Na jó, ha már hajnali háromnegyed ötkor ki lettem rúgva az ágyból (mindezt úgy, hogy hajnali kettőig munkálkodtam), hát legalább legyen valami eredménye is ennek, azon túl, hogy egy kulcs hazatalált, így hát… Jean-Luc Picard kapitány (Patrick Stewart) és verhetetlen legénysége az NCC-1701-E USS Enterprise űrhajóval harmadszor is nekivágott a legvégső határnak. Ezúttal azonban a Föderáció alapjait, az Elsődleges Irányelvet kell megvédeniük.
Spoiler következik!
Az alapkoncepció kábé megint olyan bonyolult, mintha a TNG sorozat egyik része lenne. Van egy renegát admirálisunk, Dougherty (Anthony Zerbe), aki lepaktált a son’a nevű, enyhén zombi fajjal (kicsit szétesnek). Tervük nagyon galád, a Töviskoszorú nevezetű térség belsejében lévő ba’ku bolygó hatszáz fős lakosságát szeretnék áttelepíteni a beleegyezésük nélkül. Ehhez nem is kell más, mint egy álcázott holohajó, nagyteljesítményű transzporterekkel. Ebben rekonstruálták a ba’kuk faluját, így észrevétlen áttelepíthetik őket. És persze mindez miért? Hát mert a bolygó gyűrűjéből olyan sugárzás jön, ami örökéletűvé tesz. Persze van, akinek az Elsődleges Irányelv ilyetén mértékű sárba tiprása nem igazán tetszik, így elsőként Data (Brent Spiner) száll szembe a gonoszokkal kicsit ámokfutva, másodszor meg Picard és a legénysége kicsit lázadozva. Közben megint megy a hajsza az idővel, miközben kiderül, hogy az egész csupán egy családi konfliktus, végül pedig elhullnak a gonoszok leggonosszabjai, míg a kevésbé gonoszok megbocsátást nyernek és mindenki happy-n mehet haza. Persze mindehez nem kevés lövöldözés, minimális űrcsata és sok humor társul.
Szóval a sztori egyáltalán nem bonyolult, sőt. Végtelenül egyszerű. Valahogy mégis működik. Legalábbis számomra. Végre egy történet, ahol nem az emberiség, de még csak nem is a mindenható Föderáció (ami egyet jelent az emberiséggel, legalábbis néha nagyon azt érzem) sorsa a tét, hanem csak egy iciri-piciri bolygó iciri-piciri lakóinak iciri-piciri élete. Sehol sincs a világmegváltó őrültség. Hasonlóan a Nemzedékekhez, ám míg ott a megvédeni kívánt nép (Veridian akárhány lakosai) számunkra csupán egy lábjegyzet volt, itt valós karakterek lettek. Szóval már csak ezért is jobb ez a rész a hetediknél. Ezt az egyszerűséget ráadásul kicsit tovább erősíti bennem, hogy ez az egyetlen rész, amelyben a Föld abszolúte nem látható.
Szóval, hőseink ezúttal a Föderációval kerültek szembe. Ennek súlyáról később. Először a karakterek. Valahogy ebben a részben tűnnek a leghétköznapibbnak. Ehhez talán az is nagyban hozzájárul, hogy itt elég hosszú idő telik el, mire elrendelik a vörös riadót. Mondhatni, a film közepe-vége felé mondja ki Riker (Jonathan Frakes) a bűvös szavakat. Addig végül is a legtöbbjük mindennapi teendőiket végzik. Egyszerűen nem érezni azt az állandó feszültséget, mint az összes többi részben (na, ez alól kivétel az ötödik rész, ahol hasonlóan építkeztek, kevesebb sikerrel, mert igazán csak a legendás triónál jött át). Worf (Michael Dorn) elalvása és ágylefejelő jelenete például teljes mértékben felesleges és céltalan, ha csak a Deep Space Nine felemlegetése nem cél. Ugyanígy az ezt követő jelenet, melyben Picard az elhangolt érzékelőkről beszél. Csak úgy vannak, mégis, szerintem ez teszi élővé őket. Néha az ember csak úgy elvan otthon, vagy melóban, vagy akárhol. De ugye Riker és Deanna (Marina Sirtis) összefésülését is itt kezdték meg, aminek lezárását a Nemesisben láthatjuk. Mondjuk ez esetben elkellett volna egy sorozat a 8-9-10. részek közé, melyben eme szál kifejtésre kerül, mert így csak kapcsolatuk három pillanatába láttunk betekintést. És itt van Geordi (LeVar Burton), kinek karaktere egyfajta beteljesülést ért el. A hetedik részben csak a VISOR-ral látott, a nyolcadikban már implantot használt, és ebben a részben végre meggyógyultak a szemei. Végül pedig hajlandó volt feláldozni mindezt (remek válasz ez Dougherty kérdésére, amit Picardnak szegez). Data karaktere is plusz pontot kap, hiszen fejlődését most nem egy beavatkozás segíti elő, mint a 7-8. filmekben, hanem egy gyermeki tanács. Szerintem ez valamivel jobb, mint az érzelemchip beszerelése. Jobban illik Data karakteréhez, egyúttal idézi a sorozatot (mint Riker szakállának eltüntetése 
). Viszont két karakter sajnos újra megsínylette ezt a részt. Deanna empatikus készségei semmivé lettek, míg magéra a karakterre sincs semmi szükség, csupán Rikerrel való kapcsolatában került elő, illetve a film elején van konzuli feladata. Jelentéktelen, bár végig jelen van. Hasonlóan Dr. Crusherhez (Gates McFadden), akivel a készítők továbbra sem tudnak mit kezdeni. Szegény nő egyik filmben sem kapott kiemelt szerepet a doktorosdin kívül. Talán csak a Nemesisben volt jelentőssége, de ott sem túl fontos szereplő. Csupán lézeng, és egyetlen fontos pillanata a son’a és a ba’ku közötti viszony leleplezése, ami meg tart vagy tíz másodpercig. Pedig micsoda szerelmi háromszöget lehetett volna a történetben felépíteni Picard, Crusher és a ba’ku Anij (Donna Murphy) köré. Persze ehhez a Picard-Crusher viszonyt nem kellett volna két filmmel ezelőtt elfelejteni…
Gonoszok terén most nem olyan erős a felállás, mint az elődök javában, sőt, ez a rész az igazi gyengepontja a filmnek. Dougherty admirális karaktere kicsit olyan légből jött, hiszen elméletben a Föderáció támogatását élvezi, mégis retteg a lelepleződéstől. Ez végigvonul a filmen, így senki sem lepődik meg azon, hogy végül engedélyt ad az Enterprise szétlövetésére. A végső kifakadása pedig ennek fényében már-már szürreális, mivel kicsit olyanná teszi, mint aki addig nem is tudta, mit csinál. Oké, igaz, az alapkoncepció valószínűleg az volt, hogy az admirális alapból bizonytalan, és végig a jó szándék vezérli, de valahogy mégis olyan sután jött ki mindez a képernyőn. Dougherty ebben a formában nekem egy hisztis, kissé szenilis, könnyen átverhető öregembernek tűnik. Aztán itt van a leírhatatlan nevű Ad’har Ru’afo (F. Murray Abraham), aki a legfőbb főgonosz. Na, őt még egész jól eltalálták, bár szegény kicsit egysíkú, afféle jól sikerült pszichopata. Édes kis pajtása, Gallatin (Gregg Henry) már majdnem bonyolultabb, mivel ő a köpönyegforgató, aki a kritikus helyzetben átáll a jófiúk csapatába, ezzel megfordítva a küzdelem kimenetelét. Igaz, hogy ennek felvezetése kissé egyszerű, de legalább a film paraméterei között maradva működik. Ebben a sztoriban minden egyszerű Szóval, főgonoszok terén sem annyira megszokott a történet, pedig ennyit egy rakáson még nem láttunk. De így sem lettek annyira kiemelkedők, mint Khan, Kruge, Chang, Soran vagy a borg királynő. Pedig a színészek mindent megtettek, főleg Abraham. Na mindegy, attól még komázható karakterek, bár nem túl esztétikus a megjelenésük.
A látványra ebben a részben sem lehet panasz . A történet eleve egy űrjelenség közepében folyik. A Töviskoszorú nevezetű nemistudommicsoda (csillagköd talán?) véleményem szerint fantasztikus hátteret ad az űrjeleneteknek. A napfény hiányában pedig feketének tűnő Enterprise pedig igazán cool jelenség (amúgy ugyanúgy szürkésfehér a színe, mint elődeinek). Bár most nem kerül sor akkora összecsapásra, mint a Kapcsolatfelvételben, azért itt is láthatunk egy kisebb párviadalt az Enterprise és két son’a hajó között. Maga a hajó bővült egy új funkcióval, igaz, értelme nem sok van ebben a formában. Nevezetesen a kézi vezérléssel semmi olyat nem csinálnak, ami a gombnyomogatásos módszerrel kivitelezhetetlen lenne.
A filmnek mindezek tetejében van egy csipetnyi öniróniája is. Az első, mikor Picard megjegyzi, hogy „Valaha felfedezők voltunk.” Hát igen, a TNG sorozatban még egy főként kutatóhajót vezetett eme szándékkal, most meg hadihajón vezényel egy háború előestéjén vagy alatt (nem igazán tisztázott, mikor is játszódik a film). Aztán itt a Ru’afo által kigúnyolásra került Föderáció, melyben felsorolják, hogy az elmúlt filmekben és sorozatokban mit eresztettek rá az egykor felfedezőkből álló szervezetre. Mintha csak kikacsintás lenne a producerek felé, hogy manapság már nem eladható – legalábbis szerintük – a békés jövőkép. Aztán még ott van Crusher és Deanna mellproblémája, melyben boncolgatják eme testrészének minőségének fontosságát (ej de szabatosan fogalmazok ). Mindezt egy olyan sorozatban, melyben enyhén szólva is pénzügyi megfontolásból került bele Jerry Ryan vagy Jolene Blalock, akiknek ugye a mellei… szembetűnők 
A film fő mondanivalóját meg anno Spock már összefoglalta: „A többség igénye fontosabb a kevesekénél, vagy egyetlen emberénél.” Ezt boncolgatja az Insurrection (ki nevezte el ezt Űrlázadásnak?) több-kevesebb sikerrel. Sajnos, a hálás témát kicsit hálátlanul szolgálták ki. A fenyegetésnek megint nincs igazi súlya, s ez a film már említett egyszerűségéből fakad. Sok szükséges háttér információ tisztázatlan maradt. Elméletben Dougherty a Föderációs Tanács támogatását élvezi, mégis az a gonoszok fő problémája, hogy az Enterprise nehogy figyelmeztetni tudja őket. Persze, egy könyv szerint az admirális inkább a 31-es Szekció sorait erősítette, ami még helyt is áll, tekintve az elvek sárba tiprását. Szóval az okés, hogy itt az Elsődleges Irányelv megvédése lett volna a cél, mégis, éppen azokat nem tették igazán előtérbe, akiket köt ez a szabály. Hiába van egy másik hajó (amivel Data röpködött a film elején), másik legénység, ha ők csupán díszletelemek. Példának okáért a Tanács szerepeltetése, vagy egy másik Csillagflottás hajó szerepeltetése jót tett volna ennek a kérdésnek. Egyetlen labilis admirális nekem kicsit kevés ehhez az űrlázadáshoz.
Végső soron tetszik a film. Főleg a könnyedsége miatt. Egyszerűségében semmi nagyzolás nincsen, csak úgy elvan. Valószínűleg ezért sem szerepel a sikerlisták élén, sőt, meglátásom szerint még a Trekkerek sem tartják olyan nagyon jónak. Dacára, úgy érzem, ebben a filmben sikerült a TNG team-et igazán vászonra vinni. Humorosak, kalandosak és az univerzum megtérítése helyett most csak szimplán kalandoznak.
Utolsó kommentek