás a heroikus önfeláldozás ezektől az emberektől, míg az elméletben jó oldalon álló, kissé ügyefogyott, de makulátlan előéletű Aaron inkább a „bújdoklást” és a semmittevést választja.

A legnagyobb dobása Finchernek mégis a film legvége. Ripley-t már az Aliens óta rémálmok gyötrik arról, hogy egy idegen kikel belőle. A rendező, ahelyett, hogy az öngyilkossággal megkímélné a karaktert eme brutális végzettől, szó szerint belekényszeríti, és a megváltó halál előtt pár pillanattal kikelteti a királynőt, melyet végül keblére ölel. Groteszk, sötét korona Ripley életének zárására.

A film egyszerű sztoriját Fincher bámulatos képi megoldásokkal turbózta fel. Ilyen például a párhuzamos vágás, mely a film elején, illetve a temetéssel egybekötött születés reprezentál. Ez a jelenet szintén hatalmas, már-már ikonikus. Ahogy Dillon Hicks és Nyuszi temetése alatt beszél, azzal párhuzamban szavai groteszkül kifordulva megelevenednek. Spike kutya agonizálása, majd a „Minden halálból egy új élet sarjad.” sornál történő kikelés szó szerint összefoglalja az alienek létét: mikor ők életre kelnek, valaki meghal. Ugyan így hatásnövelő szerepe van az idegen szemszögéből felvett, enyhén torzított jeleneteknek.

A hangulatot tovább fokozza Elliot Goldenthal gótikus zenéi, mely véleményem szerint máig a legjobb Alien filmzene.

Végül nagy erénye a műnek, hogy a Ridley Scott-i „kevesebb-több” elvet vallja, így az Alienssel ellentétben újra egyetlen (bár ha szigorúak akarunk lenni, akkor másfél) idegent láthatunk, azt sem sokszor. Így újra lehetőség nyílt arra, hogy egy végletekig kidolgozott idegen alien randalírozzon a vásznon. Az úgynevezett dogalien jelentősen eltér elődjeitől. Mozgása állatiasabb, nem emberszerű, inkább négykézláb közlekedik. Vékonyabb a teste, tömzsibb a feje. Nőiesebb a szája, és lekerültek a hátáról a nyúlványok. Ezen felül más szín, karok, lábak és farok jellemzi. S bár az ADI a Giger-féle dogalienből szinte semmit sem tartott meg, úgy vélem, a filmben látott lény sokkal alienebb, mint az eredetileg tervezett, amely kicsit túlságosan is elrugaszkodott az elődöktől (de például a megnyúlt tarkóval a testhez csatlakozó fejet felhasználták az Alien Resurrectionban az újszülöttnél).

Essen pár szó a 2003-ban az Alien Quadrilogy (itthon Tertalogia) címet kapó DVD kiadásra elkészült Special Edition változatról. A Fox szerette volna megnyerni Finchert, hogy vágja újra az Alien3-at, azaz készítse el azt, amit eredendően megálmodott. Ám hiába kínáltak fel neki sok-sok pénzt, ő teljes mértékben elhatárolódott ettől (ugye ilyet is lehet, nem kell részt venni a „sci-fi haldoklik a pénz miatt” kampányban, majd utána sírni erről, Mr. Scott). Persze a Foxot ilyesmi nem tántorítja el, így előkerítették Fincher jegyzeteit, illetve a nyersanyagot, melyet szépen letisztítottak és újranyesték a filmet. A végeredmény bár közelebb áll az elképzelt verzióhoz, ami jobbá teszi a moziváltozatnál, két jelenet átformálása miatt rosszabb is (pont úgy áll a helyzet, mint az Aliennél). Remek, mert a karakterek jobban kibontakoznak, a cselekmény sokkal folyékonyabb. Rengeteg dolog, ami érthetetlen a moziváltozatban, az az SE-ben megmagyarázásra került (pl.: Bishop emberi mivolta, bár sokan még mindig makacsul ragaszkodnak a robothoz, mindenféle erőltet magyarázatot adva). Ugyanígy érdekes adalék a szuper arctámadó, mely tovább növelte a lények rejtélyességét. Azonban nagy hiba, hogy Spike kutyust Babe ökörre cserélték, ami újabb pofont adott az Alien szabályainak. Ugyanis a boci döglött, márpedig hullában nem fejlődik alien. Ezzel ráadásul jelentősen sérült a fent ecsetelt párhuzamos vágás, hiszen Babe nem agonizál, és nem sarjad élet a halálból. Hasonlóan kizsigerelték a film végét, ahol Ripley bár látványosabban ég el, nem kell ki a királynő, így mindaz a plusz tartalom, ami a moziban benne van, az SE-ből elvész. Azaz, míg Fincher nem, addig az új vágó (David Crowther) megkegyelmezett Ripley-nek. Hogy az ebben a jelenetben keletkező otromba zenei vágást már meg se említsem, ami szabályosan kipofozza az embert a hangulatból.

Összességében, az Alien3 viszontagságos elkészítése ellenére Fincherben volt annyi tehetség, hogy jó filmet farigcsáljon mindebből. Ennek ellenére, mégsem aratott osztatlan sikert, és sokan jegyzik ettől kezdve az Alien univerzum hanyatlását. Nem állítom, hogy nincs igazuk, de még mindig messze jobb minőségű ez a film, mint az AR, az AVP és az AVPR. Ha pedig az SE-t vesszük, egy kiváló alkotást kapunk, melyet bár nem Fincher vágott, de a jeleneteket ő forgatta. S hála a DVD korszakának, pár gombnyomással Spike kutya és a királynő is bekerülhet ebbe a verzióba, mindezért pedig csak minimális hangulati törést kell elviselni.






Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek