LIGHTSPEED

Felébredve álmomból, melyre furcsa mód emlékszem, és melyben egyik volt barátnőmtől kezdve a középiskolámon át néhány zombin és egy Zirc belvárosán átrobogó vonatig, amiről le kellett ugranom, mert elindult… na szóval, egy ilyen álom után ugrott be ez a téma. Ugyanis visszaaludni, bármennyire is akartam, nem tudtam. Helyette valamiért elkezdtem azon agyalni, mik voltak azok a filmes jelenetek, amik nagy hatással voltak rám. S hát, ha úgyis tombol a listaőrület, miért ne dobjak össze egy ilyet. Ám előre leszögezném, hogy ez nem igazán sorrend, mivel azt iszonyú nehéz, ha nem lehetetlen lenne állítani.

1. „A harc senkit nem tesz naggyá” – Star Wars Episode II. Attack of the Clones: Yoda fénykardot ragad. Nálam ez a best. Bevallom, az „Én vagyok az apád.” nekem semmit sem jelent, mert olyan kiskorom óta nézem egyfolytában az ep4-5-6-ot, hogy mire elkezdtem felfogni, miről is szól (na már azon kívül, hogy Jedi, fénykard, űrlények, lézerpisztolyok, űrhajók), már számomra ez evidens volt. Ellenben, ugyan ez a kisrác képes volt feltenni a kérdést: Yoda hogyan tud fénykardozni, ha egyszer ilyen kicsi? Sajnos az ep6 nem hozta meg a választ, így sokáig csak a képzeletemre hagyatkozhattam. Két lehetőséget is láttam, az egyik, hogy Yoda pattog (vagy repül, bár ezt nem tartottam annyira elképzelhetőnek), a másik, hogy Vader (akkoriban ki gondolt még Dookura vagy az Uralkodóra… érdekes, hogy őt sosem képzeltem el fénykarddal) lehajol, ül vagy guggol, miközben harcol. Ez utóbbi azért mókás lett volna. Aztán jött az ep1, megtudtam, hogy Yoda szerepel benne, és remélni kezdtem, hogy láthatom majd vívni. Pláne, miután kiderült, hogy nem Darth Vader az egyetlen fénykardforgató gonosz a Galaxisban. Sajnos, az ep1-el ez az álom nem teljesült (furcsa, nem furcsa, de tényleg gyermeki vágyálmom volt látni Yodát vívni). Aztán jött az ep2, ahol már a bemutató előtt megtudtam, hogy Yoda előveszi a fénykardját. Igen, mondtam, ez lesz az a rész, amit óvodás korom óta várok. El is jött a pillanat. A moziban sokan nevettek, de én nem. Én szerintem azt éreztem, amit azok, akik anno szembesültek azzal, hogy Vader Luke apja. Először – és azóta is utoljára – a szám tátva maradt, a lélegzetem a szó legszorosabb értelmében elakadt, a pislantás fogalma is törlődött az elmémből, nehogy egyetlen képkockáról is lemaradjak. Dooku aktiválta a kardját, majd felcsendült a kórus, a zene, Yoda félrelebbentette köpenyét, az Erővel előrántotta a kardját, aktiválta, majd támadásba lendült. És a jelent végégig köpni-nyelni nem tudtam. Az már csak hab volt a tortán, hogy zöld kardja van, amelyik nekem speciel a kedvenc színem, imigyen a kedvenc fénykardom is az ep6 óta. Egyetlen bánatom, hogy a párbaj alatt szóló zene nincs rajta a soundtrack albumon.

2. „De hisz az már idebenn van.” – Aliens: lehettem vagy hét éves, mikor először láttam a banánfejű uraságok radikális kolonizációs módszereit. Szerencsére szüleim sose érezték szükségét, hogy korlátozzák lelki torzulásom, mivel úgy gondolták, ha foglalkoznak velem, és netalántán megbeszélik velem a dolgokat, tehát nevelnek, akkor nem leszek láncfűrészes-baltás-shotgunos tömeggyilkos. Lám, nem lettem. Az is nyilvánvaló volt számukra eddigre, hogy bolondulok az űrhajós-jövős filmekért (Star Wars, Star Trek, Power kapitány eddigre már mind mögöttem voltak). Így nyugodt szívvel nézhettem meg videón (azt hiszem, mert mint sok egyébre, az ezzel való első találkozásra sem emlékszem igazán, de az tuti, hogy még az HBO-n ment). Két jelent volt, amitől nagyon féltem, de ebből csak az egyik volt olyan, amitől annyira féltem, hogy el sem mertem mozdulni a helyemtől. Ripley álmát sokáig csak a fotel mögül mertem megnézni. Na de a jelenet, melyben a főhősök a lehegesztett ajtót bámulják a vezérlőben, miközben Hudson számolja, hogy már csak hány méterre vannak a dögök, de azok még egyáltalán nem látszódnak, az a helyemhez szögezett. Legalább annyira rettegtem, mint a szereplők, majd jött Ripley pillantása. Fel a mennyezetre. Hudson kifakadt, Hicks pedig halálmegvető bátorsággal felpattant az asztalra és egy zseblámpával benézett az állmennyezet alá. Végig a szörnyek egész hadán, alig egy méterre a fejétől. A felcsendülő zenei hang, a jelenet kimértsége tökéletesen átadta azt, hogy mit érezhetett Hicks abban a pillanatban.

3. „Raptorokat nevelnek?” – Jurassic Park: tegye fel az a kezét – főleg a fiúk, de lányoknak is szabad – aki gyerekkorában nem szerette a dinoszauruszokat. Én igen, nagyon, és ha nem lettem volna csapnivalóan lusta tanuló, még talán paleontológus is lehettem volna Bár mára kikopott belőlem a dinolexikon, azért a Jurassic Park trilógia, főleg az Elveszett világ idején lazán feltudtam volna sorolni közel száz dinot és az adataikat. Bár magát a Jurassic Parkot sosem láttam moziban (sok más filmhez hasonlóan), a gyatra minőségű másolt VHS-en is megbabonázott a végső jelenet. Grant, Sattler, Tim és Lex kikecmereg a dinocsontváz-roncsok közül a látogatóközpont csarnokában. Előugrik az őket üldöző velociraptor is, míg egy másik kívülről érkezik meg. Hőseinket mindkét oldalról körülfogták, elállták a bejáratot. Sehol egy fegyver, a raptorok egyike már ugrásra készül. A vég beteljesülni látszik. A raptor el is rugaszkodik és ekkor a Tyrannosaurus Rex berobban a csarnokba, és röptébe kapja el a zsákmányát. A másik raptor társát mentené, hiába, a rex vele is elbánik. S aláfestésnek John Williams klasszikusa szól. Hát kell ennél több egy kiváló jelenethez?

4. „A neved ettől a perctől kezdve legyen Darth… Vader.” – Star Wars Episode III. Revenge of the Sith: a keresztség nagy pillanat. A 66-os parancs még nagyobb. De Luke, Leia és Darth Vader megszületésénél ebben a filmben nincs nagyobb. Ahogy a szülők egyike ténylegesen, a másikja átvitt értelemben haldoklik, miközben kettejük frigyéből két új élet születik, az frenetikus. A pontot az I-re pedig a jól ismert sisak elhelyezése teszi föl. Nem csak először és utoljára láthatjuk a maszkot belülről, hanem ahogy a helyére kattannak a reteszek, és sziszegve távozik a levegő… a nézőtér a filmben lévő neszekkel együtt elnémult. Szerintem senki sem mert lélegzetet venni. Várt… várt… majd felharsant a lélegeztető gép klasszikus hangja. És a közönség ezzel együtt sóhajtott. Körbe ért egy élet meséje.

5. „Apám… kérlek… segíts…” – Star Wars Episode VI. Return of the Jedi: tulajdon képen, ez a jelenet az előzmény filmekkel értékelődött fel bennem. Annak idején, csak úgy mint az egész ep4-5-6, mire rácsodálkoztam, már teljesen kézenfekvő volt minden pillanata. Mondhatni a részemmé vált. Mégis, ahogy kezdtem megismerni Darth Vader, azaz Anakin Skywalker előéletét, egyre jobban átéreztem azt a lelki tusát, amit Vader él át, mikor fia kínok között vergődve vívja haláltusáját, s neki újfent döntenie kell két fél között. Az ep2, de főleg az ep3 után kapott igazán erőre ez az amúgy sem gyenge gyenge jelenet. Borsódzik a hátam, ahogy Vader maszkján ugyan úgy visszatükröződik a villámok fénye, mint több, mint két évtizeddel azelőtt az arcán. Csak míg akkor olyasvalaki volt a villámok áldozata, akit közel sem kedvelt, most az egyik szerette lett a célpont. A döntés pedig nagy nehezen megszületik. Dacolva az Uralkodó energiaíveivel, mit sem törődve a saját életével, lehajítja a gonoszt az aknába, ezzel beteljesítve a sorsát.

6. „… hogy eljussanak az összes nem ismert tartományba.” – Star Trek VI: The Undiscovered Country: bár szeretem a Star Treket, 10 film megannyi grandiózus jelenetéből csak egyetlen egy fogott meg igazán. Mikor Kirk elmondja az utolsó hajónapló bejegyzését és az NCC-1701-A USS Enterprise belerepül a napba, mely az ismeretlen, fényes jövőt jelképezi. A sors iróniája, hogy eztán egyre sötétebb tónusú filmek születtek, és a Star Trek fénye szép lassan leáldozott. De ez a momentum akkor is klasszikus marad.

7. „Patkánymajom?” – Hullajó: már lehettem vagy tíz, tizenkét éves is, mikor ez a film (melyet sokan Dead Alive címen ismernek, holott az eredeti címe Braindead) a videónkba került. Eddigre rengeteg horror volt már a hátam mögött, de a zombikkal – amiket azóta is komálok – ekkor hozott össze először a sors. Hát durva megismerkedés volt, mert kevesebb véresebb zombifilm létezik. Az meg aztán tényleg érdekes, hogy ezt az a Peter Jackson csinálta, aki később a Gyűrűk Ura trilógiával robbantott, és aki azóta iszonyúra elfelejtett filmet vágni, ezért minden filmjét három-négy órásra nyújtja. Szóval, adott ez a vérnő, groteszk feketehumorral megáldott horror-paródia. Ebben van az egyetlen olyan jelenet, ami alatt lekapcsoltam a videót, mert nem bírtam idegekkel. Tíz perc múlva ugyan visszakapcsoltam és végignéztem a filmet, de se az előtt, se azóta nem volt olyan jelenet, ami miatt félbehagytam volna filmet. Ez a momentum pedig a patkánymajom volt. Mikor hőseink, Lionel és új barátnője, Paquita az állatkertet járják, találnak egy feltűnően ronda és agresszív majomivadékot, azaz a patkánymajmot. A kis kedves egyetlen ütéssel kinyír egy másik majmot, majd mintegy passzióból – nem volt kint a „Vigyázz! Az állat harap és zombit csinál belőled.” tábla – szépen kiharap egy darabot Lionel élőnek sem túl emberi anyjába. Nem a patkánymajom förtelmes látványa, sem a harapás vérfröcskölős és bőrletépős jelenete ütötte ki nálam a biztosítékot. Hanem mikor a mamzi fejbe csapta az őt marcangoló dögöt, majd tűsarkú cipőjével kitaposta az állatka agyát a szemein és felrepedő koponyáján át. Hát itt le kellett kapcsolnom a videót, hogy megnyugtassam nem kicsit felzaklatott lelki világom, és legyűrjem hányingerem. Aztán leszögeztem anyámnál, hogy ez egy durva film, ettem gyorsan, ittam kicsit, aztán végignéztem. Ezek után a pudingos jelenet, a szanaszéjjel szakadó emberkék, még a sok-sok gusztábbnál gusztább jelenetre már vállrándítással reagáltam. És azóta sem tudnak nagyon meghatni a hasonló jelenetek.

8. „Kane fia.” – Alien: Mire az Alient láttam – príma kis alámondásos verzióban – már betéve tudtam az Aliens minden szövegét, ismertem a film minden pillanatát. Sőt, addigra talán már az Alien3-at is láttam egyszer-kétszer. Az Aliensnek ráadásul van egy olyan jó tulajdonsága, hogy tökéletesen elmondják benne, miről szólt az első film, így azt nem is kellett hozzá látni, hogy megértsem. Mi több, sokáig azt sem tudtam, hogy van előzménye. Így mondhatni, éppen csak nem láttam azokat az eseményeket, amit Ripley felvázolt (sajnos akkor még nem láttam a DC-t, melyben szerepelt az idegen űrhajó, így azt csak elképzelni tudtam). Az Aliensben ráadásul még az Alien szereplőinek arcát is láthattuk, így csak a neveket kellett párosítani. Nos, a lényeg, hogy mindent pontosan tudtam. Kicsit sem lepődtem meg, mikor Kane lement a tojáskamrába, igaz azért összerezzentem mikor az arctámadó előugrott, mivel az Aliensben békésebben másztak ki. De amikor kikelt a mellkasrobbantó… az ütött. Tudtam, hogy mi lesz. Mikor Dallas bejelenti, hogy a hibernáció előtt vacsoráznak, már jól tudtam: Kane ekkor fog „szülni”, hiszen Ripley mondta a tengerészgyalogosoknak. Az Aliensben is láttam már egy ilyen szülést, az Alien³-ban is. De vitathatatlanul az Alienben a leghatásosabb ez a jelenet. Kane agonizálása, a csont repedése, a vér fröcskölése, a szereplők leblokkolása – mely tényleges érzelem volt, mivel John Hurton kívül mindenki csak annyit tudott, hogy véres lesz a jelenet. Az első felvételnél így minden szereplő halálra rémült, Veronica Cartwright (Lambert) hanyatt esett (ez kicsit látszik is a filmben, de igazán a werkfilmeken látható), Harry Dean Stanton (Brett) pedig visszaadta az ebédjét és Sigorney Weaver (Ripley) sem volt ettől messze. És végül a kis aranyos előbújt, megcsodálta anyukáját, majd rávinnyogott közönségére és sebesen elszelelt. Az ember pedig a szereplőkhöz hasonlóan csak pislog. Egyetlen bánatom, hogy ezt úgy élhettem át, hogy mindent előre tudtam. 

9. „Nem ajtó az égre, hanem… Csillagkapu.” – Stargate: bár maga a film közel sem jött be annyira, mint az abból készült két sorozat, viszont maga a kapu már ekkor megbabonázott. Amikor elkezdték kódolni a szimbólumokat, egyre tempósabb lett a zene, rázkódott az egész bázis, végül nagy váratlanul megnyílt a kapu. Kicsapott belőle az örvény elől-hátul… egyszerűen mesés pillanat volt. És ezt az élményt még egyszer átélhettem cak-pak. Nem kaptam heveny amnéziát, egyszerűen csak VHS-ről DVD-re került a film, amin ott volt a jótékony DTS hangsáv. Ez és a házimozirendszer félelmetes kombinációja két dolgot eredményezett. Először is már nem csak a földalatti bázis, de a hangzavarban az egész lakás remegett. Másodszor, tovább romlott az amúgy sem felhőtlen viszonyom a lakóközösséggel.

10. „Ezt a tempót.” – Stargate: másodszor. A film pár perccel az első lenyűgözés után képes volt még egyszer elvarázsolni. Természetesen ez is a kapuhoz köthető. Mikor Daniel Jackson átlép az eseményhorizonton, és az váratlanul energiává bontja és átröpíti – a film szerint – az ismert világegyetem túloldalára. Az az effekt azzal a hangorkánnal – DTS megint zúzás, szomszédok még jobban utáltak – szinte beszippantott. Öröm volt, mikor a Stargate SG-1-ban visszaköszönt, és mélységes bánatom, hogy először az Atlantiszban, majd a 9. évadon az SG-1-ban is lecserélték egy sokkal-sokkal gagyibb effektre.

11. „Na jó. Ki a következő?” – Predator 2: a Ragadozó filmekben van egy cool szörny, király fegyverekkel, de annyira nem tudott lenyűgözni. Kivétel a második rész vége. Az első részből már tudtuk, hogy egy predacsot elég nehéz a másvilágra küldeni. Harrigan is rendesen megizzadt, de végül képes volt megnyúvasztani a vadászt. Az ember megkönnyebbül, akár a hős, majd mindenki megdöbbenhet, mikor egy újabb három pontból kirakott vörös háromszög jelenik meg a zsaru homlokán. És a meglepetés tovább fokozódik, ahogy sorban majdnem egy tucat ragadozó lép ki álcából. A jelenet megvett kilóra.

12. „Mert minden halálban, legyen az bármily jelentéktelen is, benne van egy új élet ígérete.” – Alien³: az Alien első három része az, amik sorra elő tudtak rukkolni lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb jelenetekkel. A sokáig befejező részként számon tartott Végső megoldás… rögvest két ilyet is felvonultatott, amit mondjuk az SE-ben laza mozdulattal vágtak tönkre. Az első a dogalien kikelése. Iszonyúan megkomponált jelenetsor, ahogy Nyuszit és Hickset temetik, közben szól az a fantasztikus zene és Dillon a gyászmonológját szavalja. Ezzel párhuzamban pedig egy kutya agonizál szörnyű kínok között, s a testéből előbújik egy idegen. Dillon szavai a szemünk láttára elevenedik meg, hiszen az alien születése szó szerint „halálból egy új élet”. Sajnálatos mód az SE-ben lecserélték a kutyust egy döglött bocira, amitől a jelenet maga igencsak megcsonkult. Ez mindenképpen a bővített verzió negatívuma.

13. A végső megoldás a halál – Alien³: a második jelenet ebből a filmből Ripley öngyilkossága, ami voltaképpen tényleg csak egy végső megoldás az alien problémára, hiszen a nő maga már azóta halott, hogy belekerült a királynő. Újra a zene, a kép és a hanghatások tökéletes összhangjáról beszélhetünk. Ripley végül megteszi azt, amit nem tudott egészen addig. Öngyilkosságra vetemedik, hiszen már senki nincs, aki megölné. Illetve, a Társaság valószínűleg megölné, csak a királynőt nem. Zuhanás közben azonban kikel belőle a királynő, ezzel beteljesül Ripley rémálma. Amitől annyira retteget, végül utolérte. Úgy kellett meghalnia, hogy egy idegen kikelt belőle. Számomra a legszomorúbb mégsem ez, hanem az, ahogy a kis királynő küzd az életéért. Sikolt, vonaglik, de nem tud szabadulni Ripley élettelen kezei közül. Sajnálatos mód az SE vágói túl komolyan vették Fincher jegyzeteit, és szinte teljes egészében azzá vágták a filmet, pedig eme két jelenet Fincher maga változtatta később meg, gondolom nem véletlenül. Így én azt mondom, az A3 úgy az igazán teljes, ha az SE-hez ezt a két jelenetet a mozis verzióból vesszük hozzá. 

14. „A nyúlon túl?” – Gyaloggalopp: ezernyi pillanatot lehetne kiemelni ebből a filmből, kezdve a töketlen fecske tökcipelő problematikájától a fekete lovag esélyein és a hullaszállításon át egészen a hídőrig, hogy a lovagokról, akik azt mondják: Ni, már ne is szóljak, de ami máig odavág, az a vérnyúl. Nem kell itt sok, elég az akkor lezajló párbeszéd:

- Már késő! Ott van!
- Hol?
- Hát ott!
- A nyúlon túl?
- Dehogy is, a nyúl az.

15. „My name is Optimus Prime.” – Transformers: lehet sok mindent mondani a Transformersre, de azt nem, hogy nem látványos. Szerintem ezen kívül nincs is más célja, és ennél komolyabban nem is veszi magát. Sőt. Viszont engem lenyűgözött. Az Autobotok érkezése a meteoresőtől Optimus bemutatkozásáig hosszú idő után újra egy olyan jelenetsort alkotott meg, melyben a zene, a hangeffektek és a kép tökéletes összhangban állnak egymással.

16. „Fizetek!” – Űrgolyhók: az Alien szülési jelenete lenyűgözött. Az Űrgolyhók szülési jelenetén kidőltem. A röhögéstől. Nem tudom, mi a humorosabb. A táncoló mellkasrobbantó a kis kalapban és a sétapálcával? A dala? Vagy a tény, hogy újra John Hurt alakította Kane-t? Esetleg, hogy ez a specialitás? Vagy, ahogy Lone Starr és Morzsa elkerekedett szemekkel, teljesen egyszerre gépiesen int a pincérnek, hogy „Fizetek!” Az biztos, hogy az eredetihez hasonlóan ez is egy klasszikus jelenet lett a számomra.