LIGHTSPEED

Elérkezett az a Star Trek rész, melynek sikerét látva a Paramount öltönyösei komolyan fontolóra vették egy új sorozat elkészítését. Nem is csoda, az addig elkészült négy rész közül szerintem ez a legjobb (a tíz közül meg a bronzérmes).

A negyedik rész sikerét azt hiszem, nem olyan egyszerű betájolni, mint mondjuk a The Wrath of Khan-ét. Ott azt mondtam, látványos, érdekes a cselekmény és remekek a szereplők. Nos, a szereplők itt is érdekesek, de a látvány és a cselekményben rejlő érdekességek már erősem minimalizálva vannak. És mégis működik, méghozzá olajozottan.

Spoiler következik!

Az NCC-1701 USS Enterprise ugye megsemmisült az előző részben. James T. Kirk admirális (William Shatner), Dr. Leonard McCoy (DeForest Kelley), Montgomery Scott parancsnok (James Doohan), Hikaru Sulu parancsnok (George Takei), Pavel Chekov parancsnok (Walter Koenig), és Uhura parancsnok (Nichelle Nichols) pedig iszonyú nagy bajban vannak, mivel hát csak Föderációs tulajdon ellopás és megsemmisítése (Enterprise), tiltott övezetbe hatolás (Genesis bolygó), Föderációs tulajdon szabotálása (Excelsior), Föderációs tisztek elleni erőszak (börtönőrök) és parancsmegtagadás a vád (bár ez csak Kirk-t sújtja). Mindezek tetejében még a Klingonok is morcosak rájuk, mivel csak-csak megöltek pár tucat harcost, és elloptak egy ragadozó madarat. Enyhítő körülmény talán csak ez lehet a Csillagflotta szemében, meg hogy sikeresen feltámasztották Spockot (Leonard Nimoy). Tehát, hőseink kihúzott derékkal, a fenekük alatt egy klingon hajóval elindulnak haza, hogy szembe nézzenek a hadbírósággal. Igen ám, de – a változatosság kedvéért – a Földet éppen megsemmisíteni készül egy olyan bolygóméretű szonda, amely minden technológiát gallyra vág, elforralja a vizeket, szétcincálja az időjárást. Hős legénységünk, révén még nem érték el a szonda hatósugarát, rájönnek, hogy ez a kütyü kommunikálni szeretne a bolygó egyik lakosával. Meglepő mód az nem az ember, hanem egy bálnafaj, méghozzá a hosszúszárnyú. A gond csak az, hogy már jóval az Enterprise E időutazásos manővere előtt kipusztítottuk őket. Természetesen, a halál sem akadály Kirk-nek és csapatának, megkerülve a napot visszautaznak a XX. század végére. Mit ád isten, San Franciscoban (ahol kétszáz évvel később a Csillagflotta Főparancsnokság és az Akadémia is állni fog) rögvest rálelnek egy párra egy tengerbiológiai kiállításon. Persze egyéb gondok is adódnak, sajnos a ragadozó madár aksija lemerülőben van, és ciki lenne, ha a város közepén hirtelen ledobná az álcáját, a hazaútról már nem is beszélve. Mindezeken felül a csomagtartót is medencévé kell alakítani, mivel a bálna hiába emlős, akkor is víziállat. Így hát hőseink szétszélednek egy olyan kor városában, ami távolabb ál tőlük, mint az emberi kultúrától a borg kultúra. Kirk és Spock elkalandozik bálnákért, ahol kedvenc vulcanink megbeszéli velük az utat, míg Kirk igyekszik meggyőzni Dr. Gillian Taylort (Catherine Hicks), hogy engedje már el a jövőbe a halacskáit. Eközben McCoy és Scotty feltaláltatják az átlátszó alumíniumot cserébe a bálnamedence elemeiért, Sulu megismerkedik a régi idők botkormányos röpcsieivel (nevezetesen egy Bell helikopterrel). Chekov és Uhura pedig betörnek a USS Enterprise nevű anyahajóra, hogy ellopják az atomreaktorból kiáramló részecskéket.

Mondanom sem kell, míg hőseink eljutnak A-ból B pontba C megoldáshoz, addig viccesebbnél viccesebb szituációkba kevernek bele és másznak ki néha magabiztosan, néha sután. Azt hiszem, ez ennek a résznek az igazi ereje. Mivel a XX. század végén játszódik nagyrészt, látványra annyira nem kellett menni. A cselekmény már az időutazásnál sántít (hát még a szondánál), mert ez napkerülésesdi legalább akkora baromságnak tűnik, mint mikor Superman visszafelé kezdte forgatni a Földet. De hát ez a rész végig a humorról szól igazán, miközben megpróbálja a tudtunkra adni, hogy csak nem kéne az állatvilágot lenullázni, mert mi szívjuk meg végül, ha nem is egy űrszonda képében. Humor pedig bőven van, hiszen a Trek univerzumából szabadult emberkéknek a mi világunk igencsak primitív, míg a mi világunk lakói a Trekben élőket flúgosnak tartják. Legjobbak azok a jelenetek, mikor összevetik a kettőt. Pl.: Chekov és Uhura a járókelőktől kérdezgetik, hol is van az alabamai haditengerészeti támaszpont, a rendőr meg totális döbbentséggel bambul rájuk. A jelenet igazi poénja mégis az, hogy a stáb mindezt rejtve vette fel, és Walter Koenig és Nichelle Nichols az utca embereit megállítva játszottak. Aztán mikor az a nő válaszra méltatta őket, a stáb loholt utána, hogy aláírassák vele a papírokat a szereplésről De hasonlóan poénos jelenet a kórház – bár az már megrendezett –, ahol McCoy nyilvánítja minden félének a mai orvostudományt, miközben egyetlen tablettával talpra ugraszt halálán lévő betegeket. De az abszolút kedvencem a norvég bálnavadászhajó felett megjelenő bird of prey (ragadozó madár). Azt hiszem, azok leszoktak a bálnavadászatról, de még a pecázásról is.

Szóval, hőseink végül természetesen sikerrel járnak. Nem csoda, ez nem a kiszámíthatatlanság filmje. Még a hadbíróságot is megússzák a Föld megmentése miatt (micsoda enyhítő körülmény ). Kivéve Kirk, akit parancsmegtagadása miatt elveszti admirálisi rangját, és be kell érnie a kapitányi jelzésekkel, meg egy hajó irányításával. Mondanom sem kell, Kirkből éppen csak nem tör elő, hogy „EZ AZ, KÖSZÖNÖM!!!!! JUHÉÉÉÉ!!!!!!!!” Az utolsó percben pedig még a USS Enterprise is felbukkan, igaz, már NCC-1701-A jelzéssel (itt mindig jóleső borzongás fog el). Szóval, happy end.

Hát ilyen ez a rész. Szolidan látványos, eléggé kiszámítható, nagyon-nagyon humoros, néhol kicsit bárgyú. De éppen ez az ereje. Könnyed, miközben azért van mondanivalója is. A színészi teljesítmény pedig remek, a szereplők élvezik a forgatókönyv nyújtotta lehetőségeket. Mintha csak szórakozni ugrottak volna össze. A régi nemzedék sorozatközepi trilógiája remekül zárult. Kár, hogy a folytatás nem tudta ezt a színvonalat tartani…